Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 15. szám
Az élet és az elmélet örök ellentétének útvesztőiben nyomtalanul tévednek el a gondolatrendszerek százai, mígnem az egyik, melyben a kor lelke lélekzik, az élet mesgyéjére nem érkezett. Idáig egyedül jött, befelé fordított szemekkel a teória szürke köntösében, az úton, ahol hátratekintve csak a gondolkozók magános, határkövekké merevült szobrai állanak. De itt, a választó határvonalon túl élő emberek, a kor beállítottságából születő új típus ezrei fogadják s logikai értéke tán leválik róla, belső igazságtartalma elhomályosul talán, de történelmi potenciája megnő és felszívódik a valóság élő szervezeteibe: ez a sorsszerűséget magában hordó, nagy és új gondolatkomplexumok (vallások, kultuszok, társadalmat átformáló felfedezéscsoportozatok stb.) biográfiája.
Ha a cél és felölelt létkategóriák rétegrajzán meghúzzuk az újkori filozófia fejlődésvonalát napjainkig, úgy ez a grafikón különös elgörbülést mutat. Elgörbülést, távolodást a természettől és a számok világától az embert közvetlen közelségből érintő problémák, az ember változatosságokkal teli világa felé: ami a felölelt létkategóriákat illeti; és jövőkutatáshoz, fejlődésbeli célokhoz kanyarodott ez a vonal - el az empirikus úton böngésző törvényszerűségek, ismeretelméleti szembeállások gyüjtésétől: ami a filozófia célját illeti.
Nem kétségtelen, hogy a filozófia rohamléptekkel halad az élet felé és a századok óta terhes és feszültséggel telített korokon keresztül Keyserling kezdetleges típus-gondolatával elérkezett az élet mesgyéjére.
A schopenhaueri akarat és világlélek (Vorstellung) játéka még transcendens dimenziókban folyik le, de lehetetlen meg nem éreznünk már az életnek meleg lehelletét, mely abból - Kant hideg szám- és törvényvilágával ellentétben - felénk csapódik.
Nietzsche «Es soll»-ja már az embrió öntudatlan birkózása a cél, a megvalósulás felé, az Übermensche a tökéletesebb ember még tökéletlen formája s az ő «tenyészet» eszméje még a primitív élet nyers és brutális vágya.
A hegeliánus Marx filozófiája - gyomorfilozófia, de már az emberi gyomor filozófiája. Logikai szempontból ellentétes, de a morfologia nagyító lencséjén keresztül Nietzsche eszméivel azonos jelenség az osztályharc-teoria és a történelmi materializmus. Az «osztály» fogalma és funkciója már magánviseli az ember arcát, ösztönei nagyjából azonosak egy materializált, leegyszerűsített ember ösztönéletével. Ám nem más ez, mint tökéletlen csoportosítása az emberi különbözőségeknek - «osztály» tulajdonképpen csak képzelt egység, mert ha igaz egyrészt, hogy az egyén életfelfogására materiális helyzete igen nagy befolyással van - ez alól a befolyás alól éppen szellemi felsőbbrendűségénél fogva felszabadíthatja magát.
Spenglernél kezdenek ember és kultúra eggyélenni, ember és kora egyazon arcot viselik («Phisiognomie»), az ő formanyelvén szólva: kultúrák élete hasonlatos akármelyik élőlény életéhez; idomoknak idomok, szerveknek szervek, születésnek születés, harcnak harc s pusztulásnak pusztulás felel meg. Per analogiam vezeti a közös gyökerű, de a rész és egész kvalitatív és különnemű jelenségeit. A kultúrfilozófia spengleri stádiumában hasonlatos az életet tanulni kezdő fiatalemberhez, ki egyszeri tapasztalatok után még azonosnak fog fel olyan életjelenségeket, mik többszöri tapasztalat után lényeges különbségeket fognak felmutatni.
Nietzschenek az «egyén és tömeg», Marxnak az «osztály és osztály», Spenglernek a «kultúra és kultúra» harcából illetve dualizmusából felépített fejlődéstörténeti teóriája után Keyserling jut kezdeti stádiumához annak a kultúrfilozófiának, mely az emberiség életének nagy változásait az egymást felváltó és egymást letaszító embertípusok harcának homlokterébe állítja.
Ez a filozófia kézenfekvő megfogalmazása a történelem képletének. Veszedelmesen hasonlít az élethez (de nem életfilozófia) és magánviseli a biologia élesen meghatározó erejű jellegét.
Úgy mondhatjuk, hogy a filozófia utolérte az életet és szorosan felzárkózott a politika, a gazdasági elvek, a nemek szembenállásának átalakuló formái, az erkölcsi és a jogi törvényalkotás mögé. A szó, hogy «teoria» elvesztette jelentését, a teoria a multé és legfeljebb nyugtalanságot takaró, értékcsökkentő szólam azok ajakán, kik öntudatlanul megsejdítették már egy új és veszedelmes rivális: a spekulatív-perspektivikus ész előretörését.
Századokon keresztül kísérletezett a filozófia - mely szót most egyszersmindenkorra behelyettesítjük a «spekulatív-perspektivikus észmegjelöléssel» - kísérletezett, hogy ellesse és megmagyarázza a kultúra, a történelem és a társadalom formaalakulásának a törvényszerűségeit és analógiáit - úgy ahogy azok a materiális tényezők akadályain és ellenállásán az ember ösztönös alkalmazkodóképességének behatása alatt kialakultak. S úgy látszik, hogy egy értelemellenes kor végén most végre oly korszak előtt állunk, amikor a spekulatív-perspektivikus ész beleszólhat majd a kultúra fejlődésének viszonyforgatagába, hogy eddigi árnyék és tükörkép életét élő emberekké, élő embertípussá váltsa fel.
Az ember leghatalmasabb alkalmazkodó eszköze Ernst Mach szerint kezdetek kezdetétől fogva az «ökonomikus» ész volt. S valóban, oly akutak, oly szövevényesek és mélységbeveszők a mindennapok problémái ma, hogy ugyancsak ökonomikusan kell bánni az agyvelő alkalmazkodóképességével, hogy jusson belőle megoldás a feltolakodó kérdések ezreire Európa élni akaró embere, embertípusa számára. Mert az értelemellenes kor alkonyán magának az életnek az értéke vált problematikussá és ez után már csak oly típus hozhat megújhodást, mely az élet értékét nemcsak az úgynevezett életösztön révén
Keyserling filozófiája az élet mesgyéjén áll. Térben - in abstracto - egyetlen lépés választja el onnan:
«Ich schreibe nicht, um darzustellen, was ist oder werden kann, sondern damit das Bestmögliche werde.»
Térben egyetlen lépés, de a folyamat tartama - időben beláthatatlan még.
E tanulmány célja - egyébként egy nagyobb dimenziójú írásmű előrejelzése - hogy megmutatni kísérelje, valószerűvé tegye azt az utat, melyen keresztül a spekulatív-perspektivikus ész lüktető, új vérhez hasonlatosan beletorkollik a civilizáció kiapadó ereibe és az átmenetek és az egyetemleges bizonytalanság konjunktúráján felkapaszkodott «soffőr-típus» mögött miként tűnik fel egy hatalmas és biztoskezű új embertípus előrevetett árnyéka.
Nem ilyen vagy olyan új vallás, kultusz, teoria vagy társadalompolitikai mozgalom tartalmi alkata fog a «Zűrzavarok Korába» (Wells) ismét harmoniát hozni, hanem minden teoretikus tartalomtól menten egy új embertípus kitermelését követeli a fejlődés beállítottságának kényszerűsége, mely embertípus agyműködése azonban módszertanilag a leggyakorlatibb problémákkal szemben is igen sokban fog hasonlítani egy ma működő teoretikus agy módszeréhez. Azt jelenti ez, hogy a mai reprezentáns típusnak megfelelő egocentrikus és csak a legközelebb fekvő tényekkel és célokkal számoló gondolkozásbeli elemekkel szemben
Keyserling szerint a három tényező, melyek az emberiség sorsának döntő irányzói:
1. a kozmikus behatások, másszóval az anyag, a természet nyers ellenállása s mindaz, ami köröskörül, az emberen kívül gátat, ellenállást, szükségszerűséget jelent;
2. az örökletesség (a gyökérszálak, melyeken keresztül a Jelen magábaszívja a Mult eredményeit);
3. a szellemi veleszületettség, mint önálló rendeltetés.
Egy villanásra szembeötlő, hogy a kultúrának minél fejlettebb korszakára alkalmazzuk ezt a sorsteoriát, annál inkább gyöngül az 1. és 2. és annál intenzívebb lesz a 2. és 3. tényező hatóereje.
Idáig jutott el Keyserling, de ezzel rendszerező ereje kimerült s teoriáját korunkon már nem szürte keresztül. Döntő jelentőségű és új impulzust adó azonban a rendszer egységén kívüleső azon intuitív megállapítása, mellyel a történelemnek arra a multban lejátszódott drámájára utal, mikor az előtörő tradiciótlan soffőrtípus legyőzte a tradiciózus-szellemember típusát. Vagy gondoljunk Spengler kétségbeesett pesszimizmusára, amint a filozófiai objektivitás álarca mögött mond requiemet a halott provinciális kultúr-típus felett, melyet kiszorított a nagyvárosi, civilizált, hideg materializmussal telített «Tatsachenmensch».
A természet jelenségeivel évszázadok óta kedvtelésmódra, kíváncsiságból kísérletező (pl. alchimista), a háttér homályában meghúzódó, másodrendű, lenézett «idealista» különc embertípus képviselte gondolat elérkezett az élet mesgyéjére: az elméletből élet lett, a játékból sorsformáló eredmények ezrei, megszülettek a humanisztikus tudományok és a diadalmasan előrenyomuló felfedező-típus elől szívósan védekezve hátrált a dogmatikus-hierarchikus, akkor predomináns típus, mely mögött szervezeteinek maradványaiban ott halódott még a hódító-szervező embertípus. Ám a felfedező-típus nyomában megjelent az új fajta.
A felfedező-típus megingatta a dogmákat és hagyományokat (Galieli, Kolumbus), ám mindenütt, ahol romboló és építő útján elhaladt, sarkába különös, új típus lépdelt. Ezt a típust kevéssé érdekelte az «egyház és tudomány harca», előtte közömbös volt a kérdés, hogy az erkölcsi és jogi konvenciókat, melyeknek keretei közt az élet lefolyik, melyik hatalmasság szabályozza, a régi-e, vagy az új?
Ez az embertípus csak a közvetlen, gyors haszon és a felfedezések kész eredményei iránt volt fogékony és eleinte hallgatólagos paktummal, foldozgatva és egymás között megvetette a modern pénzrendszer alapjait. Benne nem élt a dogmatikus-hierarchikus típus felelősségérzete a mult kikristályosodott formái iránt, melynek alapja az a félelem, hogy a változással a meglévő után rosszabb jöhet.
De nem élt benne a vágy sem az új, a jobb után, mely a felfedező-típust hajtotta.
Középen, szétvetett lábakkal állott a kettő között és innen is, onnan is vett a kész eredményekből, ha érdeke megkívánta.
A felfedező-típus felülmaradt, és a humanisztikus tudományok alkotta világkép az irányító csoportok magátólértetődő cselekvési bázisává lett.
Elérkeztünk a keyserlingi soffőrtípus őséhez, az utilitarisztikus-ökonomikus predomináns típus korszakába.
A hagyományok és hiedelmek korlátai ledőltek, a térbeli perspektíva kitágult, a technika egyre-másra alkotta csodáit, ám a felfedező-típus az ő «ember és föld» hitével a belső szemlélet területén nem tudott megbirkózni az «isteni és túlvilági» hittel, mely továbbra is igen erősnek bizonyult.
A harc a belső szemléletet illetőleg eldöntetlen maradt. És ha tekintetbe vesszük, hogy az «uralkodó» típus nem jelent majoritást, hanem igen gyakran csak elenyésző kisebbséget, mely a kor beállítottságánál fogva az életfunkciók irányításának homlokterébe került; ha tekintetbe vesszük, hogy a predomináns típus törekvéseivel és szándokaival szemben a tömegek leggyakrabban igen közömbösek és legfeljebb a «nem ellenzem» álláspontjára helyezkednek: megértjük, hogy a természettudományok teremtette világkép és a vallásos szemlélet összekapcsolhatatlansága nyomán támadt zűrzavar mikép készítette elő a talajt amaz embertípus számára, mely előtt sem az egyik, sem a másik nem volt sem szent, sem pedig lényeges.
A belső szemléleten alapuló életértékek hovatovább teljesen elvesztítették jelentőségüket.
Megdőlt az istentől eredő erkölcs kultusza, megdőlt a család kultusza, de megdőlt a gondolat, a tekintély és a lángész kultusza is.
Holott a kultúra haladása valóban nem abból áll, hogy a szükségletek számát növeljük és azoknak komplikált kielégítési módusait felfedezzük, hanem abban, hogy az egyén belső harmóniáját minél teljesebbé tegyük, hogy a tudat egységét megteremtsük, hogy egyszóval enyhítsük azt az ősi ellenséges dualizmust, mely egyén és környezet, ember és természet összeütközéséből áll elő.
Minden eddigi kultúra-periódus belső keresztmetszetében főleg két gócpontot különböztethetünk meg, melyek közül azok a törekvések, mik az egyén megelégedettségét a környezettel, az ember kibékülését a világgal, a schopenhaueri léttel célozzák - csoportosulnak.
Az egyik fókusz körül sorakoznak a kényelmet előmozdító eszközök, a másik fókusz körül azok, amelyek a belső megelégedettséget célozzák (de soha teljesen meg nem valósíthatják), idetartoztak a multban és részben még ma is a vallás, a művészet, a kielégített tudásvágy, az egyéni vagy csoportokba tömörült kiemelkedettség érzete, a szabadság és a tekintély, tradiciók vagy a lángész kultusza.
Ezek után szembeötlő, hogy az utilitarisztikus-ökonomikus típus milyen viszonyban állott a kultúrális berendezkedésekkel szemben.
Minekutána őse, a patricius-fényűző típus évszázadokon át hasztalan kísérletezett olyan életformákkal, melyek előbb a puritán-hierarchikus típussal, majd az ismeretlenség után vágyódó felfedező-típussal szemben a pompa, a kényelem és a naiv, sokszor rusztikus életörömök szuperioritását meggyőzően bizonyíthatta volna, végre Colbert és Adam Smith korában megtalálta azt a formulát, melynek alapján a felfedező-típust és összes eredményeit (a későbbi fejlődés folyamán elsősorban a technikát) saját szolgálatába állíthatta. Megszülettek a gazdaságosság, a gyors gazdagodás elvei, a legkülönbözőbb közgazdasági elvek, melyek egészen a legutóbbi időkig örökérvényüeknek látszottak.
Az utilitarisztikus típus kifejlesztett mindent, ami a kényelmet célozta, de ösztönszerűen elnyomott mindent, ami az ellentétes pólusról, a belső szemléleten alapuló harmónia részéről uralmi pozicióját gyöngíthette volna.
Mert a kényelmi eszközök jelenvalósága az emberi természet átlagnormái szerint csökkenti a belső szemléleten alapuló szükségletek számát és azoknak kielégítési vágyát. Míg a belső, vagy használjuk e szót: ideális javak jelenvalósága viszont csökkenti a kényelmi, vagy mondjuk materiális szükségletek kielégítésének emésztő vágyát.
Az utilitarisztikus-ökonomikus típus elnyomta a belső szemléleten alapuló szükségleteket, mert hiszen a tudat alatt ezzel egyidejűleg a materiális szükségletek száma megduzzad és ennek a típusnak életlehetősége, életeleme a kényelmi, materiális szükségletek növekvő tengere és azoknak minél komplikáltabb kielégítési módusai.
Spengler - túl minden filozófiai objektivitáson - par excellence teoretikus típus. Egy teoretikus agyban pedig szükségszerűleg úgy tükröződik a kultúra ezidőszerinti menetiránya, mint amely a belső szemlélet harmónianélküli, nagyvárosias sívársága és kiéltsége után már csak a külső formák kitombolása felé visz, hogy azután a hanyatlás végső állomásához, a megmerevüléshez vezessen. Spengler megrójja saját típusát, ha nem igyekezne a Tatsachenmensch rohanását nyomonkövetni, mely szerinte a cselekvési lehetőség ma létező egyetlen szabad iránya. A teoretikus Spengler biztatja a nagyvárosi Tatsachenmenscheket, hogy csak vigyék teljesedésbe a kultúra lehanyatlását - de kérdezzünk meg csak egy u. n. Tatsachenmenschet, vajjon szintén meg van-e győződve arról, hogy tettei és eszközei a hanyatlás végső kitombolásai? Ellenkezőleg, az ő szemében az egész «római» formakifejlődés, a technika, a modern milicia, a diplomácia és zsurnalizmus mind a kultúra első zászlóvivői. S hanyatlást inkább csak a számára, a közvetlen haszon világszemléletével megmagyarázhatatlan, érthetetlen és haszontalan, de egyre erősbödő elméleti közösségek kialakulásában lát.
Hanyatlás van, de ez a hanyatlás az utilitarisztikus-ökonomikus uralkodószellem hanyatlása.
Az uralkodó korszellem túlzó, késői periódusa ezer és ezer új anyagi szükségletet teremtett és megismertette ezeket az égető szükségleteket olyan néprétegekkel is, melyek azokat kielégíthetni soha életükben nem fogják.
Olyan mohóvá vált a modern reprezentáns típus nyers kényelemvágya, hogy tudatalatti etikájában saját gramnyi kényelméért, rusztikus örömeiért a mások és a maga életét könnyűszerrel dobja oda. Ez a tudat alá szorított mohóság nem más, mint előrevetett árnyéka esetleges még nagyobb, még pusztítóbb katasztrófáknak.
Míg egyrészt az utilitarisztikus-ökonomikus típus által kitermelt szükségletek kisebb-nagyobb katasztrófákban kirobbanó feszültséggel telítették meg a kor levegőjét, másrészről a haszonra hajszolt technika levállott az egyetemes berendezkedések testéről és kezd önálló létet folytatni, figyelmen kívül hagyva a gazdaságosság elveit. (Anyagpazarlás.)
A technika reklámmal álcázott szertelenségeit csak egy típus vallja magáénak, csak egy típus vallja tudatosan és elvszerűen életelemének: az utilitarisztikus típus egyenes utóda, de az annak «konzervativizmusával» szembeforduló soffőrtípus.
Keyserlinggel ellentétben meg kell állapítani, hogy a soffőrtípus nem primitív ősembere egy kezdődő kultúrának, hanem utolsó metamorfózisa annak a «gyakorlatiasság» szólamát mindenbe belekiáltó korszellemnek, embertípusnak, mely a világháborúval történelmileg kijátszotta magát. A soffőrtípus nem ura, de rabszolgája a technikai, kémiai és művészi mechanizmusoknak. Amerika ebben a tekintetben Európa mögött áll, illetőleg előtte áll azoknak a valószínű megrázkódtatásoknak, melyeknek legnagyobbján Európa talán már túl van.
Hogy mennyire nem primitív, hanem jellegzetesen késői zárótípus a soffőrtípus, bizonyítja az a tudatossága, mellyel tulajdonságait kifejleszti. Tudatosan visszafejleszti belső szemléletvilágát, tudatosan állítja be agyát csak a legközelebbi haszon és csak a legkézenfekvőbb élvezetek jelzésére. Testkultusza nem a primitív nyers erő bálványozása, mint az ősembernél, hanem nyílt szembehelyezkedése a lenézett szellemi értékekkel szemben és tudatos, burkolatlan eszköze a nemek összevegyítésének, a nemi jelleg elhomályosításának. Idegzete végtelenül finom szeizmográfként reagál a technika minden újabb felfedezésére és kínzó, neuralgikus hajlamainak enyhítésére a narkótikumok raffinált változatosságát találta fel (jazz-band), miközben minden «élelmessége» csupán a narkótikumok megszerzésére irányul.
A végső érvként Keyserling ellen, ki egy kezdődő kultúra primitív típusát látja benne, álljon itt mindeneken felüli életképtelensége. Az élet maga értelmetlenné vált számára, a felelősségérzet teljes hiányában aláértékeli azt és az öngyilkosság megszokott jelenség előtte. Ebből a típusból minden lehető új kultúra csirája hiányzik.
Annál érthetőbb dühe és fölénnyel palástolt félelme minden kultúrát illetőleg. Hiszen mint tudatos, késői típus megérezte már a létalapját megingató igazi «barbár» primitív ősember: a még mély öntudatlan ösztönéletet élő perspektivikus-spekulatív típus közeledését.
Mert belső szemlélet híján a soffőrtípus nem tud megbirkózni az új valósággal s mikor játszik vele, nem érti a technika és a természettudományok új Terének és új Idejének lényegét. A tér, amely végtelenre tágult, beláthatatlan szűk látókörének, mely csak a saját maga körül elterülő világ. S az időt, melynek a «mult» kategóriáját a tradiciózus embertípusok oly jól értették és használták és amelynek jelenét az utilitarisztikus-ökonomikus típus mindenek fölébe helyezte, nem érti. Nem érti, hogy a katasztrófák egyetlen megelőző eszköze a perspektivikus gondolkozás, mely nemcsak a jelen, hanem a jövő zavartalanságát is figyelembe veszi cselekedeteinél.
A tradiciózus ember életének normáit a «Mult» kategóriához kapcsolta, elve a kipróbáltság és a változásoktól való idegenkedés volt.
A tény-ember életnormáit a Jelen kategóriához kötötte, elve a pillanatot kiaknázó aktivitás és térbeli terjeszkedés.
Az ember fejlődésének uj étappjához érkezett, hogy életének szabályozását a Mult és a Jelen kategóriákon kívül, azokat kiegészítve a Jövő iránti felelősség érzetével tökéletesítse.
A soffőrtípus által elpusztított tradicionális organizmusok után támadt űrt fogják betölteni azok a spekulatív-perspektivikus organizmusok, melyek a mult értékeit meg nem tagadva az együttélés normáit mindenkor a helyzetnek lehető legmegfelelőbb és a jövő generációk iránti felelősségérzettől áthatott módon fogják szabályozni.
A jelenkor minden mozgalma, minden kibontakozó akarat-komplexuma az események felszíne alatt a soffőrtípus és a spekulatív-perspektivikus típus fátumszerű gigászi birkózásának kettősségét mutatja. A soffőrtípus, ez a késői, differenciált lelki életű és a maga módján éles agyú típus tudatosan kinyilvánítja, ami a másik részére érthetetlen, hogy a mozgalmak tartalmi elemei teljesen indifferensek számára. A zsurnalizmus, - melynek működése a soffőrtípus révén a gondolat prostituciójává alakul át - és a politika: számára a meggyőződésnélküliség hatalmi bázisa, melynek labirintusaiban «az idealista» azaz spekulatív-perspektivikus típus a maga primitív ösztönszerűségével botorkál, egymást falja és a «világnézet» csapdájába belebukik. A legritkább eset, ha egy ellentétes mozgalom hatalomrajutását «elvi» üldözésekkel kapcsolja össze, hogy egy soffőrtípust is megcsípjenek. Ez régen odébbállott, vagy a legvirtuózabb értelmességgel átfestette színeit. Az áldozat majdnem kivétel nélkül a spekulatív-perspektivikus típus, mely primitívségében álmélkodva kérdi: «miért üldöztök, hiszen jót akartam».
Ma még in abstracto is elképzelhetetlen egy politikanélküli állapot, ám amikor majd a köztudat teljesen eltompul a jelszavak dobálódzásával szemben: a spekulatív-perspektivikus típus rá fog eszmélni arra, hogy nem a mozgalmak látszólagos tartalmi ellentétessége, hanem a fej a fej mellett küzdő két típus akaratának, gondolkozásmódjának, életszemléletének belső konstrukcióbeli különbözősége a döntő tényező.
Minden egyéb harc és minden egyéb konstelláció ebbe az ellentétességbe fog felszívódni.
Ez az ellentét már ma is óriási feszültségű. Mint az elmult századokban Macchiavelli Napoleonhoz az ellenkező végletben: úgy aránylanak századunk nagy filozófusai a kialakuló spekulatív-perspektivikus típus gyakorlati megvalósulásaihoz.
Művészetektől közgazdaságig, politikától tudományokig: az életkategóriák minden terén folyik már a harc öntudatlanul vagy tudatosabban, hasonlatosan az óriási szelekcióhoz.
A soffőrtípus által adoptált és működésének megfelelően átformált berendezkedések olyan beállításúak, hogy kereteik közt ma még csak abban az irányban történhetik minden, ami az ő életműködésükkel kongruál - vagy egyáltalán nem történik.
Innen van az, hogy jóllehet a spekulatív-perspektivikus típus még egyelőre tökéletlen megszemélyesítői közül már ezren és ezren vannak uralmi pozicióban: a történés iránya mégis változatlan. Így keletkeznek azok a szörnyű meghasonlások és összeütközések a belső szándék és a külső lehetőségek, az elmélet és az élet között. «Neki is meg van kötve a keze» - szokták mondani.
Innen van az, hogy Wilson, ez a soffőrtípusok tömegéből kiemelkedett korai perspektivikus típus el kellett, hogy bukjék eszméivel még a leghatalmasabb uralkodó pozicióban is, mert szándékai megtörtek az őt körülvevő soffőrtípusok és azok berendezkedéseinek gátján. [*]
És ide kapcsolhatjuk be a világtörténelem egyik legirracionálisabb fejezetét, Magyarország tragédiáját is ama zárófejezetével együtt, amikor a filozófus Apponyi híres genfi beszédével kiugratta a szembeálló hatalmak jogi takaróba burkolt macchiavellizmusát.
A feszültségnek még nőnie kell. Még erőszakosabb hatalmi típusok az egyik póluson, még teoretikusabb filozófustípusok a másikon. Minden energia visszahúzódik a pólusokra. Minden, ami közbenső, kiesik. [*]
A két égő sarok fogja jelezni a jövő legtitánibb küzdelmeit. Nem élet-halálharc lesz ez, mely a csatamezőkön, vagy az uccákon dől el, - de életharc, az életkategóriák minden terén fej a fej mellett, titkolt tudatossággal vagy nyílt ösztönszerűségben.
Bizonyos azonban, hogy a tudatossá válás, mely ezidőszerint a soffőrtípusban jelenvalóbb, gyöngíteni fogja ennek életképességét, aktivitását, hiszen eredeténél fogva életeleme az ösztönszerűség (a tudatossággal ellentétben) és az erőszak.
A soffőrtípus széteső organizmusainak védelmében szükségszerűleg mind tudatosabban fogja gyakorolni az erőszakot, ám éppen e két típus érdekellentétének ez a tudatossá válása erősíteni fogja a spekulatív-perspektivikus típus életerejét, mert ennek eredeténél fogva éltető eleme a tudatosság és az észszerűség.
A világboldogítók és irányreformátorok minden varázslata ellenére is az esztelenség és a belső üresség gőgje még kisebb-nagyobb katasztrófákba fogja sodorni a kultúra népeit és társadalmait, hogy azután azok tanulságaképpen a politika, a pénzügytan, a diplomácia, a gyakorlati jogalkotás és az egész merkantil-indusztriális gondolkodás közelebb kényszerüljön a biológiához, a társadalomtudományokhoz, a közgazdaságtanhoz, a pszichológiához, az etikához és a filozófiához - hogy azután végkép azokba felszívódjanak.
Nem az ilyen vagy olyan irányú mozgalmaknak az eredője, vagy a gazdasági jelszavak körüli osztálygyűlölködésekből kiinduló politikai tendenciák, sem pedig véres nemzeti összeütközések vagy forradalmak fogják meghatározni az újjászülető világ kontúrjait, hanem azoktól függetlenül az életpályákon és életfunkciókban végbemenő az a szelekció, mely a társadalmak organizmusából kiveti az ál-gyakorlatias, felületes, perspektívanélküli, tévedéseiben makacsul következetes, túlzó utilitarisztikus fejlődményeket, hogy helyükbe a valóban gyakorlatias, perspektivikusan észszerű, a technika és a természettudományok eredményeit valóban a tudat harmóniájának, valóban az életnek szolgálatába állító szervek támadjanak.
Platon szerint jó és igaz csak az lehet, ami észszerű, mert ami rossz és valótlan, az nem felel meg az emberi értelem egyetemes szabályainak. Bármily különbözők is voltak filozófiai rendszereik, ebben a platoni tételben majdnem valamennyien megegyeztek. Csak éppen a görög kultúrának nem voltak meg azok, az anyag legyőzését szolgáló (pl. technikai) eszközei, amelyeknek segítségével Alchibiades kora nem végső periódust, hanem átmeneti kort jelenthetett volna.
A kultúra fejlődését tehát az egyetemleges észszerűség irányába hajtja a szükségszerűség, mely iránynak élő képletei a spekulatív-perspektivikus, még primitív embertípusok. Ezek a típusok a gyakorlatot és az elméletet egyaránt értékesnek tartják és a kettőt a fejlődés további folyamán, nem könyvekben és önálló létű teóriákban, de életműködésük képződményein keresztül egybe fogják forrasztani.
E kiegyenlítődés után következő periódusban az észszerűség szigorúságait ismét be fogják aranyozni az ösztönszerűség sugarai, ám ama másik ösztönszerűség kiinduló síkja már egy magasabb bázis lesz.
[*]
[*]