Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 15. szám
B. városában történt.
Utcáról utcára sodort a nyomoruság:
- Bolond vagy, - gondoltam, - eriggy ki legalább a város belsejéből, olyan helyen csavarogj, ahol nem esznek az orrod előtt, hiszen ez így csupa kín...
De én kínlódni akartam. A sorstól egyszer a nyomoruság vakondgödrébe kényszerítve, úgy gondoltam: ez már örök. Hetek óta szétosztottam magamat, az egyik részemet elneveztem «baromnak», a másikat «szentnek». A barom kínlódjék, gondoltam, de a szent mosolyog. S ha a barom majd nem fog tovább tűrni tudni, gebedjen meg. A szent tovább fog mosolyogni.
Ám a legmardosóbb éhségnél is nagyobb gyötrelmet okozott bennem az, hogy a barmot alig-alig tudtam egy-egy pillanatra legyőzni. Minél jobban dühöngött, káromkodott, kesergett az étek után, én annál jobban bánkódtam, szomorkodtam miatta. Úgy éreztem, ha ez a szörnyű, nyomorult barom egyszer elhallgatna, akkor mingyárt a legnagyobb földi boldogság részese lehetnék, könnyű, gondtalan és tiszta.
Most is meg-megálltam az utcán és szinte hangosan igyekeztem a barom lelkére beszélni:
- Két napja az egész, hogy nem eszel, - dorgáltam, - és máris így elhagyod magad?
- Két napja? - felelte a barom élesen, - és azelőtt? Mit ettem? Mikor még a kocsikat mostad a Főnix-garázsban, akkor se ettem, csak napjában egyszer egy tál főzeléket és este egy kis kenyeret. Most meg már semmit se adsz. Nem akarsz dolgozni, ez az igazság, és szentnek képzeled magad.
A barom tudta, hogy hazudik. Három hónap óta öt munkahelyen próbáltam szerencsét, de a barom már odáig vetemedett, hogy azt kérdi:
- Mért nem vagy erősebb? Más el tud vinni nyolcvan-száz kilót a vállán, te nem? Te szent! Ha mást alkalmaznak a raktárban, azt nem lopják meg. Te elhivatott! Ha téged fölfogadnak éjjeli őrnek, te álmodozol és a végén elalszol. Te lánglelkű! Két hétig fizetik a napidíjadat és nem hozol egyetlen üzletet. A többi mind ostoba képzelgés!
- A barom csak hazudni tud, - feleltem, - gúnyolni, zabálni és ölelgetni.
- És te mit tudsz, kórságos szent?
- Téged kordában tartani, - feleltem elkeseredetten s mivel még mindig nem hallgatott el a barom és dühösen kiköptem a magam gyarlósága miatt.
- Nem! Te nem léssz úrrá, piszkos barom! - mormogtam. - Ha ketten vannak egy emberi csárdában, csak az egyik lehet az úr! Szolgálni fogod a szentet, hékás! - Majd együgyűen felnevettem: - Gyere csak ehhez a kirakathoz, és nézd csak, hogy lógnak ezek a sonkák, ezek a kolbászrudak! Dühöngsz? Szeretnéd betörni az üveget? No gyerünk csak odébb! Persze hogy látom, itt a lábam előtt ezt az eldobott kenyérdarabot! Nagyon is jól látom... Majdnem akkora, mint a tenyerem... De nem fogsz lehajolni érte, barom! Éhezni fogsz, mert gonosz vagy és hazug. Most már én éheztetlek!
Ott álltam a kenyérdarab mellett és éreztem, hogy csontos, vánnyadt kezem lasan reszketni kezd s az álmatlanságtól agyonperzselt szemem szinte kigyulladva káprázik. Mintha a kezem, a jobbik, önkéntelenül és külön le akarna válni vállamról, hogy fölvegye a kenyérdarabot. De még idejében rettenetes erőfeszítéssel megragadta balkezem a jobbikat és belevájta a körmeit. Meredt szemmel láttam, hogy véres lett a jobbkéz, a bal reszketett, de a száj erőszakosan mosolygott és aztán hirtelen lenyalta a vért.
- Ez is valami, - nyöszörgött gúnyosan a barom, - de a száj máris dühös undorral kiköpte a vért és a jobbik lábam rátaposott, mint valami féregre. Aztán újra fölnevettem, és lassan továbbvonszoltam magam.
Hogy a szentnek minél nagyobb legyen a diadala, még vagy háromszor megfordultam a kenyér után, gőgösen ránéztem és megint erőltetetten fölnevettem. Miután így megfenyítettem a barmot, valamivel nyugodtabb lettem. Többször egymásután mélyen lélekzettem, mint aki valami nagy veszélytől menekült meg, aztán kínosan, de hangosan fütyörészni kezdtem. Most úgy éreztem, mintha kissé fölengedett volna bennem az éhség, mintha a barom fején tartottam volna a lábamat. S ebben a pillanatban máris szánni kezdtem a barmot.
- Jól van, - mormogtam továbbvánszorogva, - jól van. Hát kiviszlek a városból a fák közé, te szegény nyomorult barom. Tudd meg, én irgalmas vagyok.
És ezzel megindultam a k.-i liget felé. Egyre lassabban és nehezebben mentem, a levegő mintha sokkal súlyosabb lett volna, mint egy órával ezelőtt. - Nagyon is nyom ez a levegő, - gondoltam, - majd úgy éreztem, mintha a szemem lassan önmagától könnyezni kezdene. De nem akartam észrevenni.
- No, no, barmocska, - csitítottam magam, - csak nem sírsz? Óh, óh...
Nem haragudtam már a baromra, úgy éreztem, mintha egy tudatlan kis gyerek lenne.
Mégis tulszigorú voltam a szegény kölyökhöz, - gondoltam, - mit tehet róla a nyomorult, hogy enni szeretne. Kétségkívül mindenki eszik. Kétségkívül... hm... hm... ó te gyerek, gyerek... Hanem mi nem vagyunk «mindenki.» ...Mi nem lehetünk mindenki... kicsi barmom... ó nem a nagyravágyás... esküszöm neked, nem az. Nem azért éheztetlek, hogy különbek legyünk, mint a többi, hiszen százan és ezren éheznek és egyik se különb, mint a másik. Csak azt akarom, hogy erősek legyünk! Összetartsunk, kicsi barmocskám... Hiszen ha jönne valami munkaalkalom, elfogadnám, elvégezném... Vagy ha az álmodozásaimért pénzt kapnék...
A barom nyöszörgött...
- Most már túlságosan gyönge vagy akármilyen munkához...
Ezt megint nem akartam meghallani és nemsokára leültem egy fa alá. Előttünk a pázsit közepén szépen gondozott virágágyak sorakoztak. A kerti őr sárga szalaggal a karján, kényelmesen sétálgatott a napsütésben és egy zsíros papirosból éppen az ebédjét majszolgatta. Még ennek láttára sem éreztem éhséget. Csak szánalmam és irgalmam növekedett egyre a szegény kis barom iránt. Mintha egy virág egyszerre nőne gyökerében és szárában; az irgalom egyszerre nőtt is, mélyült is bennem. Majd ahogy tovább ott ültem, lassan úgy tünt, mintha már nem is bennem volna a szegény kis állat, hanem valahol mellettem, vagy köröttem valahol... külön tőlem... De még fájdalmában egyre nyöszörögni hallottam...
Csak el fog aludni egyszer, - gondoltam, - csitt, csönd... csönd... hadd aludjék...
Igyekeztem a padon meg sem moccanni, de tagjaim reszkettek, a részvét fájdalmától és nehezen, kínosan járt föl s le a szemhéjam... majd bárgyú szeretettel elmosolyodtam. Úgy gondoltam, hogy jó volna a barmocskának valami andalító, ringató dalocskát dúdolni... Valami olyasfélét: Aludj, aludj, szentek leszünk... aludj... aludj...
De nini, most újra megszólal, halkan, egész közel, mintha fölöttem a légben keringene... zümmögne...:
- Atyám, - mondja szomorúan, - mért hagyod szenvedni a fiadat? Fiad vagyok én, nem barmod, atyám... hiszen rád bízott engem a sors. Nincs senkim rajtad kívül, kitől kérjek kenyeret?
Összeszorítottam szememet s így suttogtam tovább:
- Aludj... aludj...
De a szívembe mindegyik szava úgy beléharapott, hogy majdnem felnyögtem. Majd hirtelen úgy éreztem, hogy nem, nem is ő a barom, hanem én! Én! Ő a tiszta, a szent, én vagyok a gonosz állat.
Hideg veriték csúszott végig a hátamon, riadtan megmozdultam.
- Ezt nem szabad folytatni, - gondoltam.
Agyamban mintha meggyűlt volna a vér:
- Ezen nem szabad gondolkodni, - ismételgettem többször egymásután s meg-megráztam a fejemet, oly hevesen, s hirtelen, mintha egy nyugvó állat fülét hirtelen kutyák kezdik szaggatni.
- Aludj... aludj... barmom... fiam... vagy hogy nevezzelek...
Heves szédület lökött meg. Azt hittem, zuhanok valahová, végem lesz. Aztán ez is megszünt. Rettentő balsejtelemtől nem mertem körülnézni, úgy éreztem, valaki gyilkos áll a hátam mögött:
- Ó... ó... most meg fog érinteni...
Rémült erőfeszítéssel talpra tántorogtam, majd a padba fogóztam.
Huss... huss... hallottam. Fölkiáltottam.
Csak egy kutya volt.
Kábán álltam a padba fogózva, s percekig meredtem rá. A rémület fagyottsága lassan forró pírrá olvadt bennem, aztán bágyadt sápadtsággá ömlött szét.
A koszos kis kóbor eb a félelemtől és a gyanútól szétterpesztett lábakkal, menekülésre készen pislogva sandított rám.
- Kutya, - morogtam szédülten, és lassan, lélekzetemet fojtva, visszaereszkedtem a padra.
- Fogd meg! - csapott fel belőlem a forró lélekzettel, - fogd meg, öld meg, benn az erdőben, süsd meg!
Bambán néztem körül... senki sincs... ki látja?
A kutya most félénk léptekkel megkerült, elém botorkált, s megállt. Lankadt fővel néztem reá, ő reám vissza, aztán mintha szégyelte volna magát, lesütötte a pofáját és halkan nyöszörögni kezdett.
- Huj, ez a nyöszörgés!... ez a szívemnek szólt!... és olyan volt, hogy zavartan, szinte keserű dühvel végigkapartam tőle a halántékomat, aztán a fülemet kapartam, mintha onnét akartam volna kikaparni a nyöszörgést. A kutya erre alázatosan, félénken egy lépéssel közelebb kecmergett, aztán újra megállt, hosszú ideig egyikünk sem mozdult, újra egymásra meredtünk, aztán, mintha égni kezdett volna a bensőm, forró nyál gyűlt össze a torkomban, ziháló lélekzet fojtogatott, már zúgott körülem, mikor hirtelen hűvös szél kerekedett. Ijedten mozdultam meg a szél idegen érintésétől, oly furcsa erő volt benne... A kutya pedig az én mozdulatomtól riadt meg. De nem futott el. Megint egymásra meredtünk...
Aztán hirtelen lassan felálltam, újjaimat görcsösen markolásra tártam szét, egész testem megmerevedett... Megmozdultam, egy lépést. De a kutya is megmozdult! Ő is egy lépést tett... Felém!... Megdöbbenve álltam meg. Ujjaim ellankadtak, feszültségem elernyedt.
- Te jössz felém? - morogtam bárgyún, - te jössz?
A kutya nyöszörgött és én úgy hallottam: - igen... én jövök feléd... Azzal még egy lépést tett, alázatosan, most már csúszva a földön, egyre közeledett és egyre nyöszörgött! Ijedten hátráltam... most már éppen úgy hallatszott, mintha a kutya nyöszörgése olyan volna, mint a saját hangom! Az enyém!... Mozdulni se tudtam, de ő egyre közeledett... És most már úgy káprázott, mintha a saját arcomat láttam volna a fején.
Fölkiáltottam és futásnak eredtem. Elszédültem, elestem. Mikor magamhoz tértem, a kutya felettem állt s mintha gúnyosan röhögött volna.
Irtózva löktem el magamtól és ordítva futottam vissza a város felé...