Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · DISPUTA · / · IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF

IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF
Az Utolsó Királysas című verskötetének megjelenése alkalmából
V. Erdélyi József és Kodály Zoltán

Érdekes, hogy Erdélyi jelentőségét fiatal zeneesztétikusaink tartják a legtöbbre, akik ugyanis lényeges hasonlóságot és párhuzamosságot vélnek látni egyrészről Erdélyinek a népdal-formákhoz való visszatérése, másrészről a Bartók s különösen a Kodály régi népi motívumokat kiásó s felelevenítő művészete közt.

Nem értek zenéhez s nem bízhatom magamban annyira, hogy a modern magyar muzsikusok helyét s jelentőségét aszerint értékeljem, amit műveikből tulajdon fülemmel kiveszek. De abból, amit róluk a hozzáértők egybehangzóan vallanak, abból, amit róluk zeneszerzőktől és reprodukáló művészektől, zenekritikusoktól és koncertjáró laikusoktól, konzervatív és forradalmi ízlésűektől egyaránt hallok, s abból is, amit bennük magam érzek, azt kell hinnem, hogy Erdélyinek s Bartóknak és Kodálynak ez az összehasonlítása fatális tévedésen, érthetetlenül durva tévedésen alapul. A Bartók és Kodály magyarossága valósággal hadüzenet volt mindaz ellen, amit eddig magyarosnak, népies-nemzetinek tiszteltek. ABartók-Kodály-zene a gyakorlatban azt jelentette, hogy a mai népi lélekalkatból már majdnem teljesen kikopott vonásokat, a magyar etnográfiai jellegzetességekkel homlokegyenest ellenkező karakterű zengéseket kapartak ki a föld alól, s ezeket komplikálták és stilizálták és túlozták és enyhítették és zagyválták és fenségesítették aztán olyan melodiátlan melodiákká, olyan diszharmonikus harmoniákká, amelyeket mintha direkte a legdifferenciáltabb fülű, legvárosibb idegű s legmodernebb életfelfogásu hallgatók számára találtak volna ki. Elméleti kihatásában pedig azt jelentette, hogy - bizonyára túlzott vehemenciával, bizonyára igazságtalan lefitymálással, ami azonban az ilyen megmozdulásoknak nem csak megbocsátandó, de szükséges velejárója - a cigányputrik obszkurus révületeibe utasították vissza mindazt a sírva-vigadtató, öt forintért dobhártyába rezegtető, bokacsattogtató, pohár- és koponyaösszetörő ritmus-, mámor- és gesztustömkeleget, amely a konvencionális felfogás szerint a tősgyökeres magyar embernek, úrinak és parasztinak egyaránt, legartisztikusabb és legmélyebben gyökeredző karakterisztikuma. Az Erdélyi verse ellenben tipikusan az a költészetben, ami a zenében a: cigányzene. Hol találni meg verseiben a visszanyúlást ama régi korok terminusaihoz és hangulataihoz, amelyekbe Bartókék, a maguk modern felszereltségű tudományosságával s a maguk modern differenciáltságú megérzéseivel, visszanyultak? Tiszán innen, túl a Dunán - mentem csak a szívem után - mi az ebben a nagyon erdélyi-józsefes sorpárban, amiért vissza kellett volna nyúlni valahova? Mi az benne, amit nem ismertek már mindenütt, közérthetően és könyökönkinőtten magyarosnak, akár öt évvel, akár tízzel, akár hússzal vagy harminccal ezelőtt? Sőt, ami különösebb: Erdélyi versein nem is annyira saját pátriájának, Erdélynek archaikusabb levegőjű dalait érezhetni, mint inkább a kunsági dalét, a legközkeletűbb és legeltaposottabb, legdöngetősebb és legcigánymuzsikásabb magyarosságét. Ami magában véve legkevésbbé nem szégyelnivaló s amitől Erdélyi még nagyon nagy költő lehetne; hiszen Petőfi, a kúnsági Petőfi, a Repedjen meg örömébe bújába - Igy mulat a magyar ember, hiába! és a Húzd rá cigány csak azért is - Ha mindjárt az ingemért is! Petőfije maga is nagy költő volt. De mi köze ehhez Bartóknak és Kodálynak?

Bartóknak igenis van köze: Ady Endréhez. Ha az irodalomban keresünk analógiát az ő zenéje számára, akkor az Ady művészete valósággal felkínálkozik. Ady is olyan szertelen temperamentummal, olyan bizarr, érzékkavaró harsogással volt modern, mint Bartók; s Ady is - bár kevesebb tudományossággal, inkább csak az ő intuiciová szublimálódott ujságírói kitapintásaival - nagyjában ugyanoda nyúlt vissza, hogy e modernsége számára a szükséges kifejezési eszközöket megtalálja, mint Bartók: a közismert tradiciók előtti tradiciókba, az aktuálisan konzervatív magyarosságnál régibb magyarosságba, Petőfi és a cigánymuzsika, Arany és gazdálkodói kimértség mögé. Visszanyúlt Csokonaihoz, vissza a kuruc költészethez, vissza Károli Gáspárhoz és Balassa Bálinthoz, vissza az Árpádok korának szimbolikussá eleveníthető emlékeihez. S írt közben olyan hipermodern, olyan szabály- és hagyományfelforgató versmértékben, melyről csak később derítették ki a prozodisták, hogy szabályos ütemmérték - a Gyöngyösi előtti konzervatív tradiciók szerint.

Kodály, mondják, fegyelmezettebb, az újjáélesztett népi tradiciókhoz hívebben ragaszkodó, áhitatosabb természetű, kollektívebb világérzésű s még kulturáltabb, de aránylag erőtlenebb művész, mint Bartók. Hogy kit lehetne az ő irodalmi alteregojának kinevezni, azt nem tudom. Lehet, sőt valószínű, hogy senkit. De biztos, hogy legkevésbbé azt a fiatal költőt, kit leglelkesebb gutirozói s elismerői is úgy szoktak dícsérni, hogy: milyen üdítő fegyelmezetlensége, milyen jóízű a keresetlensége, mennyi erő van a nyerseségében!