Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: BARTÓKY JÓZSEF

A mult század közepe táján, mikor a liberális szellemű magyar közéletben az angol példa volt az irányadó, gyakrabbi volt nálunk is a literary gentleman típusa, mint ma. Közéleti és társadalmi előkelőségek, akik a közpálya szüneteiben vagy pihenő óráiban az irodalom felé fordították érdeklődésüket, nagy műveltséggel, tapasztalatadta széles látókörrel, a finom amatőr kedvtelésével, de a hivatott író tehetségével szóltak bele az irodalmi dolgokba. Többnyire essayisták voltak ezek s a magyar politikai és irodalmi essay - a szó francia és angol értelmezésével - ő bennük tiszteli úttörőit. De voltak köztük költők is, mint Madách, akit szintén a literary gentleman típusához kell számítani. A múlt század utolsó negyede óta ezek száma egyre fogy, közéletünk mélyebb műveltségű emberei elfordultak az irodalomtól és ráhagyták művelését a hivatásos írókra, ami annyiban veszteség, mert elhalkult az irodalomban egy szélesebb perspektívából megszólaló konzervativitásában is a kor levegőjével szoros kapcsolatot tartó, komoly és előkelő hang.

Bartóky József ennek a típusnak egyik utolsó példánya volt. Nagy munkát végzett, jórészt vezető pozicióban, a magyar mezőgazdasági kultúra és adminisztráció megszervezésében és irányításában, - akik ismerik és értik pályájának ezt a részét, rendkívül jelentőségesnek, sőt korszakalkotónak mondják a munkáját. Azt mi laikusok is tudjuk, hogy a mezőgazdasági munkásnépről való szociális gondoskodás első kísérletei tőle erednek, s a mezőgazdasági kultúra terén való irodalmi propagandát jóformán ő teremtette meg a földművelési minisztérium által kiadott, kezdeményezett és támogatott kiadványok nagy tömegével s a falusi népkönyvtárak nagyarányú fejlesztésével. Ebben az utóbbi tevékenységében már megérezni az irodalmi érdeklődésű embert, aki átérzi a nyomtatott szó fontosságát. Azt is tudni lehetett róla, hogy fiatal korában, mikor még Békés vármegye tisztviselője volt, verseket írt a Hét-be s bizonyos érdeklődést keltett velük maga iránt. Nyilvánvaló, hogy egy veleszületett írói vénát takart el benne a hivatali és közéleti gond, de elfojtani nem tudta. Amint megszabadult a hivatal nyügétől, nyugalomba vonulása után újra kinyílt benne a véna s a valóságos belső titkos tanácsos, nyugalmazott államtitkár őszülő fejjel, friss kedvvel, fiatalos ambicióval az irodalomra adta magát. Ritka jelenség: valaki, aki ötvenéves korában kezd író lenni s ez a késői kezdés csak írása módján és hangján érzik meg, nem a kvalitásán.

Első novelláit nem a maga neve alatt, hanem az Arany János egy sóhajából vett Senki Pál álnév alatt adta ki. Nyilván még nem volt biztos a sikerében s nem akarta a más téren már nagy tekintélyt jelentő nevét kisérletezésnek kitenni. Ezeket az első írásait nekem mutatta meg egy közös barátunk s én készséggel kiadtam őket a Vasárnapi Ujság-ban, mert finom ízzel, érdekesen egyéni hangon megírt kis novellák voltak. Aztán mikor megtudtam szerzőjük nevét s alkalmam volt vele személyesen találkozni, rábeszéltem, hogy bízvást használhatja saját nevét, nem esik rajta csorba, sőt új becsületet szerez neki új téren. Ezóta tűnt fel a Bartóky József név előbb a lapok tárcarovatában, később könyvek címlapjain. Első két könyvéhez, melyek kevéssel a forradalom után jelentek meg, Beöthy Zsolt és Rákosi Jenő írtak előszót, - Bartóky óvatosságára jellemző, hogy még ekkor is szükségét látta két nagy irodalmi tekintély garanciáját az irodalomba való belépéshez.

Az irodalmi társaságok, melyek szeretik magukat előkelő társadalmi állást jelentő nevekkel feldíszíteni, csaknem óvációval fogadták az excellenciás új írót, - különösen a Kisfaludy-Társaság sietett őt befogadni legszűkebb körébe. Be is illett oda úri konzervativizmusával, a régebbi magyar tradicióhoz való ragaszkodásával és írói kvalitásaival. Józan, nyugodt életfelfogása, a háboru előtti Tisza-párthoz szító politikai gondolkodása is egyenesen ehhez a körhöz utalta. Egész lénye a háború előtti veretű úri középosztályban gyökerezett, melynek irodalmi exponense a Kisfaludy-Társaság.

Novellaíró volt. Mondta nekem egyszer, hogy a célja rehabilitálni a magyar novellát. Ez a finom és kedves műfaj az utóbbi 15-20 esztendőben s különösen a háború után bomlásnak indult, elvesztette a közönség kegyét, egyre ritkábban terem ma olyan remekműveket, mint azelőtt s legkitűnőbb íróink egyre inkább hűtlenek lesznek hozzá. Bartóky egy kötet «fabulán» kívül nem írt mást, mint novellát. Ott próbálta megfogni újra a műfajt, ahol valamikor Jókai és Mikszáth elhagyták, az egyszerű életbölcseséget humoros hangulattal közlő, zárt cselekményű, csendesen tagolt epikai formájú elbeszélésnél, amelytől a magyar novella már a kilencvenes évek vége óta kezdett eltérni a drámai forma és a sűrített lélektani rajz felé. Ezért Bartóky novellája a modern novella izgatottabb hangjához képest, minden szűkszavú rövidsége mellett is lassabban folyónak mutatkozik, tisztábban epikai jellegűnek. Alakjai és történetei is inkább erkölcsi vagy társadalmi, mint lélektani élre vannak beállítva. A témái főképpen két forrásból valók: a népélet és a hivatalnoki élet azok a körök, melyekből a legtöbb anyagot kapja. A népéletet a hagyományos szemmel nézi, a magyar parasztban való humoros gyönyörködés szemléletéből, amelybe néha belevegyül a humánus ember jószívű együttérzése az egyszerű emberek küzdelmeivel. A hivatalnokélet bajait, kicsinyes anyagi gondjait, apró intrikáit annak az embernek a kedélyes mosolyával ábrázolja, aki fölébe került mindennek, de szolidaritást érez vele. Néhány történeti tárgyú novellájában nála szokatlan erővel rögzíti meg a magyar múlt egy-egy pillanatát. Legkitünőbb írása, szűk keretek közé szorítva is monumentális novella, arról szól, hogy II. Lajos király holttestét parasztszekéren, lopva szállítják Székesfehérvárra. Úgy bele van szorítva a történelem nagy tragédiájának hangulata, mint egy balladába, anélkül, hogy egy pillanatra is elejtené az epikai formát. Ilyen erős inspirációja nem volt több, sem azelőtt, sem azután.

Nem is az inspiráció embere volt, hanem a józan bölcseségé. Nem azt mesélte, ami rendkívüli, a szenvedélyt, az érzékek konfliktusait, a magából kikelt, komplikált lelkiállapotba és élethelyzetbe sodródott embert, hanem a mindennap bajaival surlódó, apró örömök után kapkodó, apró bajoktól vérző átlagos kis embert. Ezt aztán betakargatta jószívének szeretetével, megértésének csendes humorával. A kis emberekkel való szolidaritásból eredtek alakjai és történetei. A józan életbölcseség tette fabulaíróvá, - az ezópusi mese szinte már elfeledett műformája modernizálva, a mai élethez alkalmazva került ki keze alól.

Írása és emberi lénye a magyar úriember egyik legrokonszenvesebb és legnemesebb típusának megszemélyesülése volt. A lélek humorban fololdódó harmóniája, az ősi erkölcsi hagyományokhoz való, magától értetődő ragaszkodás, az emberi szenvedéssel való emberséges szolidaritás, okos mértéktartás, a magyar beszéd gyökeres jó íze, a kifejezésben természetes egyszerűség voltak életben és irodalomban kiemelkedő tulajdonságai.