Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · SZÁSZ ZOLTÁN: "IFJU SZIVEKBEN ÉLEK“
A füzet egy hevesen, olykor kissé nyersen vallott vezérmotívuma, az egész nyugati kultúra becsmérlése s egy ezzel együttjáró heves németellenesség, sőt angolszász-ellenesség is. Kodolányi János, aki nemcsak fiatalember, de tehetséges és elismert író is, erről az álláspontról rendkívül temperamentumosan hadakozik.
De különben is akárhogy jött létre ez a nyugati civilizáció, bizonyos, hogy - már amennyire ilyesmiről értékítéletet mondani lehet! - az emberiség ma legfejlettebb civilizációja. S azt is nehéz, bár persze nem abszolút lehetetlen kétségbe vonni, hogy e civilizáció keretén belül a vezető népek - a helyét még mindig tartó s különben is germán népiségü eredetű elemekkel erősen kevert franciával együtt - az angolszászok, a skandinávok, a németek, egyszóval a germánok. Kodolányi azonban azt vallja, hogy ez nem áll s hogy az orosz a legnagyobb kultúrnép. Ha Oroszország nép-számára gondol, így mennyiségi értelemben igaza van neki. De nyilvánvaló, hogy ő ezt nem így érti, hanem azt vallja, hogy az orosz nép kultúrájának és civilizációjának minőségét, fejlettségét nézve a legelső. Magasabb rangúnak tartja ő úgylátszik az oroszt az angolnál, a svédnél, a dánnál, vagy a németnél. Ismétlem, állítani lehet az ilyesmit, mivel pontos mértékegység, mellyel ezt mérni lehetne, nincs. De ha az ember meggondolja, hogy egy közösség kultúrális és civilizációs fejlettségét megközelítő helyességgel igenis meg lehet állapítani azon az alapon, hogy mennyiben felel meg a «minél több ember minél nagyobb boldogságát» minden társadalom céljául tűző elvnek, akkor már nem olyan reménytelen a helyzet. Persze meg kell elégednünk azzal, hogy a boldogságot nem fogjuk fel valami abszolút érvényességgel meghatározható jelenségként, hanem feloldjuk ilyen objektív, de persze egyénenként változó jelentőségű elemekre: hosszú élet, egészség, gazdasági jólét, műveltség, politikai szabadság. Mert ha ez mind együtt még nem okvetlenül jelenti a boldogságot, kétségtelenül igen sokat jelent s ebből a sokból, vagy nem bánom, kevésből, hasonlíthatatlanul több van azon az átkozott művelt Nyugaton s főleg a germánoknál, mint az oly rokonszenves oroszoknál volt akár a cárizmus alatt, akár most a bolsevizmus alatt. Tolsztoj és Dosztojevszkíj orosz volta, bármily nagy írók is voltak, nem emeli ezt az általános muzsik-nyomort, a műveletlenségnek és a szennynek azt a tömegét, ami a szarmata síkságot kultúrailag is sivataggá teszi, holmi kultúrális függőkertté. A germánoknak van Shakespearejük és Goethejük, végtelen sok más mindenféle kincsük és teljesítményük, aminek eddig árnyékát se hozta létre a végtelen derék, rokonszenves, vonzó s alapképességeiben kétségtelenül hatalmas kultúrértékeket rejtő orosz nép.
Nem tudom, miből táplálja Kodolányi az oroszságnak ezt az érzelmi gyökerében oly helyes s csupán értelmi kikristályosodásaiban annyira különcködéssé torzuló felmagasztosítását, a háború előtti orosz irodalom nagyszerűségeinek reá gyakorolt varázsából vagy a háború utáni csupán nagyméretű, de egyáltalában nem nagyszerű forradalmi kisérlet szuggesztiójából. Meglehet, hogy mind a kettőből. Hogy Tolsztoj és Dosztojevszkíj, az orosz falusi dal és nemzeti táncok szépsége nem változtathatja egy 130 milliós ma is még műveletlen kulak és muzsik tömeg kulturális mérlegét oly kedvezővé, amilyenné Kodolányi minősíti, azt már jeleztem. Ami pedig az új orosz állapotokat illeti, úgylátszik Kodolányi azt véli, hogy Oroszországban sikerült a marxista forradalom s megvalósult az emberiség ősi, talán legszebb álma, ami valóban, ha nem is a bolsevista, de az anarchista kommunizmus. A valóság azonban valamennyi onnan származó meg hivatalos híradás szerint is az, hogy ott csak bolsevizmus van s a kommunizmus legfeljebb mint egyre gyengülőbb hangú igéret él. Államszocializmus és bürokrácia azonban szintén van. Magánkapitalizmus és kulak-uralom, a kisparaszt fölött nemkülönben. Trockij szerint pedig sehol olyan rossz dolga a proletáriátusnak nincs, mint Oroszországban.
Amilyen kevéssé fogadhatók el azonban Kodolányi véleményei a szélestávlatú világproblémákról, ép olyan helyes igen sok olyan megállapítása, melyek a mai magyar társadalmi viszonyokra s főleg a falu és parasztság helyzetére vonatkoznak. Jól látja a falusi s általában a kis ember gazdasági kifosztottságát, a nép szellemi vezetőinek impotenciáját, az iskolákból a népbe áradó szellemi hatások silányságát. Helyesen mutat reá arra is, hogy az intelligenciának volna feladata a nép közé menni s kutatni ennek bajait és sajátos szükségleteit s megismerni életformáit és gondolkodásmódját. Sokban hasonlít ez a régi radikális polgári párt falupolitikájához. Ennek a pártnak köreiben sokan a háború előtt és alatt társadalomleíró monográfiákat írtak egyes falvakról, kisebb városokról, részletes képét nyújtván a nép apró szokásainak és nagy gondjainak. Fájdalom, Kodolányinál az okosan haladó gondolatsorokat gyakran zavaros szólamokká bágyasztja a népiség világos fogalmának felcserélése a fajiság ellenőrizhetetlen tartalmú jelszavával s valami, az erőszakos megoldási módokat szaporán ajánlgató huszároskodó szimplizmus. Pedig ő az, aki jelzi, hogy az erőszak gyakran az impotencia jele. Én azt hiszem, hogy ez akkor, amikor a végtelenül bonyolult társadalmi problémák megoldásával állunk szemben, sokkal gyakrabban fordul elő, mint a nő és férfi közti viszonyban.