Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV CENSZKIJ:
Bármely emberi élet minden egyes perce - megoldhatatlanul-bonyolult és homályos világ, és bármit is mondjunk róla, nem azt mondjuk, ami.
Mondjuk, hogy egyszerűen lelki fáradtság volt, és emiatt hordta félénken körül Alexéj Iványcs a szemeit ezen az őt bizonyos fokig ismerős emberen: az ezredesen, Grecsulévicsen, Makúhinon, Natálja Ljvovnán és az anyján - egyszerűen valahogy jobbra-balra ringtak az öntudatában, mint az árbocok a nemrégen elhagyott gőzhajón, sokkal szélesebbnek látszottak, mint a valóságban voltak, és nem keveset kellett rajtuk dolgoznia, míg a mindennapos-emberi, kényelmes, szokott méretű alakokat kapták.
«Milyen szép kezei vannak Grecsulévicsnak! - gondolta magában Alexéj Iványcs. - És a kártyákat nem is kellene olyan messzire eltartania magától; hivalkodik a kezeivel... Milyen kemények Makúhin szemei, parasztian eszesek és lusták!... És feltétlenül nyer, még itt is: mindig szerencséje van... És a vak, a vak! Tehát tényleg szenvedélyes játékos... lám!... Nem hittem volna»...
Megfigyelte Dobycsin repkedő, szárnyaló szemöldökeit és kemény, sárga, kopja-hegyes ádámcsutkáját, - mintha ez alatt a két nap alatt még feszesebbre csontosodott és még jobban előreugrott volna... S ugyanekkor nagyon élesen megjelent a képzeletében Ilja öreg nagybácsija («He-he-he-he!...»), és Szása, és a nevetőkedvű leányka halhátával, - pusztán a hasonló függőlámpa és az asztal volt az oka... Natálja Ljvovnára azonban félt sokáig nézni Alexéj Iványcs - lopva néha rásandított, de tüstént elfordította róla a tekintetét. Tudatában volt, persze, hogy Grecsulévics és Makúhin csak miatta vannak itt, - és ez rosszul esett neki. Hogyan beszélgessen most vele? Talán nem fog sikerülni. És kinek mondhatna valamit a jelenlevők közül arról, ami foglalkoztatja? - Természetes, hogy senkinek... És kit lehet meghallgatnia, figyelmesen, hittel? - Természetes, hogy senkit... Az idegenkedés, mely az első pillanattól fogva belélopódzott, hogy ide belépett, egyre jobban nőtt.
Natálja Ljvovnán fekete ruha volt, amely azonban szokatlanul jól állt neki: kiérződött mögötte az erős, feszes cirkusztest. Igen, cirkuszi - a fehér csipkegallér és az ugyancsak fehér csipkekézelő nem tették az arcát naivabbá és fiatalabbá, - nem: - halvány volt, ingerült, nyugtalan és nyugtalanító.
Azelőtt a természetében volt Alexéj Iványcsnak, hogy hasonló esetekben kigondolt valamit, amellyel felrázott, felvillanyozott mindenkit; most még csak egy ötlet sem jutott az eszébe.
A spaléták belsők voltak, és még nem csukták be őket, és az egyik ablakban, éppen azzal a dívánnyal szemben, amelyen Natálja Ljvovna ült csíkos pléddel letakart lábakkal. Alexéj Iványcs egy mancsszerű, hárshoz hasonló júdásfaágot vett észre, amely oly élesen rajzolódott ki és olyan meredeken hajolt lefelé, mintha nem is kellett volna benéznie az ablakba, hanem csupán kíváncsiságból, mindössze egyetlen estére, asszonyi érdeklődésből tette, reggelre pedig ujból helyére lendül.
A szomszédos szobából, amelyben nem laktak, most tányérok és kések csörömpölése hallatszott át: kétségtelenül Ungyína Kárlovna terített aztalt vacsorához a vendégek számára; az ablakon keresztül pedig szakadatlan óraütésként szűrődtek be alulról a kezdődő dagály még gyenge hullámcsapásai.
A vak hét treffet játszott, s az adukat híva ezt dünnyögte:
- Nosza, gyer-tek, gyere-kek, - cukor-kát a-dok nek-tek...
Úgy viselkedett, mint aki biztos a dolgában, - mintha maga a sors játszott volna vele; de a háta mögött kimondhatatlan izgalomban hintáztatta a szemöldökeit az ezredes:
- Hm... hm... - dörmögte: - lám, hogyan adják, amire szükségünk van...
De ezt csak ravaszságból mondta, és azt adták, amire egyáltalán nem volt szükségük. Egymásután hat ütést csinált, de a többi mind Makúhiné lett. Az ezredes hevesen kesergett:
- Ah-ha-ha! Lám!... itt van a kutya elásva! - a homlokát ráncolta és megvakarta a füle tövét.
A vak pedig az ajkához emelte a sörét és vontatottan megkérdezte:
- Jól megfigyelted őket?... Talán csaltak a galambocskák!
Amikor Grecsulévics nevetett, egyszerre mutatta mind a lovasfogait: kissé nagyok voltak, szélesek és sárgák; Makúhin viszont úgy nevetett, hogy alig húzta félre a száját, valahogy az orrával és a torkával, nem nyiltan, nem - nyilván még nem melegedett fel és inkább megfigyelt és hallgatott, mint mutogatta magát és beszélt. Világos rókavörös haja hátul egyenesre volt vágva és a nyakában kiborotválva, elől kis bóbitával, amitől a széles tarkójú fej nagyon konok benyomást tett. Egyik brilliáns-rózsás masszív gyűrűjét az ezredes nagyon megbámulta és kihasználva az időt, míg Makúhin a kártyákat keverte, megjegyezte:
- Bámulatos hasonlatosság!... Szakasztott ilyen gyűrűt vettem egy katolikus paptól, amikor segédtiszt voltam Kievben a térparancsnokságon... Alkalmi vétel volt, alkalmi... és részletre vettem persze, részletre... Havi negyven rubeljével félév alatt kifizettem... A feleségem emlékszik rá... Hát a magáé mennyibe került? Neki fülbevalót vettem (ugyanattól a katolikus paptól), magamnak pedig gyűrűt.
Kitűnt, hogy Makúhin gyűrűje kétszer olyan drága volt, és az ezredes diadalittasan kopogtatta meg az ujjaival a vak asszony vállát:
- Hallod?... Mint két vízcsepp - az övé és az enyém - mint két vízcsepp, de az övének kétannyi az ára... Szóval, akkor hiába rágtad a fülemet!...
- Azt még megértem, hogy a katolikus papnak gyűrűje volt, de minek van egy katolikus papnak fülbevalója? - kérdezte Grecsulévics vidáman és Alexéj Iványcsra kacsintott.
- Hát ő is... alkalmi úton szerezte! - és az ezredes szárnyakként kezdett játszani a szemöldökeivel.
- Ne-em, katolikus papok fülbevalót nem hordanak... ne-em, nem hordanak!... Itt valami nincsen rendjén!... Megnézte, hogy mit osztott neki Makúhin és vidáman kesergett: - Ahányszor adsz, mindig passzolnom kell! Pedig éntőlem mindig kapsz ászokat, nem igaz?
- Nekem már ilyen a karakterem, - felelte Makúhin.
A kőbányára ivott áldomás után összetegeződött Grecsuléviccsel és Alexéj Iványccsal; de Alexéj Iványcs most kerülni igyekezett, hogy bármiről is beszélnie kelljen vele; Grecsulévics sűrű, fekete, égnek meredő haja is ellenszenves volt ma neki valamiért; és emellett - világos volt, hogy mindazt, amit most hall, hallotta már ezerszer... Feszülten figyelt, nézett (az árbocok meg állandóan ringtak a lelkében), - és hirtelen: nem nála volt így vendégségben valamikor: az a négy az asztalnál, és egy, maga alá húzott lábakkal, a diványon?... És az arca halvány és nyugtalan, és az összetépett cigarettát elhajította a sarokba... Feltétlenül volt valahol, valamikor... és ugyanúgy, mint most, valaki késekkel zörgött és tányérokkal csörömpölt az ajtó mögött... De ez a látomás csak rövid ideig tartott Alexéj Iványcsnál; utána pedig nem kevésbé világos lett számára, hogy mindez rendkívül új és különös és nem tudni, hogy miért van. És amikor Grecsulévics panaszkodott neki:
«Már a tizedik parti, hogy úgy ülök, mint a spanyol király: a kártya végkép cserbenhagyott!» - Alexéj Iványcs résztvevőn elcsodálkozott: «Cserbenhagyta?... Csak nem?», de semmit sem értett meg tisztán. Érzékszervei mindössze Grecsulévics dagadt szemhéjait és lejtős homlokának mozgékony bőrét érzékelték, - csupán ennyit, ugyanúgy mint az ezredesnél csak a rebbenő szemöldököket és a kopjaalakú ádámcsutkát, mint Makúhinnál csak a határozott tekintetet és a piros bóbitát, mint a vak asszonynál csak a hályogokat és a mellekként lelógó orcákat alattuk, - ezenkívül semmit sem látott a szeme; s hogy visszanyerje az előbbi énjét, Alexéj Iványcs így fordult Natálja Ljvovnához:
- Mikor a hajón visszafelé jöttem, egy fiatal leány egy matrózt faggatott: «milyen hullámzás van, mondja: hasazó vagy hosszazó?» Azt akarta persze megtudni, hogy mi a helyes kifejezés; a matróz azonban nem érti a kérdést. «Természetes, kisasszony, mondja, hogy van hosszazó és azonkívül oldalazó... De most sem ilyen, sem olyan nincs úgyszólván»...
Elhallgatott és kellemetlenül érezte magát: Natálja Ljvovna úgy nézett rá, mint akkor, első ízben, - messziről és teljesen közömbösen...
Még meg is borzongott... Szeretett volna felállni és elmenni, de az is nyilvánvaló volt, hogy nincsen hová mennie. Határozottan nem volt hová mennie... hová is menjen?... Talán ahhoz a szerencsétlen fiúhoz, Pávlikhoz, - de minek? Lemenni a városkába s talán a klubba... hát ott mit keressen? Hideg futott végig a hátán, és a kezeit a térdei közé akarta szorítani, hogy felmelegedjenek.
Alexéj Iványcs közelebb húzódott Natálja Ljvovnához (ő is a díványon ült) és halkan megkérdezte:
- Mi van magával?
A leány ugyanolyan halkan felelte:
- Hiszen nem szívom le a mellemre... csak a füstöt eregetem..., - és az arca egyszerre bocsánatkérően gyermeki lett, és az ajkai is megduzzadtak. Alexéj Iványcs tüstént felderült és gyorsan elővette és Natálja Ljvovna felé nyujtotta a cigarettatárcáját.
E pillanatban Grecsulévics széles mosollyal hozzáfordult, készen, hogy kivegyen valamit kiapadhatatlan perselyéből:
- Eszembe juttattál valamit Alexéj Iványcs ezzel a «hosszazó» leányzóddal... Egy udvari tanácsos lakott egyszer a villámban, egy bizonyos Kozlienkó... Egyszer ezt írja egy levelezőlapon a feleségének: «Itt a hegyekben, - írja, - olyan borzasztó szakadékok vannak, hogy isten ments, hogy beleessék valaki: darabokra törnének a csontok...» Húsz kopékát adok, ha kitalálja valaki, hogy mit írt hozzá magyarázatul... Nyugodtak lehetnek, hogy nem füllentek: csillag alatt megjegyezte: «az övéi».
Alexéj Iványcs eleinte nem értette meg a tréfát, de Makúhin keményen ránézett és segített neki:
- Okos ember írta, - mindjárt látni! Talán kevés csont van a szakadékainkban?... Mamut-csontváz például!...
Valaki belezuhan és darabokra töri! - kapott a szón Grecsulévics, a vak pedig a fejét csóválta:
- Hm... aligha... aligha vannak itt ma-mu-tok!... Vannak itt mamutok?
- Ugyan már, hogy lennének! Felkutatták, ne félj, az összes szakadékokat! - nyugtatta meg az ezredes. - Csak maradj veszteg.
Natálja Ljvovna viszont összehúzott szemekkel nézett Grecsolévicsra:
- Nem rossz: elolvassa a lakói leveleit!... Én sem laknék a villájában...
Grecsulévics azzal mentegetőzött, hogy gyermekkora óta rossz magaviseletű, és ebből az alkalomból elmondta mindjárt, hogy amikor még a harmadik gimnáziumba járt, az igazgató beidézte anyai nagybátyját, akinél akkor lakott, de akit ritkán látott s csak annyit tudott róla, hogy nagyon szigorú.
- Megjelent egy hatalmas, sötétszürke kisorosz, s hozzá még vitorlavászon kozákkabátban... Képzelhetik a hatást, amelyet keltett! Én mindenesetre a pad alá bujtam... Mindazonáltal előcibáltak, - saját osztálytársaim, az árulók!... előcibáltak... Ki ne lenne kíváncsi rá, hogy mint fog tüstént összemorzsolni?... Lefognak, a hatalmas öreg pedig... nem, csak képzeljék el: az ablak-keresztfáig felér, bajusza meg akkora, mint két Makúhiné, - a fejét csóválja és földöntúli hangon megszólal: «Petja, Petja!... Nem is tanulsz... és tisztességesen sem viselkedsz!»... Rémes benyomást keltett. Mindenki azt gondolta: - «ha így kezdte el, mi lesz még ezután? Szegény Petjánknak kampec!»... Várnak (én szintén)... Legalább egy percig síri csöndben vártunk. És egyszerre a bácsi újból csóválni kezdi a fejét: «Eh, Petja, Petja!... Nem is tanulsz... és még tisztességesen sem viselkedsz!»... Mindnyájan majd megszakadtunk a nevetéstől, én persze a legelső sorban... Ha akkor nem viselkedik ilyen komikusan, - talán énbelőlem is lett volna valami, - nem igaz?... De ez után az eset után már menthetetlenül elvesztem...
Grecsulévics nem hiába mondta magáról: «Csak meg kell piszkálniok»... Játék közben el is mondott még öt-hat különböző, hasonló történetet az életéből.
Nagyon könnyelmű ember volt és nagyon üres. Alexéj Iványcs tudta róla, hogy rosszul áll: nyakig ült az adósságokban.
Kétségtelenül nagy gyönyörűségére szolgált, hogy állandóan csipkedhette Makúhint; Makúhin viszont kedélyesen lerázta magáról, mint egy nagy kuvasz.
- Teljesen megbíztam benned, még ide is a saját kocsimon hoztalak, - te meg ütni sem engedsz!... - támadt rá Grecsulévics keserűen.
- Ez már szokásom, - felelte Makúhin, és meg sem rebbentek a szemhéjai.
Csaknem úgy látszott, mintha ez a két ember nagyon meghitt, régesrégi barátságban állt volna egymással; éspedig mindössze annyi volt az igazság, hogy az egyik határozottan nélkülözhetetlen volt a másikra nézve. Alexéj Iványcs ezt valamivel később tudta meg, - most viszont mind a kettőt érthetetlennek találta.
Nagyon feszélyezetten és valahogy fejvesztetten érezte magát. A júdásfa ágára pedig még nézni is félt Alexéj Iványcs. Ez járt a fejében: idegenek lopóznak utánunk... leselkednek ránk... éppen őmiattuk öregszünk... Nézz rájuk, ahogy akarsz, vagy ne nézz rájuk egyáltalán, - mindegy nekik, - még ha ordítasz is és toporzékolsz is a lábaiddal: süket-némák és nem mennek el, - kódorogni fognak az ablakok alatt, az ajtók előtt, várják órájukat... Egy pillanatra szakasztott olyannak képzelte el magát Alexéj Iványcs, mint az öreg ezredes, Válját pedig (csak egy pillanatra) vaknak, mint ez a vénasszony (isten tudja, hogy mitől vakult meg): itt ül Válja, ilyen orcákkal, tisztátalanul, sörtől nedves ajkakkal (csaknem istenkáromlás, de hiszen csak egy pillanatra)... És Mítja is itt van... megnőtt, diák lett - már régen diák, - mellette ül a díványon ugyanúgy, mint Natálja Ljvovna... Semmi több, csak ennyi.
Őneki magának röpdösők a szemöldökei, kopjaalakú az ádámcsutkája és fénylők az ujjai; Válja pedig... kövér, öreg, vak, tisztátalan, szereti a kártyát, a dominót, a sört... Mítja unatkozik, ingerült, ideges, az egyiktől elhúzódott, a másikhoz nem közeledett, és ki tudja, hogy mi van a lelkében? - Talán öngyilkosságról gondolkodik?...
Hogy magához térjen, Alexéj Iványcs köhintett, felállt és ismét leült és megszólalt, különben kissé bizonytalanul, - Grecsulévicshez fordulva:
- Az imént a hajón megismerkedtem egy hadosztály-orvossal... megmondta a nevét, - valami Csecsulévics vagy Grecsulévics... Neked nincs ilyen katonaorvos nagybácsid?
- Adná Isten, hogy legyen, - mondta, el sem csodálkozva, Grecsulévics: - egy ilyen nagybácsi sohasem árthat.
És látni lehetett a szemein, hogy kitünően ismeri minden rokonát s hogy semmiféle katonaorvos sincs közöttük.
Makúhinnak is mondott valamit a sorsjegyeiről Alexéj Iványcs.
- Ma-holnap itt az újév, Fjódor Petróvics. Feltétlenül te nyered meg a kétszázezer rubelt!
Grecsulévics élénken közbevágott:
- Akkor aztán vedd meg tőlem a Tas-Burunt!
- Mit csináljak vele?... Nyulásszak rajta? - felelt vissza Makúhin.
- Mit beszélsz - nyulászni!... Egészen bizonyos, hogy te gyógyforrást találnál rajta - te már olyan vagy!... Vagy egy nagyon drága ércet!... Milliókat fogsz keresni! - és alacsony kárót játszott a vak alá, ezekkel a szavakkal: - Ha az ember nem tudja, hogy mivel kezdjen, hívjon kárót!
A vak egyenesen szembefordította vele mozdulatlan faálarcát:
- Uracskám! - kifogásolta: - Ki indul a visztező alá alacsony lappal?... s hozzá még idegen színből!
És vitatkozni kezdtek renonszokról, szabályokról, kivételekről, amint ez már lenni szokott a kártyázásnál.
Alexéj Iványcs erőlködve dörzsölte a tenyereit a térdein, amit olyankor tett mindig, amikor eltökélt szándéka volt, hogy feláll és elmegy, és amikor neki magának sem volt világos, hogy hová menjen. Mindazonáltal mégis felnézett utoljára Natálja Ljvovnára. Talán nagyon félénk pillantás volt, és a leány megértette.
- Hát mi mit üljünk itt? - mondta Natálja Ljvovna. - Gyerünk át az én szobámba, - és felállt.
«Mi!...» - húzta el magában Alexéj Iványcs önkéntelenül és kissé zavartan nézett végig a többieken és szinte bocsánatkérőn hajolt meg feléjük.
Natálja Ljvovna szobája ilyen volt: Asztal állt közvetlenül az ablak alatt (a spaléták be voltak téve), - közönséges női asztal, - nem íróasztal, nem - nem nagy tükörrel, dobozokkal és üvegekkel, parfőmök összevegyülő illatával, néhány puha új könyvvel, egy csomag legyezőalakban kiterített, keskeny, színes levélborítékkal, azután egy ugató mopszli alakú tintatartó, egy rendkívül ügyetlen fogású tollszár, és sütemény... Alexéj Iványcsnak még egy selyemhímzést is sikerült megpillantania ugyanazon az asztalon, de Natálja Ljvovna összegyűrte a kézimunkát és a spanyolfal mögé dobta.
A lámpaernyőtől, - egy élénksárga selyem félgömbtől, - mindenre nyugtalan árnyalat feküdt, míg magának a spanyolfalnak reggeli fagytól most lehullt jávorfalevél színe volt (mikor laza halomban hevernek és a szél még nem hordta szét őket az ösvényeken). Ezek iránt a tónusok iránt az utóbbi időben nagyon érzékeny volt Alexéj Iványcs: még a szemeit is befödte a kezével, hogy most hozzájuk szokjék.
- Így... üljön le... - mondta Natálja Ljvovna. - Hová is utazott a hajóval?... Mesélje el.
- Milyen mérges színű! - jegyezte meg az ernyőről Alexéj Iványcs és megérintette a kezével; azután összehunyorított szemekkel nézte, hogyan terülnek el a sárga reflexek a világosszürke tapétákon, a mosdó lavórján és kancsóján, Natálja Ljvovna arcán, mely itt kissé babaszerű lett, mint porcellán a napon; és csak ezután felelt:
- Hová utaztam?... Igen, tényleg oda voltam... - Arra gondolt: «ne mondja-e el neki?» - és sietve befejezte:
- Természetes, hogy üzletileg utaztam: állás miatt... Hiszen most állás nélkül vagyok, ott meg kínálkozott.
- Á-á... Kínálkozott?
- Nn-na igen... kínálkozott.
- De semmi sem lett belőle?
- Nem, ezt nem mondhatom... Lehetséges még, hogy ráállok. A megbeszélések befejezetlenek maradtak... Helyesebben, csaknem mindent tisztáztunk, de még nem végleg... nem végleg... - Fehér szemeivel Natálja Ljvovnára nézett, futólag visszaidézve emlékezetében az előző éjszakát, és megismételte: - Nem végleg!
- O-ó, úgy látszik, maga nagyon határozatlan!... Valahogy így tesz, - és Natálja Ljvovna olyan mozdulatot tett a kezeivel, mintha valami port hintene szét a padlón (és ugyanezt fejezte ki az arcával is).
- És hogyan kellene tenni? - csodálkozott Alexéj Iványcs.
- Így! - Gyorsan ökölbeszorította és megfeszítette a kezeit, mintha gyeplőt tartana, és valami ugyanilyent csinált az arcával.
- U-úgy?... És azt hiszi, hogy úgy jobb?
Alexéj Iványcs gyorsan felállt, de tüstént visszaült a helyére.
- Nem, néha nem jobb... Vannak esetek, amikor nem jobb... - Sohasem jobb! - és olyan meggyőződésesen mondta ki ezt az utolsó szót, hogy még Natálja Ljvovnát is csodálkozásba ejtette. Egy kis gyöngyház-nyelű zsebkést talált az asztalon, amelyet kezei közt forgathatott, kinyitotta, ujjával kipróbálta az élét, ismét becsukta, halkan dobolni kezdett vele az asztal szélén, és teljesen elfelejtve, hogy másról beszél, folytatta:
- Olyan emberrel, aki közel áll hozzánk, nem szabad így tenni - határozottan nem szabad... Egy ember, aki közel áll hozzánk - ugyanaz, mint mi magunk: mindig pontosan ugyanannyi érv szól mellette, mint ellene, és nagyon nehéz határozni... - de itt eszébe jutott, hogy másról beszél és kijavította magát:
- Ha pedig egy közelállóval sem lehet, annál kevésbé lehet önmagunkkal.
- De az állásra mégis csak szüksége van? - mosolyodott el Natálja Ljvovna; és ebből a mosolyából Alexéj Iványcs kitalálta, hogy Natálja Ljvovna megértette, és bántotta, hogy megértette.
Az ajtó mögül, bár nem nagyon élesen, Makúhin higgadt hangját lehetett hallani: - «Akkor pik»... Grecsulévics pedig élénken közbevágott: - «Megint «akkor»?... Mit keres itt az «akkor»?»...
A lámpaernyő sárga gömbje ingerelte a látóidegét, és ez a nyugtalan színű spanyolfal, és a parfőm-szag, és az, hogy Natálja Ljvovnának megértő szemei voltak, résztvevő emberi szemei, ugyanolyan szemei, amilyenekre Alexéj Iványcs gondolt, amikor idejött, - mindez különös módon összekapcsolódott a tegnapi Iljával és Váljával - mintha ők is ugyancsak itt lennének, - talán a spanyolfal mögött...
Természetes, hogy ez csak a lélek fáradtsága volt, amikor az, ami nincs, ugyanolyan élesnek, sőt talán még élesebbnek is látszik, mint ami közvetlenül a szemek előtt áll. Ezt most maga Alexéj Iványcs is érezte.
- Azt hiszem, - mondta félénken, - hogy egy kicsit beteg vagyok: kétségtelenül megfáztam, amikor a fedélzeten aludtam... igen, igen: nem vagyok egészen rendben.
- Mit adhatnék magának?... Menjen, igyék egy pohár konyakot! - ott, Ungyína Kárlovnánál.
- Hogyan? Nem... minek?... Állásra, azt mondta ugye, - állásra mindenkinek szüksége van.
- Igen... És nekem is, persze... És egyszerre ez a Makúhin... Tudja-e, hogy hamarosan elutazom innen?
- Csak nem?
- Igen... Elutazom... Azt hiszi, hogy nagyon rossz vagyok, mert színésznő vagyok? Nem, nem vagyok nagyon rossz. Ne gondolja rólam.
- Gondolom talán?... Az istenért! Mit képzel!... - Alexéj Iványcs, egy önkéntelen mozdulattal, közelebb is húzódott hozzá.
- S aztán most már nem is vagyok színésznő... Miért néz úgy rám?... Nem, nem voltam nagyon rossz... Még színésznőnek sem voltam rossz, higyje el.
Alexéj Iványcs elcsodálkozott kissé: Natálja Ljvovnával önmagáról akart beszélni (annyi volt már benne homályos), és Natálja Ljvovna önmagáról beszélt vele; és új volt Natálja Ljvovna, - ilyennek még nem látta és teljesen elfelejtette, hogy most cirkuszi a teste: hajlékony, ügyes és feszes a ruha alatt.
Fojtott hangon beszélt - kissé színtelenül; szemei valahogy betegesen csillogtak, mintha őt is keresztülfujta volna a szél a fedélzeten, és amint az imént ökölbe szorította a kezeit, úgy tartotta őket most is a térdein, önfeledten, ökölbe szorítva.
- Megbántotta valaki? - találta el Alexéj Iványcs.
- Mi jut az eszébe! Megbántani is lehet még engem? Engem többé már semmivel és sehol sem lehet megbántani... Én nem is vagyok most szomorú, - nem... Talán azt hiszi, hogy szomorú vagyok? - Ne-em, - csak magának van olyan... asszonyi szíve. Maga, persze, kitünő férj volt és nagyon szerette a fiát... Mitől magasabb az egyik válla még akkor is, amikor ül?... a jobb válla... Á-á, - biztosan a billiárdozástól!... Egyszer én is megpróbáltam billiárdozni, és - képzelje, - sikerült... a szövetet sem lyukasztottam ki. Maga, ugye, billiárdozik?
- Nem, nem; fiatalkorom óta vagyok ilyen... És hogy van a karja? - jutott Alexéj Iványcs eszébe.
- Semmi, már begyógyult... - nézze.
Feltólta a blúz-ujjat, és Alexéj Iványcs ismét meglátta a meglepően gömbölyű kart, gödröcskékkel a könyökben.
Natálja Ljvovna közvetlenül a lámpaernyő elé emelte a karját, hogy jobban lehessen látni, és az ingerlő sárga reflexek szétfutottak rajta.
Alexéj Iványcs még fel is állt; ugyanolyan különös izgalomba jött megint, mint a multkor - odahaza. Natálja Ljvovna oldalvást nézett rá, és a tövisnyúlványa teljesen szabad volt. A foghelyek behegedtek, - olyanok voltak, mint két friss himlőhelyecske Mítjánál.
- Nálam minden gyorsan begyógyul, - és a világon már mindenhez, de mindenhez hozzászoktam... Őszintén mondom: - mindenhez... Néha, éjszakánként, rémület fog el: sohasem hittem, hogy úgy fogok élni, mint most... És lám, élek, és még mindegy is!... Istenem, hogy mennyire mindegy minden!...
(Alexéj Iványcsnak el kellett fordítania a tekintetét, amikor most Natálja Ljvovna szemei közé nézett. «Különös egy leány», gondolta határozottan.)
- De honnan vette ez a Makúhin a színházát?... Nem maga fecsegte ki rólam, amit én titkolok?... Igen, én titkolom, mert... Vannak dolgok, amikre nagyon nem szeretem, ha emlékeztetnek... Sohase beszéljen nekem erről... jó?... A megboldogult felesége gyakran járt színházba?
- Színházban is láttam meg őket először... kettesben Iljával... - dünnyögte Alexéj Iványcs.
- Á-á?... A színházban?... A felesége, - emlékszem, - ilyen, - és Natálja Ljvovna váratlanul megint úgy tett, mint akkor, mikor nála volt; még a kezét is gyorsan felemelte a nyakához, hogy feltépje a kapcsokat, noha a hosszú nyak most anélkül is egészen szabad volt, mint Váljánál.
- Igen, igen... - dünnyögte Alexéj Iványcs, - igen-igen...
- Hasonló?... Szóval nem felejtettem el?... - És hirtelen hozzáhajolt és halkan megkérdezte, alulról felnézve a szemei közé: - Nos, mi történt?... Rálőtt?
- Én?... Hol?... - csodálkozott Alexéj Iványcs.
- Ott... ahol volt... Hiszen tudom, hogy hová utazott... Szóval nem?... Hiába gyakorolta itt magát?... Eh, maga!
- Hiába, igen... céltalanul... Nem volt kibe. Teljesen hiába.
- Nem látta őt? Nem találkozott vele, vagy mi?... Nem volt odahaza?
- Láttam... Ne-em, nagyon jól láttam, - ahogy most magát látom... Nem lehetett... Nem volt kibe lőni... Mégsem volt kibe!... Otthon találtam és láttam... Beszéltünk...
- Egy szót sem értek... Mondja el egyszerűen!
- Hogyan?... Egyszerűen?
- Ha tudná, hogy milyen irígyen néztem magára, amikor készülődött! Annyira... színpadias volt!... Nem gúnyolódom magán, ne gondolja: lehetséges, hogy az én számomra csak az a természetes, ami színpadias, - honnan tudja? És a papa magával... olyan festői volt... «Képzeld, - mondja, - a mérnökünk párbajozni készül... De-e lőni - harmadrangúan lő!...» Mégis, legalább kihívta azt a... vagy nem?
- Nem... Illetőleg, valami efféléről szó esett, azt hiszem... Nem.
- Szegény felesége... Milyen csendesen ért véget nála minden... És nem volt, aki megvédte volna, és nem volt, aki bosszút állt volna érte... Tudja-e, hogy én három egész napon keresztül mély tisztelettel néztem magára?! És olyan csendesen ért véget magánál minden... Eh, maga!
- Még nem végződött be... nem!
- Na-na-na!... Mit tehetne még?... Maga? Egy ilyen ember?... Nagyon izgatott voltam, amikor oda volt, - az igaz. Azt gondoltam, hogy vissza sem jön többé... Maga pedig valahogy józanul elsimított mindent... Én nem voltam erre képes... igaz, hogy nem is akartam... Nem, nem sajnálom.
Az asztalon két gombolyag hímzőselyem maradt: egy élénk-vörös és egy élénk-világoszöld (most, a lámpaernyőtől, csaknem egyszínű volt mind a kettő); Natálja Ljvovna a levegőbe dobta és elkapta őket; meglehetősen ügyesen játszott, de Alexéj Iványcs még a szemeit is összehúzta a káprázástól, úgy is ült, lehajtott fejjel. Arra gondolt ezalatt, hogy igaza van-e? Helyesen határozott-e tegnap Válját illetőleg?... Most, amint összehúzott szemekkel ült, nagyon világosan el tudta képzelni, mint lépett be Válja Iljához; mintha ez a szoba volna az, és íme, Válja belép a hitvány tölgyutánzatú ajtón. És az akkori arca, megsötétedett szemeivel, és a száraz ajkai, és a kezei - mindkettő előrenyujtva, és nehézkes terhes-asszony-járása, - minden oly élesen rajzolódott ki a képzeletében, hogy lehetetlen volt nem hinnie benne.
- Hallotta, hogy mit mondtam most?... Nem?... Eltöprengett valamiről...
Natálja Ljvovna letette a gombolyagokat az asztalra és a mennyezetre emelte a tekintetét:
- Az volt, persze, amit heves felindulásnak neveznek... a bírósági tárgyalásokon... - mondta. - De én nem kerültem bíróság elé... Igaz, hogy senki sem szenvedett miatta. Egyszóval - én egyszer megtettem, amire maga nem határozta el magát... Én megtettem, - hallja?... Nem ijesztem meg ezzel?... Különben, senki sem szenvedett miatta, - ne féljen. Én is «harmadrangúan» lövök... mint maga. Csak a rózsaszínű mécses tört ezer darabra a szállodai szobában... (Egy kis különcség, - a tehetség szeszélye: feltétlenül rózsaszínű mécses mellett tanulni a szerepet... így utazott mindig ezzel a mécsessel)... A rendőrségig természetesen nem került az ügy... A színpadot otthagytam. Hazajöttem az enyéimhez, - hová is mehettem volna? Ez minden.
Natálja Ljvovna Alexéj Iványcsra nézett oldalvást és hozzátette:
- Megértett vagy nem?... Vagy nem hisz nekem?
De Alexéj Iványcs még csak nem is hallotta tisztán, hogy mit mondott Natálja Ljvovna.
Helyesebben az történt, hogy Natálja Ljvovna szavait a fülei felfogták, de az öntudata nem dolgozta fel: Alexéj Iványcs csak sokkal később hallotta meg őket. Az emlékezet valahogy félretolta ezeket a szavakat, mint valamit, ami most teljesen szükségtelen.
Az emlékezet most fokozottan dolgozott benne, - helyesebben az egész Alexéj Iványcs csak emlékezet volt; de a saját élmények kusza kavargásában egy idegen számára nem akadt eléggé látható hely. Ugy tetszett, hogy Natálja Ljvovna minden összefüggés nélkül valamilyen rózsaszínű mécsesről beszél, és ez a rózsaszínű mécses tüstént összekapcsolódott a tegnapi vörös szekfűvel, és inkább Iljának, mint Natálja Ljvovnának felelte tétován:
- Ember az embernek - élet és ember az embernek - halál... És nagyon nehéz megvonni a határt... Ime, most itt ülünk ketten és - ki tudja? - lehet, hogy maga az én halálom, vagy én - a magáé.
- Igen... ez bizonyos... - Natálja Ljvovna, az árnyékból teljesen kilépve, figyelmesen nézett Alexéj Iványcsra és folytatta a magáét.
- Most külföldön van valahol, de hogy hol, - nem tudom. Küldtem neki poste-restante egy tucat levelet: Rómába, Párisba, Berlinbe, Nizzába, Bécsbe... még valahová... Ha nem többet, de egyet talán megkapott... Legalább is egyet biztosan megkapott... Lehet, hogy felelni fog...
Egy darabig hallgatott és várta, hogy mit mond rá Alexéj Iványcs, majd váratlanul éles hangon folytatta:
- Magának unalmas itt ülni velem?... Át akar menni oda, hozzájuk? Mehet. Vagy tényleg beteg?
- Mi az? - eszmélt fel Alexéj Iványcs . - Nem, jó itt magánál... Nem, ne kergessen el.
Felállt, végigment néhányszor a szobán (mindössze négy lépés volt az egész), önfeledten a spanyolfal mögé nézett és csak most hallotta meg, hogy Natálja Ljvovna valakinek külföldre ír poste-restante, és megkérdezte:
- Kinek ír külföldre?
Natálja Ljvovna csodálkozón vonta fel a szemöldökeit és lassan felelte:
- Az már igazán nem fontos, hogy kinek! - és újból dobálgatni kezdte a selyemgombolyagokat, csakhogy most már ügyetlenül: folyton a földre estek, és Alexéj Iványcsnak kellett értük lehajolnia, míg végre Natálja Ljvovna a spanyolfal mögé hajította őket, a hímzés mellé, és váratlanul ezt mondta:
- Nagyon irígyelem a feleségét!... Engem senki sem szeretett annyira, képzelje... Miért? Mi? Miért? Nos, miért?... - és arca gyermekien hosszúra nyúlt. - Nem, maga nem nevetséges, - ne higyje, hogy nevetséges... Sőt, kissé megható... De igaz is, mondja, miért hord ilyen állami sapkát? Talán valahol... hogy is hívják?... városi építész volt, igen?
- Igen... Igen, kétségbevonhatatlanul, - dünnyögte Alexéj Iványcs.
- Kétségbevonhatatlanul?... Tudja mit, - hajítsa el: útálatos, - és hordjon kalapot... Igazán magának nagyon jól állna a kalap... szürke, lapos karimával... Annál is inkább, mert most állás nélkül van... A nyakkendője - becsületes művész-csokor, csak rosszul kötötte meg. Jöjjön, átkötöm magának... Fél?... Ah, persze, a megboldogult felesége tanította így kötni, ugye?
- Nem, én magam... - mormogta Alexéj Iványcs és bátortalanul nézte, hogyan bíbelődik széles batisztnyakkendőjével Natálja Ljvovna, ezekkel a szavakkal: «Nos, ha maga, akkor hát szabad».
Kezei közvetlenül a szemei előtt babráltak, és Alexéj Iványcs teljesen önkéntelenül összehasonlította őket Válja kezeivel és megállapította: Natálja Ljvovna kezei fiatalabbak... (semmi többet, - csak ezt: fiatalabbak).
Mikor a kötéssel elkészült, Natálja Ljvovna tükröt tartott Alexéj Iványcs elé:
- Na így... most sokkal jobb... - mondta. - És mikor utazik megint ahhoz a - hogy is hívják, mondja?
- Nem, nem akarom többé látni... Egyáltalán nem akarom! - vágott közbe Alexéj Iványcs határozottan. - Mit csináljak vele?... Nem akarom.
- Hogya-an? Nem is akarja? Mit beszél? (Elmosolyodott.) Ne-em, megint odavágyik egyszer, meglátja... Meglátja, hogy így lesz... Ezt én tudom.
- Honnan tudhatja?... (Alexéj Iványcs feszengeni kezdett Natálja Ljvovnának most gúnyos pillantása alatt.) - Nem, mi mindenről már mindent elmondtunk egymásnak... Csaknem mindenről... csaknem mindent... Minden kétségen kívül, most világosan el tudom őt képzelni magamnak... eléggé világosan...
- Elmondhatok még egy apróságot? (Megérintette Alexéj Iványcs könyökét.) - Noshát... amikor a mécses ezer darabra zúzódott, egy tarka macska is volt a szobában (ő nagyon szerette a macskákat), egy nagy, tarka macska... és akkor ez a macska - égnek meredt farkkal, így álló fülekkel (megmutatta, hogyan) mint a vihar... mint a villám... mellettem huss ki az ajtón!... Annyira megijedtem akkor, mint soha máskor az életben... Megelőzőleg nem is láttam ezt a macskát... Hogy honnan kerülhetett elő, - fogalmam sincs. Egyszerre - huss... el a lábam mellett... Mint a villám!... Alig tudtak két óra mulva eszméletre téríteni...
Natálja Ljvovnának talán rémület is volt a szemeiben, amikor Alexéj Iványcsra nézett és várta, hogy megszólaljon; Alexéj Iványcs pedig arra gondolt, hogy Natálja Ljvovna minden összefüggés nélkül beszél most a tarka macskáról, ugyanúgy, mint előbb a rózsaszínű mécsesről is beszélt, és megismételte magában: «Kissé különös egy leány!»
Egyidejűleg egy Ilját érő lövést rajzolt eléje a képzelete, amelyre annyit gondolt az utóbbi napokban.
Most ezzel a macskával és szétzúzódott rózsaszínű mécsessel valamiért konokul összekapcsolódott a lövés; és mindennél érzékelhetőbb és mindennél megfoghatóbb volt most a számára a kis revolver, amely állandóan az oldalzsebében feküdt. Úgy tetszett neki, hogy meg kell magyaráznia Natálja Ljvovnának (vagy valaki másnak), miért folyt le Iljával való találkozása olyan békésen, miért «ért véget» olyan csendesen, mint Natálja Ljvovna előbb mondta, és mintha magának beszélt volna, dünnyögte:
- Én talán nem lettem volna képes?... Ha nem mérlegelek, képes lettem volna... Én értem, önmagamért - természetes, hogy képes lettem volna... és mindig képes vagyok... O-ó, ez a lehetőség mindig velem van: - íme! (Oldalzsebéhez szorította az ujjait.) Ha Váljának kellett volna, én képes lettem volna rá... Azonban - nem éreztem, hogy kell neki... pedig hát sokáig voltunk együtt... Nem, ez az ember - senki, korlátolt, jóllakott senki és nem több! És amikor Válja haldokolt, ő is rájött... végül rájött.
- A maga felesége megszeretett egy korlátolt senkit? - kérdezte Natálja Ljvovna élénken.
- Minden ember úgy van ezzel. Minden ember feltétlenül bele szeret a halála okába, - igen, igen... és feltétlenül egy semmiségbe... Nemrégen jöttem rá erre... A halál oka mindig semmiség... Igen, igen... Lényegében véve minden ember önként hal meg...
- Még akkor is, ha megfojtják az országúton?
- Még akkor is, ha megfojtják az országúton.
- Még vasúti szerencsétlenség esetén is?
- Igen, mindegy, hogy mikor és hogyan... Még hogy fél-e a haláltól vagy nem fél, - az is mindegy.
- Nem értem... És a maga Mítjája?
- Mítját Válja vette magához.
- Na jó... És ha a felesége nem halt volna meg?
- Akkor most velem lenne... Ez bizonyos. És Mítja szintén.
A másik szobából behallatszott:
- Akkor hát be a vitorlákkal, - mondta Makúhin nyugodtan, nyilván megcsinálva az összes ütést; Grecsulévics pedig lecsapott rá:
- Már megint «akkor»?... És nem tudod kifejezni magad kissé szárazföldibben?
Alexéj Iványcs figyelte a beszűrődő beszédet, elnézte Natálja Ljvovna sötét - a lámpaernyőtől aranyba játszó - hajfürtjeit és fennhangon magyarázta önmagának:
- Amikor valaki öngyilkossággal vet véget az életének, - azt gondolja, hogy szabadon cselekedett, pedig ez is csak szerelem a semmiség iránt... Nemlét! Még ha magát a tiszta fogalmat vesszük is: mi az a nemlét? Hiszen egyáltalán nem létezik a világon... Milyen fogalom ez? Honnan ered?... Ez nem csupán elvonatkoztatás, hanem - csalás. Eléd áll a halál és nemlétnek hazudja magát: «Minden, mondja, semmiség, - csak én vagyok»... Pedig ő maga - semmibb a semmiségnél... a nullák nullája!... A nemlét létezése - micsoda abszurdum! «Meghalsz, mondja - és vége mindennek.» Hogyan? Hogy van vége?... Nem, ezt nem ismerem el... nem!
- Ne ismerje el! - mondta Natálja Ljvovna komolyan, nagyon halkan, és egy hajfürtöt vett a fogai közé. A lámpaernyő okozta-e, vagy belülről jött, most egészen aranyszínű lett, - szemei is, orcái is megvilágosodtak, - mialatt mosolygott; de ez nem leereszkedő és tartalmatlan mosoly volt, hanem közeli, az a mosoly, amely őszinte bizalmat ébreszt a lélekben; és Alexéj Iványcs úgy érezte, hogy sokat beszélhet Natálja Ljvovnának éppen most, hogy a szavai nem fognak visszapattanni róla, hanem beléje hullnak, mint vetés a laza földbe, és derüs tekintettel mondta neki:
- Maga most nagyon bájos...
- Á-á! Igazán?... - mintha csodálkozott volna. - Csak most?... Különben, még ez is jó.
- Udvariatlanságot mondtam?... Bocsásson meg! - aggódott Alexéj Iványcs és a szokott elkapó mozdulatot tette a kezével.
- Nem, sebaj, - nyugtatta meg Natálja Ljvovna, még mindig az előbbi mosollyal, és hirtelen így folytatta: - Hát azt tudja-e, hogy mi Grecsulévics titkos ábrándja?... Ő maga mondta nekem: tíz lépésről flóbertpisztollyal eltalálni egy legyet!... «Egyébről, mondja, nem ábrándozom!...»
- Gondtalan természet, - dünnyögte Alexéj Iványcs. - Hamarosan elárverezik az adósságai miatt...
- Mit mond?... Hát a hegye... a Tas-Burun?
- Mindenét, még a hegyét is... Hamarosan mindent kihúznak alóla... - S mikor észrevette Natálja Ljvovna aranyos szemeiben a rendkívüli meglepetést, sietve hozzátette: - Különben, nem vagyok benne bizonyos, - hiszen annyit összebeszélnek az emberekről...
- És Ma-kúhin? - kérdezte Natálja Ljvovna élénken.
- Makúhin - más dolog... Makúhin megszedi magát... Makúhin egyre jobban megszedi magát...
Ismét játszani kezdett a gyöngyháznyelű zsebkéssel, kinyitotta, ujjával kipróbálta az élét, becsukta és egy teljesen öntudatlan mozdulattal a zsebébe dugta.
- Még elviszi s azután bottal üthetem a nyomát! - mondta Natálja Ljvovna nyugodtan, Alexéj Iványcs felé sandítva.
- Hogyan?... Kit viszek el?... - És amikor rájött, Alexéj Iványcs nem nevette el magát vidáman a szórakozottságán, nem mondta: «bocsásson meg», még a szokásos elkapó mozdulatot sem tette, - csupán meglepődött, zavarba jött és elvörösödött.
- Látja, milyen vagyok... - dünnyögte, miközben a kést visszatette az asztalra. - Mítja miatt... Mítjának ugyanilyen zsebkése volt - gyöngyháznyelű, vékony... és ugyancsak acélpengés... gyakran törte el a ceruzáit, én hegyeztem ki őket neki... A zsebkése nálam volt, mert többször elvesztette...
Zavarodottan, lehorgasztott fejjel hallgatott egy darabig, majd bátortalanul felnézett Natálja Ljvovnára és folytatta Mítjáról.
- Nagyon nyugtalan volt, valahányszor elvesztette... «Hogy történhetett meg velem?», mondja. Még a kezeit is széttárja: «nem értem!» - akár egy felnőtt... Hazajövök a munkából, fáradtan persze, - ledűlök a díványra, Mítja meg elém áll: szemei vidámak, sőt talán ravaszok is kissé, - igen, igen, furfangosak: «Hát a kötelességedről, mondja, mért feledkeztél meg? Mi?... Mért nem nézed meg, hogy hogyan írtam le a mesét?»... És hátrateszi a kezeit és a füzete van a kezeiben... Van egy ilyen mese: «A sas és a szél»... Megmutatja - látom, hogy a «sas» nagyon szépen van leírva, ahol lehet még cikornyákkal is... nagyon sok cikornyával... A «szél» úgy-ahogy, de a «sas» szinte szárnyal a füzetben... - «Miért cifráztad ki akkora buzgalommal ezt a «sast», Mítja?» - «Hát csak természetes, mondja: - sas!» - «Hja úgy, mondom, a sas - a madarak királya... Mégis nagyon igyekeztél»... «Igen, mondja, ha odavetve írtam volna le, hanyagul, - még fogja és belémvág a csőrével!»... ilyen gyermeki, élénk képzelőtehetsége volt... Most már értem, hogy miért nem búcsúzott el tőle Válja (a feleségem), amikor elutazott... Azelőtt nem értettem... Szándékosan nem búcsúzott el tőle: tudta, hogy feltétlenül visszatartotta volna... Kétségen kívül... Egyszerűen félt...
- Na vigasztalódjék... Lehet még egy másik Mítjája, - dobta oda Natálja Ljvovna könnyedén.
- Hogyan? - Alexéj Iványcs szinte megijedt. - Lepetjuk?... Nem, nem, másik nem lesz!... Lepetjukra gondol?... Hiszen nem az enyém, - az övé.
Natálja Ljvovna a széktámlára dűlt hátra, hogy arcát az árnyékba rejtse...
- Szabad nekem is visszamlékeznem egy apróságra? Egészen rövid, nem fog sokáig tartani... Gondolja el: - egy negyedosztályú kocsiban utazik egy tizennyolcéves fiatal leány, - és mindenkit szeret: - még nagyon, nagyon naiv volt, hiszen intézetben nevelkedett... Egyszerű parasztlánynak van öltözve: - a lábán bocskor, a fején kendő, fehér, sárga pettyekkel. Vele szemben már most egy asszony ül, három gyerekkel... és zsákokkal, persze: ilyen piszkos zsákok nélkül nincs asszony, aki útnak indulna, de nem is lehet utazni nélkülük... Tíz rubelje volt, - egy piros bankó: ez az egész vagyona, - egy negyedosztályú vasúti jegy és tíz rubel. Valamiért kivette a bankót a zsákból... hja persze, kenyeret akart venni a gyerekeknek az állomáson, - már az egész aprópénze elfogyott... ezek a gyerekek pedig nagyon sok kenyeret ettek... Odaadta a bankót a legidősebb gyereknek, hogy fogja, - az pedig, - képzelje a falusi mamlaszt, - elengedte az ablakban, mialatt a vonat teljes gőzzel robogott... Mi volt ott! Több pénze az asszonynak nincsen... és az asszony óbégat, és a gyerekek óbégatnak... és mindenki sopánkodik körülöttük... Ez a bocskoros, naiv fiatal leány, - neki is csak tíz rubelje volt, aranyban, hozzákötve egy rongyban a keresztjéhez, - odaadta ezt az aranyat az asszonynak... ez az egész. Odaadta, maga pedig egyetlen kopéka nélkül maradt... egyedül... képzelje!... Szánalmában, nem igaz?... őt pedig... nem sajnálták!
- Mi van magával?... Sír?... - csodálkozott el Alexéj Iványcs.
- Csak nem?... Ez aztán ujság! (Gyorsan letörülte az arcáról a könnycseppeket.) - Tényleg!... De nem sírok, ne vágjon szomorú arcot... Egyszerűen visszamaradt, akkorról - emlékszik? Akkorról, amikor nagyon szerette volna, ha elsírom magam.
Sokáig nézett Alexéj Iványcsra és hozzátette:
- Mondjon el még valamit a megboldogult feleségéről... Olyan jól jön ki a száján!
- Hogyhogy «jól?»
- Hát elevenen... megindítóan... Azt mondtam, hogy irígylem a feleségét? - Nem, - mi jó van benne, irígyelni valakit a halála után? Nagyon sajnálom... Semmiben sem hasonlítok rá?... Egy cseppet sem?
- Természetes, hogy nem... Maga... egészen más... - Alexéj Iványcs rándított egyet a vállán, a jobbon, amely magasabb volt a balnál, a betett ajtóra nézett és hirtelen ezzel folytatta: - Nem mennénk át hozzájuk?
- Á-á... úgy?... Elúnta magát?
Kissé széles szájjal mosolyogva, Natálja Ljvovna gyorsan felállt, és Alexéj Iványcs nagyon meghökkent, amikor halkan így fordult felé:
- Többé sohase beszéljen nekem a megboldogult feleségéről, - igazán! Minek nekem, mi?... Egyáltalán nincsen rá szükségem!...
És maga nyitotta ki az ajtót.
-
Alexéj Iványcs azzal a kedvetlen elhatározással lépett be a szoba dohányfüsttől kékes ködébe, hogy tüstént hazamegy; s már indult is az ezredes felé, hogy búcsút vegyen; amikor Natálja Ljvovna kikapta a kártyákat Grecsulévics kezeiből (éppen osztani készült) és a díványra dobta őket:
- Elég lesz már! - mondta. - Azt hiszik, hogy nagyon mulatságos nézni magukat? Egyáltalán nem! ... Nagyon undorító!... Igen, undorító és már elég volt! Útálatos!
Vannak arcok, amelyek nagyon kedvesek, amikor barátságosan nyugodtak, szépek, amikor vidáman mosolyognak, kifejezéstelenek, amikor merengők, kellemetlenek is talán, amikor bánatosak, és határozottan gyönyörűek, mikor dühösek: ilyenkor mintha kék, hosszúfarkú szikrákat hánynának...
Éppen ilyen arca volt Natálja Ljvovnának, és Alexéj Iványcs látta, hogy ezt nemcsak ő maga állapította meg, hanem a többiek is, kivéve természetesen a vakot, aki egyelőre a söréhez hajolt és mindenesetre bejelentette:
- Osztó jobbkéz felől... én indulok. Kérem, ne felejtsék.
És Alexéj Iványcs még meg sem fontolhatta kellőkép, hogy mi is történhetett a leánnyal, amikor Natálja Ljvovna hirtelen újból megszólalt, egyszerre fordulva mind a három vendéghez, - Grecsulévicshez is, Makúhinhoz is és őhozzá is:
- Kegyeskedjenek azonnal megmondani: minek jöttek ide? Talán az öregeimmel kártyázni?... Nagy-gyon kedves és mulatságos! Más helyet erre a célra nem találtak?
Alexéj Iványcs lehorgasztotta a fejét s amikor lopva felsandított, észrevette, hogy Grecsulévics erőltetetten elmosolyodott, Mahúkin pedig mélyen elpirult és nehézkesen szuszog, ami nála nagy izgalmat jelentett.
- Ha azonban miattam fáradtak ide, - folytatta ezalatt Natálja Ljvovna, - akkor miért kerülgetik a forró kását?... Kik maguk? Vőlegények mind? Nőtlen népség? Tessék csak fennhangon és nyilvánosan megkérni a kezemet, hadd látom, hogyan sikerül... Maga is, maga is, Alexéj Iványcs! Feltétlenül maga is! Nem kell a kezeit tiltakozóan felemelnie: maga is vőlegény: özvegy - tehát vőlegény! Aki elsőnek nyilatkozik, ahhoz megyek! R-rajta!
Alexéj Iványcsnak nemcsak hogy a kezei emelkedtek fel védőn önmaguktól, - vissza is hőkölt és hátralépett: Natálja Ljvovna viselkedése nemcsak váratlan volt a számára; nem, - szentségtörőn borzalmasnak tetszett: és hideg szaladt végig a hátán.
Grecsulévics még mindig erőltetetten mosolyogva ült és rejtélyes, kissé összehunyorított szemekkel, áthatóan nézett Natálja Ljvovnára.
Az öreg ezredest nyilván rendkívül meglepte leányának fellépése; szemöldökei magasra szárnyaltak, szemei kidűltek, feketefogú szája kinyílt... A vak pedig szenvtelenül figyelt, felhajtott két-három korty sört és tovább fülelt.
- Pompás! - mondta hirtelen Makúhin és heves mozdulattal felállt a székéről. - Nekem is ez a véleményem: miért vesztegessük hiába a drága időt? Mi ketten nagy dolgokat fogunk még véghezvinni, - igazat beszélek!
S mint a játékos, aki hazárdul megkísérli a szerencséjét, Makúhin kigyúlt s már messzejáró szemekkel, rugalmasan ellökte a székét és Natálja Ljvovna elé lépett.
- Itt vagyok! - mondta határozottan.
- Mit «itt vagyok»? - kérdezte irgalmatlanul Natálja Ljvovna. - Hol látta már, hogy így kérjék meg valakinek a kezét?... «Itt vagyok»!...
Makúhin még jobban elpirult, hátranézett Alexéj Iványcsra, aki mozdulatlanul állt a helyén, és Grecsulévicsre, aki még mindig az asztal mellett ült, és színtelen hangon mondta:
- Sok dolog van, amit nem tudok... és nem szoktam meg... és azt hiszem, hogy felesleges is... De rosszabb nem leszek másnál.
- Hát a Tas-Burunt megveszi tőle? - kérdezte hirtelen Natálja Ljvovna és Grecsulévicsre mutatott az ujjával.
- Persze, hogy megveszem, - felelte Makúhin egyszerűen.
Natálja Ljvovna örömében összeütötte a tenyereit, majd ezekkel a szavakkal nyujtotta a kezét Makúhinnak:
- Minthogy maga, persze, nem tudja, hogy mit kezdjen el ezzel a kezemmel, majd megmondom...
Makúhin azonban hirtelen erősen megcsókolta és széles mancsával szorosan átfogta a kezet, s az öreg ezredes felé fordulva, átszellemülten mondta:
- Áldjon meg bennünket, apa!
- Áldjon meg bennünket, apa! - ismételte Natálja Ljvovna, falusias, kissé ceremóniás és éneklő hanghordozással.
Az ezredes, ki még mindig nem értette, hogy mi történik előtte, felállt és leányáról Makúhinra vitte a tekintetét.
- Áldj meg hát!... Azt hiszed, hogy sokáig fogunk állni?! - kiáltott rá Natálja Ljvovna.
Az öreg csak most ébredt a tudatára, hogy ez már nem játék, hanem komoly dolog, és ünnepélyes lassusággal keresztet vetett mindkettőjükre, míg Natálja Ljvovna megcsókolta Makúhint izzadt homlokán.
Hogy mi volt azután, Alexéj Iványcs nem látta: az ajtóig hátrálva észrevétlenül és nesztelenül eltávozott, egy nagy, sajgó bánat éles érzésével a szívében. Mintha letört volna alatta egy lépcsőfok, amelyen állt és most zuhant volna lefelé; a mélység pedig sötét, szűk, síkos... sőt talán feneketlen.
(Folyt. köv.)