Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Szegi Pál: ÉNEKELNEK ÉS MEGHALNAK
Déry Tibor versei

Vajjon el lehet-e vágni a művészetet emberi gyökereitől? A művészet az abszolút tisztaságnak, örökérvényűségnek csak vágyát tudja kifejezni. S kimutatható mindazokról a költőkről, kik a poesie pure vagy a poesie abstraite jelszavait írták zászlóikra, hogy ők se tudtak többet. Közülük épp a legigazabbak az abszolút tisztaságra törő emberi megindulást fejezték ki. Hiszen ennek az «absztrakt lírának» eredendő pesszimizmusa nem is volna máskép megmagyarázható. Mert az Abszolútum kívül áll minden pesszimizmuson és optimizmuson.

S hiába mondja Déry Tibor, hogy «az új líra tudatosan a valóságon kívül él», vagy, hogy «az életet s a költészetet csak úgy nem lehet összekeverni, mint ahogy egy és ugyanabba a térbe nem állítható egyszerre két test», saját verskötetével lehet megcáfolni őt. Mert az ő verseinek is - s ez a versek szerencséje - van emberi magja, alapviziója nem a valóságon túl csírázott ki, s verseinek csak díszítő technikája az, melyben az absztrahálás módszerét követi.

Déry Tibor új versei mind egyetlen megiratlan versnek kísérletei. Ugyanabból az el nem ért (s a verset elképzelő alapviziójának természeténél fogva talán el sem érhető) versből valósít meg egy részletet, egy sort, egy jelzőt, egy színt mindegyik versében. Ennek a lírának lényege a befejezetlenség és végzete a befejezhetetlenség. Elintézetlen képei vannak, melyek folyton, minden második lapon visszatérnek. Folyton tenyérről, homlokról, küszöbről, halálról beszél, s az olvasó, bár érzi, hogy Déry nem tudta kimondani, amit e szavak jelentenek a számára, mégis érez mögöttük valami feszültséget, sőt lelket.

Hogy mennyire ugyanegy versnek kísérlete ebben a kötetben minden írás, azt egy sereg idézettel lehetne bizonyítani. A képalkotó fantáziája is (mely e legújabb líra esztétikusai szerint legfontosabb teremtő eleme a lírának) számtalanszor folyamodik ugyanegy képhez.

«Szüleink a küszöbön űlnek és tejet isznak.» - «Feleségem az ajtó előtt űl, tenyeréből eszik, még nem gyilkolt, melleiből tej se csöpögött még.» (18. o.) - «Anyám űl a legalsó lépcsőn, tejet iszik és egyszerű tenyeréből kiszórja a gyerekeket a legalsó küszöb elé.» (21. o.)

Ezekben a versekben a reális, viziót formáló képeknek van legnagyobb ereje. Déry anorganikus képalkotó módszere azonban folyton ilyen szavakat teremt: olajkúp, gummiárnyék, parafagömb, üvegfenyő, üveglovak, tejmadár, higanytorony stb. Mert hát az új lírikus «nem törődik a valósággal», hanem «önmagából merít», «önmagából teremt egy új valóságot». Ezeket az anorganikus, absztrakt szándékú szavakat az új-valóságot-teremtés akaratos mániája szülte. Olajkúp, Tejmadár. Íme, az új lírikus nem törődik a valósággal. Sőt, a valósággal «tudatosan» nem törődik, azaz, csak azzal törődik, hogy ne törődjön vele. Valóban, csak ezzel törődik. Mert - s most megint Déryből idézek - «az új költő nem hajlandó eltévedni a külvilági valószínűségeknek útvesztőjében. Nem teszi ki magát a logikai kételyeknek.» Miért? - Mert neki saját formalizmusának bizonyossága fontosabb bármi másnál.

Micsoda stabil, megingathatatlan bázison kell ezek szerint nyugodnia ennek az új költészetnek, mely nem a «valószínűségek», hanem az új valóságok világában épül, s melyből ki vannak küszöbölve a logikai kételyek is mind! Mi lehet az oka, hogy mégis ez az a költészet, mely leglabilisabb valamennyi eddigi költészet között, s melynek hűvös álarca alatt a legnagyobb kétségek lapulnak? Mert ennek a költészetnek, s az egész dadaizmusnak, szürrealizmusnak legbelső magja a hiábavalóság sejtelme, tudata.

Íme, micsoda ellentmondás a költészet elve és lelke között! Ellentmondás? - Nem baj! De nem azért nem baj, mert a «költészet kívül áll a logika törvényein», hanem azért, mert az ellentmondás teremti meg a belső feszültséget, mely nélkül nincs művészet. S az ellentmondás dialektikája teszi folyamattá, változó életté a művészetet, az ellentmondás vonja át az abszolútumok absztrakt szférájából a valóság életes világába. Hiszen nincs költészet, melyben ne élne az abszolútnak és a valóságnak kettős fájdalma, s melynek ne ez adná meg legbelső feszültségét, eleven mobilitását. A lélek és a forma kettőssége ez, mely minden művészi teremtésnek kulcsa.

Déry Tibor se tudta kiirtani önmagából ezt a valóság-réteget, melyet az új líráról való elmélkedéseiben tagadni szokott. Ezeknek az elméleteknek cáfolata az egész új líra, sőt Déry könyvének minden sikerültebb darabja is. Csak a «Feleségem» és az «Isten» ciműeket idézem, két legmeggyőzőbb darabját a kötetnek.

Magát az egész könyvet csak komplikált vizsgálati módszerekkel lehet teljesen megközelíteni. Alapvető élménye a halál misztériuma. Könyvének minden lapján ott van leírva: halál, holttest, meghal, halott, a leggazdagabb variációkban. Énekelnek és meghalnak. Ez a kötet címe. S ebben az általános-alanyt feltételező két állítmányban benne van az egész könyv atmoszférája is. A halál révülete és sötétsége kísért a sorok mögött. «Nem szólhatok hangosabban, mert már meghaltam», írja a 16. oldalon. Később megfogalmazza a halál boldog tisztaságát: «A halottak átlátszóvá válnak és mindenki megfejtheti életük értelmét.» Víziója mindent a halál vibráló, hideg fényében fog meg. Ezzel is hangsúlyozza életen-túliságát. Egyik versét így kezdi: «Az utolsó ember meghalt». Egy absztrakt történelmi pillanatot teremt, amelyben egyetlen pontra foghatja össze a mindenség ízét. Ugyanezért írja meg egy másik versében a világteremtés vízióját is. Valami asztrális jellege van e költészet hold, csillagfény és felhők fölött elúszó életének. Déry írtózik a testtől, s minden plaszticitástól. Új-valóságnak tulajdonképpen azokat a képeket nevezi, miknek nincs plasztikája. Pedig csak ott tud meggyőző lenni, ahol plasztikus. «Már érezni a vihar pörkölt szagát és a villámok ostorait a tenger hátán, amely kitágul és összehúzódik, mint egy nyomorult madárszív». Vagy: «állatok sírnak, mint a csengetyűk és minden homlok vérzik, oly erősen és édesen, mint a szülő Mária». Vagy: «fiatal állat, ártatlanul és céltalanul nőtt, mint egy jó csók egy koldus száján».

Déry, aki az áthatlanság fizikai példájával illusztrálta azt, hogy költészetnek és valóságnak semmi köze egymáshoz, tulajdonképpen tagadja az áthatlanság törvényét. A halál mellett az üveg átlátszó testetlensége legnagyobb víziója. «A föld fenékig átlátszóvá válik, a mélyben megfejthetetlen titkaink menetelnek.» Amit megérint, az nemcsak áthatlanságát veszti el, de szinte mindent, ami benne fizikai. Kavarognak, egymásba folynak itt a dolgok. «Pálmák nőnek ki a homlokokból», «delejes mezők úsznak el tenyereinkből», «nem ejtjük ki konok szívünkből a búzaszemeket», «a holtak halántékáról északi szél fúj», «virágok nőnek szájadból», «tenyeremben fekete juhok topognak». Menetelés, futás, valami irracionális mobilitás ömlik át ezeken a verseken. A «Város éjszaka» mutat le legmélyebben ennek a mobilitásnak emberi magja felé.

A legmodernebb francia líra leszármazottja ez a költészet. Jacob, Sauvage és főleg Cocteau prózaversei csengenek néha vissza belőle. Bár Déry líráját fülledtebb, sokszor vérfagyasztó félelem nehezíti. Ennek a költészetnek ideáját korunk művészetében Chagall valósította meg. Déry könyve a nagyszerű Chagall képeinek szertelen líráját, anorganikus szenvedélyét és áhítatát juttatja eszünkbe.