Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Tehetek legelőször egy megállapítást. Nem merem sem vétónak, sem dogmának szánni. Úgy lehet beszélnem róla, mint egészen egyéni felfogásomról.
Ez a megállapítás az, hogy nincsen a világnak olyan nagy költője előttem, akinek versei közül úgy körülbelül negyven-hatvan százalékot ne tarthatnék selejtnek, zsengének, vagy legalábbis olyan gyöngének az igazi remekeihez képpest, ami ha nem ront a valóban sikerült és remekbe csinált költeményein, mindenesetre nem használ nekik. (Természetes, hogy ezt a megállapítást ki merem terjeszteni más művészetekre is s főként a prózára.)
Ez az átlagos termés rendesen más impulzusból fakad, mint az a bizonyos belső kényszer. A költő ír ihletszegényebb pillanataiban is, önmagának is és sokszor muszájból is, pénzért és mittudommiért.
Hogy megrónám ezt túlságosan, arról nem lehet szó. Mert hiszen a kényszer azért néha egészen váratlan, nagyszerű ösztöke és sokszor köszön neki nagy értékeket az irodalom. Ellenben egy-egy versgyüjtemény hatásánál szül bizonyos egyhangúságot, vagy egy kis csináltságnak érzését, ha a gyöngébb vers is ott marad a kifogástalan mellett.
Így van. Az a 40-60 százalék gyöngébb vers minden költő produktumából csak a túlbuzgó esztétikusoknak gyöngédségéből, vagy kegyeletből, szóval olyasvalamiből marad meg, ami nem okvetlen megállható szempont.
*
Ha már most jelen verskötetre is ráhúzom ezt a megállapításomat, szinte kegyetlenség, vagy akadékoskodás számba jön előttem is bizonyos általános úzus vétójával szemben. Mert ha arról van szó, hogy kifogás nélkül dícsérjem meg csupán ezt a kötetet, mint amely a közelmultban megjelent bármely legjobb verskötettel fölveszi a versenyt, ezt nyugodtan megtehetném. De már nem szívom vissza megállapításomat és gondolom egészen enyhíti az, hogy előre megjegyeztem róla, hogy kivétel nélkül, a világ legnagyobb költőire is érvényesnek mondtam.
*
Az már közhely, hogy Erdélyi József mellett jó- vagy kevésbé jóindulatúlag Petőfi Sándor óriás árnyékát jelentetik meg ismertetői. Kétségtelen, bizonyos joggal. A formai és eszmei reminiszcenciák egyenesági rokonságot tartanak Erdélyi költészetében a Petőfiével, úgy, ahogy Erdélyi is ugyanabból a csodakútból merít, amibe Petőfi merítette először vödrét.
Okvetlen helyénvalónak, sőt kötelességszerűnek érzem azonban ezt a dolgot egy és más oldaláról bátran tisztázni.
Általában először így vezetném le ezt a tárgyat. Az a világ minden zugát befutott, dicsőséges, sajátosan magyar zamatú líra, valóban a szó nemesebb jelentésében jogos Csáki-szalma, már több mint félszázad óta, amit Petőfi lelkéből lelkedzettnek ismernek. Aki birtokába veszi, ez mentsége, de egyben nehezéke.
Elévülni biztos, hogy elévülhetetlen valami. Legföllebb arról lehet beszélni, hogy Petőfi teméntelen epigonja lejáratta és megkoptatta.
Ám, hogy valaki újra kezébe veszi ezt a lantot és aztán ezen ad eredetit és nagyszerűet, akkor ez a valaki valósággal méltatlan kezektől végzett fordított augiasziáda után vezeti elő a ragyogó szőrű pegazust és kényes dologban való dupla merés és okvetlen kelő gyanúk között fut ki sikerre.
Gondolom ez az Erdélyi József esete. Hogy ehhez a közkincsnek tudott és így némileg lejáratott hanghoz nyúl, ez nem munkakönnyítés számára, hanem súlyos tehertétel munkáján.
Ezt mondanám általában az Erdélyi lírájáról. Most szeretném körvonalazni azt az állításomat, hogy mennyiben érzek eredetit és nagyszerűet ezeken a verseken akkora árnyékkal mögöttük, mint a Petőfi Sándoré.
Néhány szóval megjelölhetem ezt ilyen formában. Én Erdélyi Józsefnek azokat a verseit tartom egészen sajátos kis remekeknek, amikben azt a keletien groteszk, meseszerűen friss ötletű hangot tudja kizengetni abból, amit magyarosnak ismer a világ.
Ez új szín! Székely népballadák fordulatai ilyenek. Petőfi nem ment eddig a terepig, legföllebb itt-ott csillan ki képei, színei csodálatos áradatából, mint a vízre vetődő hal, ez a fajta magyarosság.
Ebből a kötetből ilyennek tartom a Mihaszna című verset, A régi obsitost, Tuz Katát.
És ez az, amiben egészen nyitott, kecsegtető kapukat látok az Erdélyi József további munkájára.
Mert, hogy őszinte legyek, az a (meg sem tudom jelölni milyen) talán úgy mondhatnám obligátan, megfésülten ismert eszmei és formai magyarosság, amely Petőfit juttatja észbe, úgy érzem, Erdélyi József tehetségével sem bírhat meg további és értékes iramot.
Vannak Erdélyinek versei, amik, azt hiszem, akármiféle kötött formában, szonettben, kötetlen versben, mittudommiben sokkal jobban sikerültek volna. Például egy ilyen kép egyik verséből, hogy a hulló csillag ecset, melyet elhajít az őrült festő, a természet, mert az ősz tarka színfoltjait mázolva, belezavarodik föstményébe, - én úgy érzem, egy ilyen, különben nagyszerű kép, egyszerűen nem illik bele abba az imént általam megérzékeltetni iparkodott hangba.
Dehát itt világért se álljunk meg igaztalan. Mert van, vajúdik valami egészen különös átmenet, mint talán éppen az Ady emlékének szánt, aztán a Rudnay Gyulának ajánlott versekben, ami szükségtelenné tesz Erdélyivel szemben minden akadékos kritikusi javasolgatást, hol találjon formákra és tartalomra költészete.
*
Talán még befejezésül lehet említést tenni e kötetnek bizonyos bölcselkedési hajlamú költeményeiről, amik azonban sohasem hágják át a líra szikraszerű, játszi modulációit. Mondjuk a
- - - - - - - - - - - - -
Derekasan rád járt a rúd
Ágasbogas vén diófa
- - - - - - - - - - - - -
Minél jobban meg vagy áldva
Annál jobban meg vagy verve.
Vagy maga a kötet címét tevő
- - - - - - - - - - - - -
megolvasta fáidat
ez a világ régen...
- - - - - - - - - - - - -
Mégis, mégis elmegyek,
- - - - - - - - - - - - -
nem múlhat el a Bakony
nem a szabad ember,
álmot nem üthet agyon
semmiféle fegyver.
Hát ezen a terepen is nyitott a perspektíva Erdélyi számára, ha arról van szó, hogy okos és jó, ha elhessegetődik egy költő anyagától az egyhangúság.
Csak még azt jegyzem meg, ha már szimbólum, bölcselkedés, életirányzatról van szó valami lírában, hogy ebből a kötetből egészséges példát lehetne hozni arra, hogy mennyire nem fontos az, hogy lírikus egyoldalú állást foglaljon bárminő világnézlet mellett. Itt van két egymásnak pontosan ellenmondó eszméjű költemény, egyik a túltengő romantika szükségtelenségéről.
*
Ezt akartam mondani erről a verskötetről. Dícsérőbb mondatokban bizonyára van része kifogások nélkül. És ha dícséretéhez szívesen hozzájárulok is, gondolom, jobban megbecsülöm mégis a föntartástalan kritikával.