Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 15. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: HOMOKBUCKA

Most, hogy bérbeadták a birtokot, kimondhatatlan csönd borult a házra. Az istállókból elmentek a marhák, egy tehén maradt a kis tarka bocijával, két ló az urának, hogy ne legyen beszorítva ebbe a fulladt házba s neki mi maradt? A gyöngytyúkok, meg a virágok. S az egyiptomi cigaretta, amelyet véghetetlen szívott, szívott, evett.

Mint az árnyék járt le s fel a házban, semmi dolga nem volt. A birtokot zsidók vették ki s hallani sem mert róla. Odakint a tanyán nagy élet s nagy üzem indult, a bérlő egy kaliforniai zsidó, aki sok pénzzel s nagy üzleti zsenivel jött haza, valami országos dologba fogott az ő világtól s vasúttól távol eső kis birtokukon. Eddig ők maguk, gyerek nélkül, ketten az urával alig tudtak megélni a sovány homokból, amelyen alig lengett az árvakalász, most tizenkét erős, hatalmas kemény, dolgozó farmer uralkodott odakint s a parasztok százai nyomultak be a tanyába s a földekre, az isten tudja, mit csinálnak.

Volt egy aranykalicka is a házban. Kanári kalitka. Vékony, sárga drótszálak finoman gömbölyegre fonva s két kis madár lakott ebben a parányi kastélyban. Egy hím s egy nőstény. Míg a hímecske egyedül volt, addig tele volt füttyel a lakás, most, hogy nőcske is jött a kalitkába, csöndesek voltak, csak néha csipogtak, mint a verebek, de sokkal édesebben. A bérlő azt tanácsolta, hogy válasszák el egymástól a két kis madarat, akkor majd énekelnek, ha szenvednek egymásért.

De nem volt szíve hozzá, hogy megtegye, inkább lemondott a kanári csattogó trilláiról, ami pedig elkísérte a ház minden zugába s gyerektelen lakásuknak valami földöntúli édességet adott.

Vasárnap délután volt e percben. Milyen furcsa; mióta nincs birtok, nincs gazdálkodás, azóta néha hétfő van s néha szombat, vasárnap, nincs különbség a napok közt. Az udvar mindig tisztára seperve, az ebéd mindig rendesen elkészítve, az öreg szakácsné s a fiatal lányszolgáló úgy rendben tartanak mindent, neki semmi dolga a világon, ő teljesen fölösleges lény lett.

Ott ül a megszokott helyén, a hátsó tornácon, amelyet a vadszőlő oly vastagon benőtt, mint egy remetelakot, s nem is lehet miatta gondozni az épületet; a mennyezet deszkáiról lepattogott a festék, de nem lehet hozzá se nyúlni, mert Bertalan nem engedi. Büszke a kastélyára, s azt akarja, hogy úgy álljon a világ végéig, mint mikor húsz évvel ezelőtt megépítette, pedig ma már ódivatú s szegényes. Ma a szomszéd új urak mind fehérre lakkozott s csempés fürdőszobás házakat csinálnak a régi kúriákból.

Csak az ő életük marad a régi s nem is bánja. Már csak akkor veszi észre, hogy dohos a szoba, ha vendég jön, de az is ritkán jön, mert Bertalan inkább maga megy el hazulról s még ez a legjobb, ha magában hagyja a sorvadó, szenvedő gondolataival.

Az ujságot olvassa. Ezt szereti olvasni. Ez kinyitja az ablakot arra kifelé, a nagy világ felé. Itt falun az ujság valami csodatevő lámpás, amelynek a segítségével fel lehet idézni a multat s a soha nem látottat. El lehet menni az emberek közé s csodálatos tájakat és tengereket és a jövő vívmányait és a társaság híreit... Minden sor valami új szenzáció a léleknek, Aladin-lámpás, be lehet vele világítani a Mindenségbe. Mert nem azt olvassa, amit leírva lát, hanem azt látja, amit megüt a szívében, a hír, mint húrt a kalapács... Zongorahangok zendülnek benne, mint valami automata hangszeren, ahol csak egy hangot kell megérinteni, s egész harmónia orgonáz a nyomán.

Hirtelen mintha kocsizörgést hallott volna.

A cigarettáját letette a kis kagylóba, kis tengeri kagyló rózsaszínű öblébe, s ment az ebédlő sötétjén keresztül a ház udvarára.

Csakugyan kocsi. Két kis parasztlóval könnyű sárga bricska.

Nagy, szőke nő nevetett le rá, s szinte illetlen fürgeséggel perdült le a kocsiról.

Ramocsaházyné volt.

- Szervusz.

- Szervusz.

- Nahát, ez nagyon kedves.

- Zavarlak?

- Boldog vagyok, parancsolj.

- Milyen szépen vagytok itt.

- Hamar, hamar, odabent hűvösebb van.

- Már el is égtem a napon. Őrült meleg.

- Merre jöttetek?

- Nagy kerülővel, mert a homokhegyen nem birtak a lovak. Kölcsönkért lovak, képzelheted... Kérem, Kéki uram, fogjon csak ki. Azazhogy, magadban vagy?

- Mint mindig. Fogjon csak ki, majd az András mindjárt jön.

Az istállók felé mutatott. Az istállók csöndesek voltak, a téglaíves ajtókat, ablakokat a pók szőtte be.

Azért lesz ott annyi takarmány, hogy a vendégek lovai ropogtathassanak.

- Milyen jó itt nálatok. Csönd van.

- S nálatok?

- Sajnos, nálunk is. Azt úntam el. Ebéd után egyedül maradtam s eszembe jutott, hogy eljövök már hozzád.

- Milyen kedves vagy... Inkább a fák alá.

Lementek a tornácról a kertbe s a nagy bükkfák alatt, melyek még a hajdani vizek idejéből mradtak itt, ezen a szigeten, egy régi erdőcske maradéka, a vastag deszkákból csinált asztalnál ültek le. Oly hűvös volt a perzselő meleg nyári délutánon, mintha a szél szűrve jött volna át a lombok közt.

- Mit parancsolsz?

- Egy jó cigarettet. Tudom, neked mindig van. Azért jöttem, egy jó kis cigarettért.

Nevettek. Leültek. Sose voltak jóban.

El is hallgattak, nem tudtak hirtelen szót találni.

Ő lopva felnézett a magas, szőke asszonyra; milyen szép még ma is. De hogy tudja a haját ilyen szőkén megőrizni. Olyan, mint az arany, s ahogy a kis kalapot leteszi, kemény hullámokba sütve a fehér homlok fölött. A szemei is mily kékek s az arca milyen hervadt.

- Hallom, ti is kiadtátok bérbe.

- Igen. Bertalan beteg, nem tud gazdálkodni.

- Ramocsaházy is beteg. Itt mindenki beteg, - nevetett a vendég, s az arcán keserű és mély ráncok vannak.

Hallgatnak.

- Mit csináljak. Megpróbáltam magam gazdálkodni, nem megy. Nem értek hozzá. Mit csináljak. Ketten nem tudtunk megélni a birtokból, most aztán nézhetem, hogy tizenketten megélnek belőle s még a bért is megfizetik.

Mosolyogtak.

- No, de csak hadd éljenek, mert ha ők jól élnek, akkor tudnak fizetni.

- De gyönyörű ez a te óriási áloéd, hol telelteted?

- Az üvegházban.

Erről eszébe jutott a kertész s kiáltott neki.

- András. András, kérem, menjen csak előre, vendégek vannak, gondoskodjon a lovakról.

A kertész abbahagyta a nyári ciprus nyírását s a nagy ollóval a kezében, szó nélkül ment körül a házon.

A kutyák csak most vették észre, hogy vendégek jöttek s nagy ugatással rohantak elő a kert végéből.

- Honnan kapod a cigarettet?

- Pestről hoztam, még abból tart egy ideig.

A vendég megnézte a pléhdobozt s próbálta elolvasni a francia s az arab szöveget. De régen volt már az iskolában s azóta francia szót alig látott.

- Hallottad, hogy Bikkfalvyék parcelláznak?... Igen... Egészen tönkrementek. Azt nem is lehet győzni, amit Malvin csinált. Télen a Riviéra, nyáron a dinomdánom. A nőegyleti bálon a főispánné egy kis szatinruhában jelent meg, ő pedig Párizsból hozatott ruhában.

- Unta magát.

- De a fene egye meg az unalmát, most aztán nem fogja unni magát, ha az ura dijnok lesz a biztositónál? Kárbecslő.

Ránézett a szőke asszonyra s mosolygott. De fájt ez a mosoly. Eszébe jutott egy bál a vármegyeháza nagytermében, mikor ez az asszony egész éjjel úgy táncolt, mint egy tébolyodott. Ő akkor is csöndes volt és szótalan és ült az öregasszonyok közt.

- A fiaid?

A szőke asszony hirtelen valami csodálatos rázkódással felzokogott.

- Ne kérdezd, ne kérdezd!

Rémülten nézett rá. Az asszony nagy, kék szemei egy pillanat alatt tele lettek könnyel s a könny nagy cseppekben kezdett ömleni az arcára, a fehér, fáradt arcra, mint egy hegyi patak.

- Az istenért.

Az asszony intett, hogy hagyja egy kicsit.

- Magda! - mondta aztán s a szót olyan kínosan buggyantotta ki.

Magda?... Gálfiné... Nagyon szép, barna asszony. A télen találkozott vele egy hangversenyen a Zeneakadémián. Gyönyörű volt, hennázott rövid haja, - csak most vette észre, hogy Ramocsaházyné még ma sem nyiratta le nagy, szőke haját.

- Magda?! - kérdezte erkölcsi felindulással.

- Mindakettőt.

- Hogyhogy?

- Mindkét fiú bele van őrülve. Soha nincsenek itthon, mindig nála vannak, körülötte lebzselnek. Minden napra tud nekik programmot adni. Tudja ördög, egyszer halászás, máskor zsiványpecsenye, meg rummy, rummy... Mindennap éjfélutánig römiznek hármasban, ha más nincs. De ott van; mindig tele van vendégekkel. Az ura remekül gazdálkodik, s nem törődik vele, hogy az a nimfomániákus nő mit csinál. A parcellázást is ő csinálja, meg fog gazdagodni a Malvinék bukásán. S az a buta Malvin... annak az ura is... szóval, mindenki... Egy ilyen, egy ilyen...

Ömlött a szájából a szó s ő csak hallgatva s kényelmetlenül ült mellette, maga elé nézett s már alig hallotta, mit beszél a barátnője, sorra fel-felvillant előtte a mult, eszébe villantak a pletykák a szép Ramocsaházynéről.

- Az én szép, nagy fiaim, a kisebbik is magasabb már nálam s olyan mindakettő, mint a hajnal. Az a szép, szőke hajuk, kék szemük, olyan a válla, karja, mint az atlétáé, remek lovas mindakettő. Bélácska tizennyolcéves, Andráska huszonegy. Jaj, Istenem, hajnalban, öt órakor felkelek, - s megáll s kimeredt szemmel néz maga elé, - jaj, nem tudom elmondani, valami gyanus neszt hallottam, nem is értem, hogy lehetett felébredni, de úgy ahogy voltam, - az anyai szív, - kirohantam a tornácra, hát ott áll az én két szép fiam, az udvar közepén, egyik a gömbakác alatt, a másik a kútnál s szemben állanak és felhúzott fegyverrel szemben egymással.

A lélekzete elállott és sokáig sírni sem bírt, csak lihegett és csuklott a visszafojtott zokogástól.

- Egymással szemben. Töltött fegyverrel. Egymással szemben.

Összekulcsolta ujjait s maga elé feszítette hatalmas karjait; a nyári ruha ujjából kiborultak a fehér karok, ezek oly üdék és fehérek, mint a frissen nyílt liliomok.

- Odarohantam, közéjük vetettem magamat: ide lőjjetek! Rám lőjjetek, ti kutyák, ti gazemberek.

- Leeresztették a fegyvert s elfordultak.

- Odamentem hozzájuk s pofonvágtam előbb az Andráskát, azután a Bélácskát. Teljes erőből ütöttem pofon. És állotta. Nem fordította el a fejét. Ott állott előttem az én szép, szerelmes gyermekem s várta, hogy az édesanyja pofonüsse. Jaj...

S az asszonyból kitört ismét a vihar, csaknem szétvetette az egész testét.

- Most azért ültem kocsira. Oda akartam menni ahhoz az asszonyhoz. Ahhoz a bestiához akartam menni, hogy azt verjem pofon... A kutyát... Hogy széttépjem. Elindultam, mint egy fúria... Ha a kezem közé kapom... S a homokhegynél a kocsi nem bírt felmászni... És míg ott állottunk, megfordult bennem valami... Jaj! Nem mertem odamenni! Mert hátha ott vannak a fiaim...

Csuklott, sírt. Vergődött, kínlódott. Iszonyú volt.

- Együtt reggeliztünk, egész megbékéltek, mert látták a rettenetes szenvedésemet. Cirógattak, csókolgattak, egyik jobbfelől, másik balfelől, anyám, anyám, tréfa volt.

Kirobbant belőle:

- Nem tréfa. Nem volt az tréfa. Megérezte azt az én szívem. Álmomból iszonyodtam fel. Dehogy is volt az tréfa. Egy anyának látni, ahogy a fiai töltött fegyverrel állanak szemben egymással.

- Délelőtt eltűntek. Mindaketten. Egy pillanat alatt. Lóháton mentek el. Senki se tudja, hova. Egyik ment északra, a másik délre. De én megéreztem a homokdomb alatt, hogy mindakettő ott van és nem mertem!

Borzalmas volt, ahogy ebből a hatalmas, vad, temperamentumos asszonyból kitört minden fájdalom. A zsebkendőjét megette, míg a könnyét, verejtékét törölte vele.

- Most mit csináljak, mit csináljak!

És ő fájva és rémülettel s iszonyodva nézett az emberi fájdalomnak erre a borzalmas viharára a nyári tűzben.

Felettük a bükkfák kemény levelüket megrázták, szél jött valahonnan, forró szél, nyíri homokkal s belevágott a lelkükbe a homokbuckák nyári vihara.