Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Túróczi-Trostler József, ki művésze a német nyelvnek s tudója a magyar írásnak,
A vállalatnak nemrég megjelent első füzete - mindössze másfél ív - jegyzetet ír a régi német irodalom magyar vonatkozásairól, tanulmánykát a magyar fordításról, s első darabjában idézetekkel bizonyítja, hogy Petőfit a Goethe-ellenes kiszólásra, mely Kerényihez írt heineizáló Utileveleiben találtatik, alkalmasint a Börne példája indította. Ez nyilván így is van, s Túróczi-Trostler gyengéd gonddal mutatja ki, hogy a bár nagy olvasottságú, de mindössze huszonhét évet élt költőt Goethének az elítéléséhez inkább, mondom, a Börne, mint a Goethe minden munkáinak olvasása s ismerete indíthatta. Fiatal, heves és, bár intellektuális, de inkább érző, mint végiggondoló lélek - nem csoda, ha Goethét nem igen ismervén, félre is ismerte. Az ő Goethe-ellenessége se nem különösebb, se nem jelentőségesebb, mint hogyha, mikor a hetvenes évekbeli Bécsben javában járták a Wagner-paródiák, Budapesten is írt volna valaki egyet.
Jóval érdekesebb, hogy Börne, ki igenis ismerte, mindenestül, Goethét s maga nagy író volt s értett az íráshoz: hogy ő mint keveredett e haragba Goethe ellen? Nem lehet azt mondani, hogy száraz, hogy költőietlen, hogy művészietlen lélek lett volna - ehhez már stilistának is tudatosabb és zengőbb. Jean Paulról írt emlékbeszédében, ha túlzottan is, de érzékletesen formálja meg a Jean Paul írói figuráját s gyönyörű dolgokat mond a költészetről s a költészet rendeltetéséről. Goethéről viszont, ahogy Túróczi-Trostler időrendben összeállítja, ilyeneket ír
Ez mai szemmel olvasva mulatságos ahhoz képpest, hogy a derék és jóravaló, de az örökkévalóságnak bizonyára el nem jegyzett Jean Paul előtt Börne úgy esik térdre, mint valami forrásánál a költészetnek. De igazsággal meg kell adni, hogy éppen a költői és művészi nagyságot Goethétől sem vitatja el. Még mikor azt mondja is, hogy Goethe a Wertheren koldussá írta magát: ott sem lehet ezt úgy érteni, mint hogyha Börne a Werthert mint költői munkát fölébe tette volna az Ifigéniának, a Tassónak, a Faust első részének, a Hermann und Dorotheának s a Római Elégiáknak, mik 1819-ben, mikor Börne így írt, már mind megjelentek volt. (A Westöstlicher Divan is, de ezt Börne, úgy látszik, csak tíz-tizenegy év mulva olvasta el.) Nem. A tökéletességnek s páratlanságnak azt a hatását, mit miránk tesz Goethe, Börnére nyilván nem tette. De hogy nagy valaki, azt bizonyára átérezte, át is értette, nem is tagadta. Mikor kifakad, hogy még Kotzebue könnyes árva-levesét is inkább beveszi, mint a Goethe fagyasztott borát: a túlzás szónoki formájával adja meg a mértéket, hogy valójában mekkorának látja Goethét. Nem nehéz megérezni, hogy éppen azért haragszik rá s éppen azért fáj Goethe néki annyira, mert nem tudja lenézni, s kevésbe venni, nem tud oda nem nézni, mikor elmegy mellette. Ami Börnének Goethéből hiányzik, az nem a költői nagyság, hanem az, amit ő, az ő politikai indulatában, egyedül érzett emberi nagyságnak.
Börne segíteni akart az embereken, s az emberi nagyságot a szerint mérte, hogy kiben mennyire van meg ez a segítő készség. Ebben ez a modernnek tetsző s magát annak is hívő író valójában sokkal inkább a XVIII. század embere, mint Goethe, ki pedig e századnak felénél többet élte át. A XVIII. század felfedezett valamit, amire az antik világ nem gondolt, s nem gondolt, bármennyire ajkán hordozta a kereszténységet, a keresztény világ sem: az emberi nyomoruságot. Hogy a világ vagy a jog vagy a hit vagy a társadalom hatalmi tagoltsága kedvéért az egyes ember ne tudjon mozdulni, kínlódni legyen kéntelen s egész roppant emberi csoportok rosszabbul és kiszolgáltatottabban éljenek az állatnál: azt a XVIII. század derekáig a legnagyobb emberek éppoly természetesnek találták és ugyanúgy nem sokat törődtek vele, mint azt és azzal, hogy mindenkinek meg kell halnia s élni annyit tesz, mint mások rovására élni. A legnagyobb gondolkozó, ki a világ rendjén belül az emberről is elfilozófált, Spinóza, szintén nem azon törte fejét, mint lehetne az életből kiirtani a nyomorúságot, hanem azon, hogy mint lehet, indulataikon úrrá léve, magukat a nyomorúság elviselésére ránevelni? A XVIII. század második felében kezdi fejét felütni a humanizmus, vagyis az emberekkel való törődés. Bizonyos fokig felmegy még a királyokig is, s mikor Nagy Frigyes, bár megmarad abszolutistának, magát az álladalom szolgájának vallja: ez már a humanizmus hatása. Ez a király bizonyára erkölcsösebb jelenség, mint az a hesseni fejedelem, ki pénzért adta el alattvalóit idegen hatalmaknak katonai ágyútöltelékül, - de ugyanezen Nagy Frigyes azért rá tudott ordítani katonáira, mikor meghátráltak az ágyútűz elől, hogy: «bitangok, hát örökké akartok élni?» Mindenesetre, bármily lassan, az emberrel való részvét kezdett felütközni, s ha már felütközött, gyorsan terjedt s kezdtek belőle olyan új szempontok kinőni, aminőkből addig nem igen nézték a dolgokat. Nem véletlen, hogy ugyanaz a humanista és szabadkőmives Lessing, ki a jóságot s a türelmet hirdette az életben, az irodalomban a mértéktartó francia drámával szemben rájött Shakespearenek ízére, vagyis a szertelenségére, a hevességére, az érzésnek a művészetben való jogára, nyilván azt érezvén, hogy aki az érzésnek embere, az az emberekkel is jobban velükérez. Jő egy nagy író, egyik legnagyobb jelensége a világirodalomnak, kit kora azonkívül még a legnagyobb költőnek is ítél: Voltaire - s ez minden hatalmát, tekintélyét és képességét arra veti, hogy a türelmetlenséget megdöntse, a türelmet diadalra juttassa s az emberek kínlódásain enyhítsen. Ezzel egyaránt átalakul a politika is, - eddig, tulajdonképp, csak fegyverrel elintézett birtokper volt úgy befelé, mint kifelé. Most egyszerre olyasmik körül kezdett forogni, hogy mit szabad az embernek, mit nem, mit nem lehet az embertől megtagadni, mit kell néki megadni... s e megfontolások rendjén a politika eljutott a nagy francia forradalomig. A forradalom sodrában a művészeti s a politikai humanizmus egybetorkollik, s a végén, bár ki nem mondottan, de öntudatlan kialakul az érzés, hogy az az igazi költő, művész, általában nagyság, aki az emberekkel törődik. («Az az igaz költő, ki a nép keblére, Hullatja lelkének mennyei mannáját» - énekli még félszázaddal később is Petőfi.) Aki, mint Börne, tele volt a humanista politika indulatával, nem tudhatott gyönyörködni abban a Goethében, kiből ez az indulat hiányzott. Ma már hűvösebben gondolkozunk a forradalmakról, többet is csalódtunk bennük, mint Börne, de azért ránk is furcsán hat, hogy az egész nagy francia forradalmi felfordulás Goethét inspirálta ugyan, de nem többre, mint két igen alacsonyrendű intrika-vígjátékocskára.
Holott mi már látjuk, amit Börne még nem, hogy a szabadságot s a haladást nem vagy nem csakis a hatalmi birkózások hozzák meg, még kevésbbé az alkotmányok papirosa s a törvények paragrafusai, hanem a tehnika s a gazdagság kézzelfoghatóságai. Ez az átlátás éppen a XIX. század rendjén alakult ki, s Goethe, a XVIII. századbeli Goethe ezt, ha nem is éppen tudatosan tudta, de geniálisan megsejtette. Annak a Faustnak, melyet Börne majd hogy földhöz nem vágott, első részében meg van írva, hogy kezdetben nem a szó volt, hanem a tett, s második része abban végződik, hogy Faust, vagyis az Ember, legnagyobbat s legörökkévalóbbat akkor cselekszik, mikor egy talpalat földet elhódít a tengertől. Ugyanakkor, mikor Börnét a guta kerülgette a Goethe részvétlensége s hűvössége miatt, az öreg költő fölfedezi Amerikát, s egyrészt - ő, a fejedelmek s nagyurak «lakája», - versbe írja, hogy Amerikának az az ereje, hogy «nincsenek bazaltjai s düledező nemesi kastélyai», másrészt Wanderjahre-iban rámutat az eljövendő Gépvilágra s indusztrializálódásra, mint az emberiség jövő sorsának alakítóira. (Fiatalabb korában ő, mint miniszter, főképp bánya- és iparügyekkel törődött volt.) Börnét az ilyesmi nyilván ugyanúgy untatta, mint ahogy kevés figyelme volt például a zoológia, a biológia s a geológia számára, amely tudományok éppen az ő napjaiban indulnak világfelforgató útjukra. Ujjongott volna, ha elolvashatja Eckermannban, hogy Eckermann 1830-ban egy késő júliusi vagy kora augusztusi reggel beállít Goethéhez s az öreg excellenciás azzal a kérdéssel fogadja, hogy: «no, mit szól a párisi eseményekhez?!» Eckermann, természetesen, azt hiszi, hogy Goethe a júliusi forradalomra gondol, mely akkor tombolt javában, - csak aztán derült ki, hogy nem, hogy Goethét az a háborúság foglalkoztatta, ami ugyancsak akkor ment volt végbe s ugyancsak Párisban, az Akadémián, Cuvier és Geoffroy-Saint-Hilaire között az állatfajok eredete körül! - Nos, ma már erről is másképp gondolkozunk. Tudjuk, hogy a darvinizmusnak s a természettudományi felfogásnak, mely azokban a napokban indult s amelynek a Goethe genieje volt az igazi megindítója, volt legalább is akkora része a szociálpolitikában, mely hetven év alatt háromezer évnyit javított az emberek helyzetén, mint mind a három francia forradalomnak. S hogy a tiszta művészet, a tiszta tudomány s a tiszta egyéniség, amelyeknek alkotója, művelője s megszemélyesedése formájában áll előttünk Goethe, mindent összevéve, humánus szempontból is, hasznosabbak, mint a tendencia s a szertelenség. Börnének magának is egy Goethének, sőt Goethénél külömbnek kellett volna lennie, hogy ezt, amit Goethe geniálisan megsejtett, ő, a tehetséges ember, tudatosan tudja. Kortársa és sorstársa, Heine, ki maga is költő s maga is genie volt, valamit érzett ezekből, s amint hódolt Goethének, azon fokban vált el Börnétől. Heinében is volt egy töredék abból az univerzális genialitásból, amelynek Goethe a legnagyobb jelensége - Heinének volt sejtelme, bármint csúfolódott a bankárokon, a gazdasági dolgok jelentőségéről, s volt, mint essayi mutatják, erős érzéke a tudományosság iránt. Börnében mindezekből semmi sem volt, - erről a nagyeszű, nagyértelmű s roppant műveltségű emberről mai szóval azt kellene mondani, hogy tudatlan volt és dilettáns, hogy egyoldalúan esztéta s filantróp beállítottságában megállt a XVIII. század naiv világboldogításánál s nem vette észre, bár orra előtt alakult, a gazdasági, tudományos és tehnikai új világot, mely csakugyan több boldogságot hozhat az embereknek, mint a régi Goethe, ki majd negyven évvel volt idősebb Börnénél, minden különcködése, ósdisága és statikus spinozizmusa mellett dinamikusabb, evolucionistább, mindent összevéve modernebb volt a XIX. századbeli Börnénél. Ez, egyebek közt, a külömbség a genie és a talentum között.