Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · Kosztolányi Dezső: ALFA
De mindennek van határa. Végre is zúgolódni kezdtek a lakók.
A kutyaugatás baljós lárma. Üres, éles, fülsiketítő. Parasztszekér zörög, cserepeket törnek, vagy üvegszilánkokat ráznak, nagy zsákokban? A fül káprázik. Gondolatban folytatjuk, mikor már abbamaradt s aztán mikor újra fölzendül, a képzelet és a valóság összeér, nem tudjuk megkülönböztetni, meddig tartanak a határok, minden egybefolyik, egy szaggatott, idegesítő folytonossággá válik. Azok, akik éjjel-nappal hallgatták, belekábultak, megdagadt tőle a fejük.
Egy nyugalmazott ezredes az első emeleten előrehaladott érelmeszesedésben és idült álmatlanságban szenvedett. Azoknak az éjszakáknak egyikén, mikor nem tudott aludni, egy csinosan megfogalmazott följelentést szerkesztett, melyben megkérte a háztulajdonost, hogy haladéktalanul intézkedjék, mert "dolgozó polgárok nappali és éjszakai nyugodalmáról van szó“, "a helyzet sürgős orvoslásra szorul“, "a pohár immár megtelt“. Ezt a memorandumot aláiratta a ház összes lakójával, a mérnököt és a gyorsírót kivéve.
A háztulajdonos, aki a városon kívül lakott takaros villácskájában, fölkereste barátját, a mérnököt. Cirbusz kedélyesen közölte a történteket. Mindketten derültek rajtuk. Alfának egyébként is nagy becsülete volt a házban. Mindenki tudta róla, hogy az ebkiállításon elismerő oklevelet és aranyserleget kapott. Pohlit viszont a kutya sem ismerte és tudták róla, hogy sohasem nyert sem elismerő oklevelet, sem aranyserleget. Ezért egyelőre minden maradt a régiben.
Amikor a kutya dührohamaiban hánykódott, a lakók így szóltak egymáshoz:
- Megint hazajött az az undok gyorsíró. Hogy az ördög vinné el.