Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (1)
A kocsmáros kint állt a boltja ajtajában, a felső lépcsőfokon kötényben és ingujjra vetkőzötten, akár valami roppant hóhér. Seprűs bajusza alól csakúgy zuhogtak ki a hangok, s akihez beszélt, az a sánta harmonikás volt, abból a házból, ahonnan a kisgyerek vörös labdája szállt föl a kék égbe. Az öreg a negyed külső feléből csoszogott errefelé, mintha megütötték volna a kocsmáros szavai, hirtelen felemelte a fejét.
- Meleg van! - mondta súlytalanul és elkényszeredetten. - Úgy érzi az ember, hogy forró vízbe mártogatják. Minden olyan rosszul megy.
A kocsmáros nagy lélegzettel fölfujta magát, aztán úgy engedte ki a levegőt, mintha valami szerszámmal lyukat ütött volna a gázzal és nyírkossággal telített vörös fején.
- Egy pohárkával azért lecsúszik - bugyborékolta nevetve. - Ha melege van az embernek, nyeljen le egy kis jó tüzes pálinkát. Ez legalább pikáns.
Az öreg lemászott a lépcsőkön. Az alacsony, ablaktalan ivóban hűvös volt, akár a pincékben nyáron.
A penészedő félhomályban csak a dolgok körvonalai látszottak s a pálinkás üvegek nagy hasai csillogtak a polcokon. A különböző ócska italok édességbe savanyodott illata terjengett a levegőben, mint valami pocsolyákkal teleszívódott felhő.
- Bocsásson meg - kezdte az öreg, hogy az első pohárka tartalmát magába öntötte, - de meg akartam már kérdezni, mért mondja mindig, hogy pikáns, akár ha erről vagy arról beszél.
A kocsmáros talán nem értette, amit kérdeztek tőle, de azért töprengés nélkül megfelelt.
- Hogy mért mondom? Mért mond az ember valamit egyáltalán?
- De ennek semmi értelme nincs.
- Hát mi értelme van annak, hogy pohár, mikor annak éppen az az értelme, hogy iszik belőle a szomjas ember.
Az öreg fölemelte a kezeit s a két tenyerét védőn maga elé tartotta:
- Én tanító voltam valamikor s így a természetemben van, hogy utánanézek a dolgok értelmének. De mi értelme van annak, ha például azt mondom, én most pikánsul dühös vagyok?
A kocsmáros nem engedte legyőzni magát:
- Az lehet, hogy ennek semmi értelme, s még mennyi értelmetlent mondanak a zavartfejűek. De ha az én nyelvemnek, meg az én ajkamnak jól esik azt mondani, hogy pikáns, talán ne mondjam ki, mert vannak zavartfejűek, akik azt hiszik, ez így értelmetlen?
- Az azért mégis csak kár, hogy a műveltséget is nem lehet kupicával mérni - mondta az öreg, takargatott sértődéssel.
Egy nagy, vörös kandúr bujt ki most a pult alól, hullámosan meggörbítette magát, akárha az egész teste gumiból lenne, aztán felugrott az egyik székre, onnan át a kocsmáros ölébe és lusta hízelkedéssel hozzádörgölődzött a zsíros, nagy pocakjához.
- No! Mennyivel több esze van ennek mindnyájunknál - mondta a gazda és meglátszott, hogy jól esik neki a macska hízelkedése. - Maga még nem is látta a kicsinyeket. Egész család van belőlük! Ci-ci-ci-ci... Ej a fene a talpatokat! Ci-ci-ci-ci...
Végre egy hófehér nősténymacska bujt elő két borzasszőrű kölykével. Az anya magasratartott fejjel és felkunkorított farokkal lépegetett elől, a fiatalok lógós, buksi fejjel tántorogtak utána.
A kandur, ahogy meglátta őket, leugrott a gazda öléből, odament a családhoz s kinyujtott lapátformáju nyelvével megnyalogatta a csemetéit.
A kocsmáros csípőre tett kezekkel szónokolt:
- Hát vannak ilyen pompás emberek ezen az elátkozott földön? Olyanok ezek, mint a patyolat, három liliomszál! Istenemre, a negyedik is liliom, csakhogy vörös.
- Útálom az állatokat... az embereket is - dünnyögte az öreg és csámpáskodott kifelé. Az ital már fölszívódott a fejébe s most még nehezebben evezett a lépcsőkön.
A kocsma egy nagy grund szélén állott s vagy háromszáz méterre van innen az első házig. Még mindig forrón vert a nap, a mészporos föld szinte izzott a hőségben. Az öreg ember nagy íveket kaszált a rossz lábával, gyönge testét meggörbítette a nyakába akasztott ládikó. Rendületlenül kapaszkodott előre és néha úgy tűnt neki, hogy megfordul előtte az elhagyatott tér s a távoli házak fejjel lefelé hintálnak az izzó levegőben.
Egyetlen kis pont ez a föld, gondolta, s az ember úgy bolyong rajta, ahogyan Columbus bolyonghatott egykor a végtelen tengeren. De legalább, ha nálam volna a fekete sátorkaró, leverném ezen a helyen s a fehér mezőkön szelíd háziállatokat nevelnék a nyugtalankodó bolháimból. Ha füttyentenék, előjönnének a bokrokból s egy szép napon, mint a római seregek nekimennénk ennek a vacak világnak. A gazdagokat megnyúznám, a szegényeket pedig megetetném kiművelt arannyal. Azt mondanám: tisztelt uraim és hölgyeim, önök türelmesen koplaltak évezredekig és tetves odukban laktak emberemlékezet óta s íme elérkezett az idő, mikor a gyerek szüli meg az anyját s a ház kiröpül az ablakon, a szegényeknek pedig megparancsoltatik, hogy reggelire aranyórákat, délre aranysarkantyúkat, estére pedig arany karosgyertyatartókat kell enniök.
A szerencse és a véletlen ezentúl nem jelentenek többet, mint amennyit a jégcsapok jelentenek a falusi házak ereszén. Ha ezek a fehér tüskék leolvadnak, a szolgák kimennek a komphoz s a púpjainkat átszállítják a túlsó partra. Ez a boldogság kacsalábon forgó vára, tisztelt uraim és hölgyeim, s aki ezt nem hiszi, az bujjon bele a kabátom belső zsebébe, ahol a kenyeremet szoktam tartani és olvassa meg, hány morzsát talál benne. Napok óta filléreket sem kerestem, olyan ez a vidék, mintha sáskajárás pusztított volna előttem. Jó. Még két napig várok s aztán vagy az én menyasszonyom leszel, vagy felkötöm magam az ajtód kilincsére, kedvesem.
Előre hát, csak előbbre. Egy pillanat még s a mutató átfordul a nullponton.
A grundon túl egy kétemeletes házzal kezdődött az utca. A kapuajtó csukva volt, az ember már ráemelte kezét a kilincsre, mikor a szemei előtt meglátta a vörösbetűs táblát:
EBBE A MŰHELYHÁZBA IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET!
Hirtelen dühhel belerúgott a kapuba. - Robbanjatok föl! - morogta s az egész testében lebírhatatlanul megremegett. Fáradt és ideges volt, alig tudta tartani magát a lábain.
Néhány gyerek szivárgott ki a szomszéd kapuk alól és bámulón körülsereglették. Kielégítetlen dühében nekik szeretett volna ugrani, de ismerte ezeknek a gyerekeknek a természetét, ha rájuk szólna, azoknak is felszakadna a nyelvük s valósággal agyoncsipkednék a durva, lecsillapíthatatlan csúfolódásaikkal. - Kutyák ezek mind - mondta a gyerekek felé s csak a fejével biccentett a kapura. - Ki hallgatja meg itt a szegény öreg embert?
- Kenje be a kilincset - tanácsolták a gyerekek kórusban, - legalább dühösek lesznek, ha kijönnek!
Az ember csak legyintett és megindult a másik kapu felé.
Az emeletes udvarban kongtak a hangok, mint valami üres veremben. A harmonikázó emberke csak egy zümmögő fekete légy volt ebben az ürességben. Előbb vidám, modern dalokat játszott, aztán rátért a slágerre, kinyujtotta s megint összezsugorította a jajgató harmonikát. Valami régi bányászinduló akkordjai tévelyegtek föl a sárga falak között, terhet cipeltek magukkal ezek a hangok s talán fájdalmas emberszíveket is, letört sorsokat és reménytelen reményeket a nehéz föld alól. Aki nem ismeri az élet szomorú hétköznapjait s most véletlenül meghallaná ezt a dalt, úgy, ahogyan ez az elnyomorodott emberke tele szájjal énekeli, azt hihetné, a magasságok és mélységek összeborulása ez, az ég kékje és a föld alá bujt gyökerek csirázása, a szülés fájdalma és a meghalás rémülete.
Én mondom, a teljes mindenség harsogott ki ezekből a hangokból s a lakások ajtai mind csukva maradtak.
Az ember reménykedőn fölmeresztette a szemét és várt, várt az együgyű állatok türelmével. Aztán a ládikóba dugta a harmonikát s anélkül, hogy följajdult volna, átment a másik házba. Hol és hogyan fogja meg a dolgot, hogy ne kellessen megint fillér nélkül hazamennie? A kisgyerekre gondolt, akinek megígérte a labdát, s aki napok óta várja őt haza a labdával. - Meglesz - erősködött magában az öreg. - Elviszem a labdát a szegény kisgyereknek - és gyötörte a vén hangszerszámot s a bányászok panaszai és reményei megint odakúsztak a csukott ajtók elé, rázörgették a megátalkodottan süket emberekre és az ajtók megint csukva maradtak s az embereknek sem nyíltak meg a bezápult füleik.
S a gyötrődő öreg most letette a harmonikáját, odaállt az udvar közepére és egyszerűen így kezdett beszélni:
- Kérem a tisztelt ház urait és nagyságáit, szenteljenek egy pillanatot a következő történet meghallgatására, amit most el akarok mondani az igen tisztelt ház lakóinak. Apáknak, anyáknak és gyerekeknek egyaránt érdemes ezt a történetet meghallgatni, mert hiszen ez a történet nem rólam, a vén patkányról szól, hanem egy kisgyerekről, aki még olyan szent és ártatlan, mint a ma született bárány, s aki máris megcsalatott ebben az életben. Tisztelt urak és jószívű nagyságák...
És szónokolt kemény hangon és mégis megnyerő rafinériákkal s anélkül, hogy pontosan tudta volna mit beszél, elmondta a kisgyerekkel történt labdahistóriát s az emberek, akik az énekről és muzsikáról már tudták, hogy azok nem egyebek közönséges koldulásnál, kinyitották az ajtóikat s előre jöttek, hogy meghallgassák a szónokló idegent.
- Segítsetek nekem, hogy az égbeszállt labdája helyett vihessek neki egy másikat, mert azon a napon egy tüske törött bele az ő kis szívébe, azóta bizonyára rosszak az álmai és megkeseredik a falat a szájában, ha reggel enni kezd...
S egy öreg asszony az első emeleten a köténye alá nyúlt és az ember elé dobott egy fehér pénzdarabot.
- Vegye meg hát annak a kis taknyosnak! - kiáltotta le a magasból. A hangja repedten szétesett a levegőben s mint valami varázslat, az egész házat megfogta. Kopogtak a pénzek lefelé s az öreg ember nagy bakugrásokkal dolgozott az udvar fenekén.
- Köszönöm alássan - mondta. - Köszönöm alássan.
Úgy lépett ki a kapun, mint aki isten országában járt az előző pillanatban.
Alkonyodott, szürke pára szállt az utcák fölött s könnyű ruhákban végtelen karavánok vándoroltak fönt az égi mezőkön. A gyárakból kiömlött füstnek már csak a szagát lehetett érezni, a sötét gomolyagok testetlenül szétfoszlottak a magasban. Hangokkal és népekkel volt tele az utca. Nevetgélő, kimosakodott lányok gyülekeztek össze a kapuk elé s az üres telkeken akár az istrángból szabadult csikók, futkároztak és játszottak a fiatal munkáslegények. Minden harmadik-negyedik házban nyitva volt a kocsmaajtó, bent a mélyben cigányok muzsikáltak, a hegedűk és flóták kiáltásai kicsavarogtak az utcára, mint a lepkék rászálltak a lányok mezitelenül hagyott karjaira s mint a dugóhúzók belecsavarodtak az italra szomjas emberek füleibe.
S a csámpás öreg embernek is kinyíltak a fülei s a nedves szemei elbámultak a megfoghatatlan látomásokon.
Por és füst, könny és veríték ez a föld s egy napon valaki, férfi vagy nő csupasz tenyerén kivirágzik a nagy, vörös rózsa. Megfertőzhetetlen hullámokban száll fölöttünk az illat, fölöttünk, akiket elhajszoltak a körutak ívlámpái alól, akiket lekötöztek a könyörtelen munkapadokhoz, ércet és gabonát préselnek belőlünk s ha föllobog bennünk az élet értelme, kitekerik a csigolyánkat, levágják a fejünket és átlyukasztják a szívünket.
Az öreg ember hazafelé ballagott. Bekukkantott a boltokba és kereste a vöröshasú balónokat. Nincs, nincs, itt sincs és ott sincs. Csak savanyú túró van a boltokban, csunya kiütéses hordókban, füstös kolbászok és kövér virstlik lógnak a vaskampókon, a pult jobboldalán papagályszínes italok csillognak az üvegekben.
A balón helyett mindenütt valami mást, a kisgyermek szomorúságánál is ingerlőbb dolgokat kínáltak az embernek s ő hiába védekezett. Mint valami nagy, mérgesormányú legyek rászálltak a kísértések és beoltották a jó szándékai ellen. Éhség és szomjuság kavargott a gyomrában, a kocsmák ajtai úgy tárulkoztak előtte, mintha csak éppen az ő belépésére várnának.
- Menjen át a ligetbe - ajánlotta neki valaki -, ott árulnak ilyen bolondságokat.
Lemondóan csavargatta a fejét:
- Hogyan indulhatnék el ilyenkor az én rossz lábaimmal.
Látta, hogy épen egy ismerőse mászik föl az egyik kocsma elkoptatott falépcsőin. Gondolkodás nélkül nekilódult, mint aki már pillanatig sem bírja ki égető szomjúságát.
(Folyt. köv.)