Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · DISPUTA · / · IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF
Mit jelent most már, ebből a szempontból, Erdélyi költészete?
Jelenti a banalitás rehabilitálását, a bonyolult gondolatokkal és differenciált érzésekkel szemben. S ezt ne vegyék gorombaságnak; nem mondtam egyebet, mint amit Erdélyinek s a hozzá többé-kevésbé hasonló hangú íróknak védelmében szoktak, nem is sokkal óvatosabb formában, hangoztatni. Például így: «a huszadik században már nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy közhelyeket írjon le az ember, mint ahhoz, hogy eredetieskedjék.» Vagy: «megcsömörlöttünk már a túlságos differenciáltságtól és a raffinált mesterkedésektől, tiszta, egyszerű, közvetlenül kifejezett érzéseket kivánunk a költőtől.» Vagy: «Ne vessék a költő szemére, hogy közhelyeket ír, mert az igazi költő úgyis csak azokat az élményeit öntheti formába, amelyek minden idők minden lírai költészetének nagy és halhatatlan közhelyei.» És így tovább.
Nem idézném ezeket a közkeletű elméleteket Erdélyi fejére, ha nem volnának csakugyan alkalmasak az ő költészetének igazolására s ha az ő versei nem volnának szintén alkalmasak az elméletek igazolására. De, történetesen, rendkívül alkalmasak. Mert mikor például azt dalolja, hogy
Tiszán innen, túl a Dunán
mentem csak a szívem után
- - - - - - - - - - - - - -
s megálltam a Bakony alján
megállított egy árva lány,
- - - - - - - - - - - - - -
akkor kétségtelenül a legkeresetlenebb szavakkal, minden raffinált mesterkedés nélkül, bátran dacolva az eredetieskedés kísértetével, egyszerűen és közérthetően rögzíti meg olyan élményeit, melyeket habozás nélkül sorolhatunk minden idők minden lírai költészetének nagy és halhatatlan közhelyei közé. Hiszen, valóban, a nagy költők is sokat daloltak arról, hogy a szívük után mennek s hogy szeretik az árvalányt, a kicsi lányt, a babát, a galambocskát. Az a módszer pedig, hogy az élmény körülményeit ilyen lakonikusan odavetett helyhatározókkal jelöli meg, - Tiszán innen, Dunán túl, Bakony alján - szintén a lehető legbiztosabb eljárás a túldifferenciált költészet esetlegességeinek elkerülésére s az ősi nagy érzés általános érvényű kinyilatkoztatására.
Kérdés, mindezenáltal, hogy érdemes-e az ősi nagy érzést ilyen örökérvényűen igaz, s halhatatlanul közhelyes sorokban kifejezni. Azt hiszem, nem érdemes. Először is, mert én, versolvasó, hiába hiszem el becsületszóra a költőnek, hogy őszinte érzéseket dalol világgá, ha nem hallok tőle olyan új hangokat, melyek a régi érzést új, eddig ismeretlen rezdüléssel jelentetik meg bennem; hiába tudom, hogy a «mentem csak a szívem után» szívből fakadó költői mondanivaló, ha ezt ebben a megnyilvánulási formájában már százszor végighallgattam és végigéltem, végigepedtem, végiggyönyörködtem és végiguntam, gyerekkorom óta, amikor valóban csak az efféle zengésen s efféle képzettársításon keresztül férkőzhetett hozzám. Másodszor pedig, nekem, bevallom, még nem volt alkalmam megcsömörleni a túldifferenciált s túlkulturált költőtől. Akiknek volt s akik emiatt panaszkodnak, azokat rendkívül irígylem - akár csak azokat a nem kevésbbé korszerű megcsömörlötteket, kik a «túlintelligens nő» térhódítása miatt zengenek jeremiádot a «nőies nő» romjai felett. Én azonban még féligmeddig kulturált költőt és féligmeddig intelligens nőt is keveset ismerek (tehetséges költőt és nőies nőt, hála istennek, jóval többet), s azt hiszem, hogy ami bennünket a mai költők és a mai nők nagy részében émelyít, az nem a kultúra vagy az intelligencia túlsága, hanem a talmisága, tehát a hiánya. Azt látom továbbá, hogy, ha csakugyan bátorság kell a közhelyek vállalásához, akkor a mai költők, elmélkedők, publicisták, politikusok majdnem kivétel nélkül hősi bátorságú emberek, - bizonyára azok voltak az elmúlt évtizedekben is, legföljebb akkor még nem doppingolták ezt a bátorságukat ráadásul olyan elméletekkel, melyek szerint a gondolattalanság: érdem. - Nem érzem tehát semmi szükségét, sem a belletrisztikában, sem az elmélkedő irodalomban, annak, hogy úgynevezett őstehetségek szerezzenek ismét becsületet a szellem szimplaságának, melyet, fájdalom, semmiféle területen nem sikerült még becsületétől megfosztani. Sőt, éppen a fiatal írógenerációnak volna a hivatása, hogy, amennyire egy generációtól telik, megfossza - hogy a fogalmakat kihámozza az általánosítások és közhelyek patetikus gomolyagaiból s tisztázza, árnyalja, igenis differenciálja, egyre élesebben és élesebben differenciálja őket.
Bizonyítani sem kell talán, hogy az az anti-intellektuális érzelmességű fiatalság, melynek Erdélyi József egyik reprezentatív művésze, ennek pont ellenkezőjét teszi.