Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · SZÁSZ ZOLTÁN: "IFJU SZIVEKBEN ÉLEK“

SZÁSZ ZOLTÁN: "IFJU SZIVEKBEN ÉLEK“
III.

Politikai szempontból mindezek a fiatal hitvallók demokratáknak vallják magukat. Fájdalom azonban ezt is úgy magyarázzák és fejtik ki, hogy felvetődik a kérdés: mióta demokrácia ez? Ahelyett hogy minden teendők alapvetéséül népuralmat kívánnának, mindazzal együtt, amit ebből kifolyólag kívánni szokás, tehát általános, titkos, egyenlő választójoggal, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadsággal és esküdtszékkel s ami persze nem zárná ki, hogy ezenfelül temérdek egyéni kívánságaikat is leszögezzék, Makkai János a következőket proklamálja, mint Ady Endrétől nyert tanítást: «Azt tanultuk, hogy Magyarország a magyaroké, a magyar faj hegemóniáját kell diadalra vinni benne. Azt tanultuk, hogy a jövendőt a magyar parasztból, munkásból és a középosztály magyar elemeiből kell újjáépíteni. Azt tanultuk, hogy a huszadik században csak a huszadik század követelményei szerint lehet élni. Azt tanultuk, hogy a magyar fajt csak annak egyetemes demokráciája mentheti meg, és mindazt, amit akarunk, saját magunknak leplezetlenül és kíméletlenül megmondhatjuk, mert a saját hazánkban idehaza vagyunk.» Szabó Dezső pedig a füzet első bevezető cikkében, melynek állításait és kívánságait tételekké kristályosodva közli, így nyilatkozik: «1. Megvalósítani a magyar paraszt, magyar munkás, magyar középosztály: a dolgozó Magyarország hatalmasan megszervezett demokráciáját, amely minden élősdiséget, minden kiváltságot gyökerében kiirt. 2. Ez a magyar psziché szerint, magyarokban magyar célokért megvalósuló demokrácia a magyar fajnak, a magyar magyaroknak ad számának és történelmi jogainak megfelelő érvényesülést és irányítást az élet minden terén. De ez új honfoglalás megtörténtével az egyenlőség jogán hív minden fajú munkát, tehetséget, jóakaratot a magyar nyelv és magyar történelmi munka nagy emberi egységébe.»

Nem törődöm most azzal, hogy Ady mondta, írta vagy akármiféleképen tanította-e azt, amit Makkai tőle származónak hirdet; Ady oeuvrejének össz-benyomását nézve, alig hiszem, hogy ez vonható le az ő tanításául. De ez nem is fontos; a lényeg az, hogy mit hirdet ma, mint ma is megálló és kívánatos programot Makkai és Szabó Dezső. Ez a hármasság, mondhatnám szentháromság: paraszt, munkás, középosztály megint egy olyan kedvenc tétele a füzetnek, mint amilyen kedvelt szava: a faj. Ekörül is azonban baj van. Miért nem akarják Magyarország jövőjét egyszerűen az ország dolgozó lakosságából és lakosságával felépíteni? Egész futólag jegyzem csak meg, hogy van Magyarországon ma is vagy 600 ezer német, aki dolgozik, sőt egyes megfigyelők szerint, szorgalmasabban dolgozik, mint a magyar, nemkülönben vagy kétszázezer szláv és egyéb nemzetiségű. De jó, vegyük ezt a néhány százezer nem magyar polgárt quantité negligeable-nak s nézzük csak a magyarnyelvű s magát magyarnak valló lakosságot. Hogy ezek közül a mágnásokat, a nagybirtokosokat, a nagybankárokat nem fogadják be a jövő építői közé, még ez is hagyján. Fájdalom ezek olyan hatalmasok, hogy nem ijednének meg, ha hallanának erről a kirekesztő szándékról. De még sem ez a főhibája ennek a koncepciónak, hanem megint a fajiság belevonása a demokráciába. Hol az igazságosság Szabó Dezső most közölt második tételében és hogyan valósítható ez meg? Ami az irányítást illeti, kapnak itt már most is a magyar magyarok, sőt a nem egészen magyar magyarok is annyit, amennyi beléjük, vagy reájuk fér. Ebből a szempontból a kormány nem mér fukaron semmiféle népelemnek. Itt nincs baj, illetve az a baj, hogy egész életünk a sok törvény és rendeletben megnyilatkozó irányítástól koldul. Ebből akar a magyar magyaroknak még többet juttatni Szabó Dezső. Ez kegyetlenség. A több érvényesülés, a számmal és történelmi jogokkal arányos érvényesülés, ez már csábító! Ez ugyanis magyarul, főleg pedig magyar magyarul hivatalt, állást, monopóliumot, földvásárlási és földeladási jogot, moziengedélyt és trafikot jelent; ez a bűvös arányszám fényében valóban mint holmi igéretföld jelentkezik. Igaz, hogy mint egy olyan ígéretföld, amelyen már túlhaladtunk, amelyet már learattak a kurzus szegődményesei. Azonban ez csak a zsidókkal szemben, illetve a zsidók ellen érvényesült arányosság volt. Most jöjjön tehát sorra a nem magyar, a sváb, vagy szláv eredetűeket visszaszorító arányosság.

Régi nóta ez, kissé új változatban. Alig legyőzhető unalom fogja el az embert, ha foglalkozni kénytelen vele. Mintha egy társadalomban az egyének nem teljesítményeik, hanem származásuk szerint volnának az érvényesülésre hivatottak! Mintha a magyar magyarok, a «magyar faj» érvényesülésének is nem tisztán az egyes magyar magyarok teljesítményeiből kellene adódnia! Más volna persze a helyzet, ha Magyarországon intézményesen, jogilag volna korlátozva a magyar magyarok érvényesülése. Ilyesmiről azonban, bármilyen sok igazságtalan és rossz törvényünk van, szó sincs. Viszont az úgynevezett fajmagyarok számára «számarányuk és történelmi jogaik arányában» biztosítani az érvényesülést, tekintet nélkül az egyes magyar magyarok társadalmi értékére és munkaeredményeire, ez a magyar magyarok kiváltságolását jelentené. Azt jelentené, hogy a fajmagyar érvényesülhet, munkakört kaphat s előnyökhöz juthat, mégha tehetségtelen, renyhe és szélhámos is, ha valamely téren nem telt még be a bűvös arányszám. Ez nem volna egyéb, mint kiváltság és jog az élősdiségre, aminek pedig Szabó Dezső minden formáját gyökerestül ki akarja irtani. De nemcsak igazságtalan és antidemokratikus ez a koncepció, de végrehajthatatlan is. A zsidók elleni numerus clausus végrehajtható volt, mert bár ahogy ki zsidó antropológiailag nem, de felekezeti szempontból igenis megragadható. Felekezeti számontartás ugyanis van és mindenkiről meg lehet állapítani, hogy milyen felekezethez tartozik vagy - tekintettel a kikeresztelkedettekre - milyenhez tartozik az apja. De hol tartják számon a magyar fajúakat, a magyar magyarokat? Kik tartoznak kétségtelenül és bizonyíthatólag ehhez a csoporthoz? Nem, ilyen elvek alapján csak holmi vidéki polgári kört, vagy valami külvárosi asztaltársaságot lehet alakítani, de államot és társadalmat felépíteni nem lehet.

Érdekes és tanulságos visszaforgatni az idők filmjét, hogy láthassuk, miképen jött létre ez az abszurd elmélet. A magyar szellemiség történetében alig található groteszkebb furcsaság. A proletárdiktatúra után részben ama tény hatása alatt, hogy a diktatúra vezéregyénisége között sok volt a zsidó, részben és főleg mesterséges propaganda következtében szétáradt az országon egy a fajmagyarság és fajvédelem nevében dagadozó antiszemita hullám. Ezzel az antiszemita hullámmal egy egész csomó német és számos szláv nevű férfiú lendült a magasba, akiknek neve már elhalványult azóta, de egykor zászlófeliratként csattogott a magasban. Liberális oldalról harsogó kacagás fogadta ezeket a fajmagyarokat. A kacagás annyiban jogos is volt, hogy fajmagyarságról beszélni egyáltalában nevetséges. Maga azonban az, hogy valakit Wolfnak hívnak, nem jelenti azt, hogy északi, vagy bármiféle rasszú, legfeljebb azt, hogy ő maga vagy a családja a német népiségből származik. Nemcsak a liberálisok kacagtak azonban, de felfigyeltek egyes elégedetlen ellenforradalmárok is, akiknek nem tetszett szerencsésebb riválisaik gyors karriérje. Hiszen tudjuk, hogy a legtöbb forradalmi mozgalom, még a nemes célzatúak is, részben legalább egyes csoportok és egyének önző tülekedéséből jön létre. E közül az elégedetlenek közül aztán a magyar nevűek kitalálták azt az elméletet, hogy nemcsak a zsidókat kell másodosztályú magyarokká minősíteni, hanem a németeket és a szlávokat is, mert ezek is mind idegenek és mind elnyomják a szegény fajmagyarokat. Egész kis irodalma van ennek a felfogásnak; regények, tanulmányok, cikkek özöne szól róla. Különös elmélet ez, mely a mai magyar nemzetet árticsókának vagy káposztának fogja fel s azt hirdeti, hogy le kell tépni róla a zsidó vagy német vagy szláv vagy isten tudja miféle leveleket s csak az ősi magyar magyar csutka számára kell a magyar jelleget rezerválni. Mint látható, az elmélet az ellenforradalom egy bomlási terméke. Sokszor azt hiszem, hogy azok, akik ezt az elméletet hirdetik, maguk se veszik komolyan s tisztán társadalomkavaró kortesfogásként alkalmazzák. Bizonyos, hogy van az egészben jó adag parasztfogás, nagymennyiségű politikai ripacskodás. Mindenesetre ámítás, áfium ez, melytől éppen a komoly fiatalságnak őrizkednie kellene.