Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 15. szám
a szél vállamra rázza az éjszaka fekete kendőjét
kedvesemmel a jóemberek keze is eltávozott tőlem
magam maradtam, ki nem értem az egyszerű dolgokat, éhséget, ligeti
messzement kedvesem szemében terülnek-e még álmok
a csönd viharától barna a búcsúzó fák kérge
s mig bontogatom az egyszerű érthetetlenségek burkát: a város felől apám sorsa harangoz a szomorú percek esőjében
kedvesem nem tudja, hogy útunk a végtelenben sem kanyarodhat többé egymás mellé
állok mozdulatlan az alvó fák alatt (szél torzítja-szépíti sötét lomb-arcukat)
apám sorsa újra kondúl a vigasztalanság tornyában
mi ketten mindig a másé voltunk s mienk csak a szomorúság új árnyékai
kedvesem magával vitte a vidám földet, a békés csöndet, lányok bokrétás kedvét és a nappalt
s én is csak úgy kellettem néki, mint felhő a madaraknak:
szárnnyal rebbenteni, általrepülni rajta
közöttünk szavak szőtték a hidat
s most kettévált alattunk, hogy ne térhessünk egymáshoz vissza
néztem lengő léptei után
felettem éhség, nyomor s árnyékom felsápadt zászlaja integet
s míg fennt elfáradt felhők fejüket ejtik ég párnájára kis pillanatokra
(mintha galambok ülnének templom kőpárkányán puha alkonyatban)
szám pereméről lábam elé hullanak elmondatlan szavak
miket még tegnap érte csiszoltam símává