Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKIJ: SZÍNVÁLTOZÁS (7)
Az alatt a két nap alatt, amíg Alexéj Iványcs távol volt, itt, a Pihenőn, semmi különös esemény nem történt. Legfeljebb a Tas-Burun antik császérnéja lépett sápadt-halványan és félénk-szerényen valamicskét előbbre: Pávlik mesélgetett róla Natálja Ljvovnának.
Tünődésre, sőt talán áhitatra hangoló nap volt. Olyasvalami volt itt ebben az évben, ami ritkán látogatja meg a földet: második tavasz. Nyáron az erős forróságtól már június végén és július elején beállt a levélhullás, és augusztusra csaknem teljesen meztelenül álltak a fák, szinte félszegen zavarban. De augusztus végén megeredtek a záporok és oly mélyen átitatták a földet, hogy szeptemberben újból bimbók fakadtak, - a cseresznyefák fehérleni kezdtek, a dió-, kőris- és jávorfák rügyeztek, és ami mindennél különösebb látvány volt: a kései körtefákon az érett gyümölcsök mellett üde virágfürtök pompáztak, második termést igérve és nyilvánvalón bosszantva az öregeket a fiatalság e felesleges tülekedésével. Ez az időszerűtlen tavasz nagy zavart okozott az egész természetben; és a madarak, amelyeknek már régen valahol Kisázsiában vagy a Szuezi-csatorna mögött kellett volna lenniök, kellemesen meglepődve majdnem egy álló hónappal elhalasztották indulásukat. De novemberre helyreállt a régi rend, decemberre pedig csak ez a mélaság és áhitat, derüsség, szabad tér és csend maradt vissza.
Pávlik és Natálja Ljvovna lassan távolodtak a Pihenőtől a Tas-Burun irányában.
A hegy felett, fehér, fodros, könnyű felhőkből, valóságos forgó fúródott az ég kékjébe, és ezek a felhők sokáig megtartották forgó-alakjukat, elragadtatásba hozva Natálja Ljvovnát.
- Tudja, Pávlik - mondta -, néha az embernek szüksége van valakire maga mellett, nagy szüksége, egyenesen elengedhetetlen szüksége, és sehogy sem lehet el nélküle. Tudja-e, hogy miért? hogy legyen kinek mondani például: akár egy forgó. Kimondtuk: akár egy forgó! és elég, nem kell semmi más, és már megint lehet hallgatni, néha nagyon sokáig.
Pávlik kutató pillantást vetett a lányra és bátortalanul, de jelentőségteljesen megjegyezte:
- Három kolostor van ottan: Szent Proklé, Szent Fomáé és még egy... Ezen a hegyen itt, a forgóval... Nem tudta?
Natálja Ljvovna nem tudta, és Pávlik részletesen elmagyarázta neki, hogy «ezerkétszáz évvel ezelőtt - még Justinianus alatt», ha valaki innen, a Pihenőről, körülnézett, «bizánci stílusban épült» templomok falait és kupoláit, a tengerbe eső meredek hegyoldalhoz közelebb pedig egy kis erőd tornyát látta. Nyilván ugyanilyen kígyózó út vezetett akkor is a hegygerincen, és barátok jártak le és kapaszkodtak fel rajta, akiknek az arcán öregkorban sem voltak ráncok, mert sohasem mosolyogtak és sohasem torzultak el haragtól, vagy más világi indulattól, - és ezek között a kolostorok és fekete barátok közt élt a kegyvesztett császárné és olyan szép volt, hogy a pásztorok (a fiatalok,) a lova patái alá vetették magukat, mikor lakosztályaiból lelovagolt a tengerhez... A lova patái alá vetették magukat csupán azért, hogy a császárné megijedjen és rájuk pillantson...
- Ami a fiatal pásztorokat illeti, ez persze, legenda, - magyarázta Pávlik.
- Nem, ugyan miért; hadd legyen ez is igaz, - mondta Natálja Ljvovna vontatottan. - Unalmas volna ezek nélkül a pásztorok nélkül... És udvartartása is volt a császárnénak? ... Udvarhölgyei?
- A száműzött császárnénak?... - Pávlik lelkiismeretesen elgondolkodott és mosolyogva határozott: - Ugyan, miféle udvarhölgyei?... Az udvarhölgyek mind Bizáncban maradtak...
- Miért lett egyszerre kegyvesztett?... Különben ez érthető, - de... Egy ilyen gyönyörű nőt, - miért száműztek férfikolostorba? Csak felesleges kísértés... - És megpillantva egy éles foltként kirajzolódó kis fehér macskát, amely puhán lépkedett lenn, egy sziklaszakadék sötét, nedves pala-lejtőjén, élénken megrántotta Pávlik kabátujját:
- Nézze csak, milyen bájos!
Pávlik lenézett.
- Á-á... látom, - mondta és arra gondolt, hogy kétségtelenül a szerzetesek is szerették, ha a császárné kilovagolt lakosztályából... Talán Győzedelmes Georgijt juttatta az eszükbe... A lova, persze, fehér volt, ívelt nyakkal, vékony lábakkal, csőként felálló farkkal...
- Valamelyik alsó villatulajdonosé!... Itt senkinek sincs ilyen fehér macskája...
- Kétségtelenül egy alsóé, - hagyta helyben Pávlik.
- Nos, és mi lett azután ezzel a császárnéval?... Itt is halt meg?... Vagy mégis megbocsátottak neki?
- Nem, nem, - itt halt meg.
- Nem bo-csá-tot-tak meg neki!... Szegény asszony!... Sajnálja, Pávlik?... De miért ne halt volna meg ugyanitt?... Mi rossz van benne?
- És ön?
- Mit «én»?... Nézze csak azokat a fekete emberkéket, - mit keresnek ott? A bárka körül...
- Törökök... homokot hánynak be.
- Minek?
- Szállítják valahová.
- Á-á... utakat felszórni?
- Nem; azt hiszem, hogy stukatúrához...
- Lám, ezt maga sem tudja!... Stukatúrához!
- Így mondta nekem az én Uvarom. Megkérdeztem, - nem az ujjamból vettem...
- Jó, mindegy... «És ön», - azt kérdezte?... Nem, én valahogy nem sajnálom ezt a császárnét... hogy is hívták különben?
- A nevét nem találtam... Nincsen meg sehol... Nem akadtam rá... És Maxim Mihálycs sem tudja.
- Hát nem mindegy?... Például, Dárja - Dárja császárné.
Pávliknak nem tetszett ez a név, és nem tetszett neki Natálja Ljvovna tréfálkozása sem. Még most is, nappal, előtte volt, - a tenger felől (különös, hogy éppen a tenger felől és nem onnan, a hegyről) szentképszerűen széles, szomorú szemek néznek, felettük pedig, kámzsaként, az egész homlokot betakarva, egyszerű, de feltétlenül gyöngyökkel kirakott, sötét fejdísz.
- Mégis, hol temették hát el? - kérdezte Natálja Ljvovna.
- Itt. - Pávliknak jól esett volna elképzelni, hogy a császárné testét ugyanilyen vitorláson Bizáncba vitték eltemetni (kedvező szél esetén huszonnégy óra alatt odaérhettek), és sietve és elégedetlenül tette hozzá, mintha valami megsértette volna: - Természetes, hogy itt.
- És a sírja, persze, nem maradt meg?
- Mit gondol? Hogyan is maradhatott volna meg a sírja: hiszen ezerkétszáz éve már... még a kolostorokat is széthordták kövenként.
- Talán most rajta sétálunk?...
Egy forduló mögül Balaban-Umerov fuvarosai bukkantak elő, - egy tucat szekér libasorban, melyek az erdős hegycsúcsról a nyilt, sárga, rugalmas útra ereszkedtek éppen alá és lefékezett kerekeiken, mint összekötözött lábakon, lassan csúsztak lefelé.
- Hát persze, útkövezésre használták fel ezeket a kolostorokat! - felelt magának élénken Natálja Ljvovna. - És az erődöt is, és ennek a Dárja császárnénak a «lakosztályait» is (képzelem, hogy milyen «lakosztályok» lehettek azok!), és... még mit?... És a sírkövet is, persze, ezzel a felirattal: «Itt nyugszanak hamvai...» «Hamvai» - szép szó!... Hamvak!... És egyáltalán nem illik egy halott testhez.
- Görög volt a felirat.
- Hja, igen... Hát persze, hogy görög... És pedig mi volt? Nem tudja... Na, mindegy.
- Vagy talán latin, - mondta Pávlik elgondolkodva. A forgó az égen szétfoszlott, és a hegy nyugodtabb és szinte alacsonyabb lett: hétköznapi, egészen közönséges lett ez a Tas-Burun és elefántfejhez hasonlított, engedelmesen földre szegzett agyarakkal, - mintha benne is egy tudatos gondolat ébredt volna fel: kövenként széthordják, elviszik... az idő!
- Hát maga, Pávlik, nem hiszi, hogy valaki tényleg a lovak lábai alá vetette magát?... Azt mondta: legenda. Nem hiszi?
Pávlik elfordult, mert egy ízben már szó volt a lábáról, és akkor azt mondta, hogy egy emeletes ház tetejéről zuhant le; viszont Alexéj Iványcsnak azt a magyarázatot adta, hogy egy magas fáról esett a földre. Most szégyelte, hogy Natálja Ljvovna meg fogja valaha tudni az igazat, és sértődötten felelt:
- Minek higyjek benne?!... Az is szép, ami szépen van kigondolva. - A trojka, amely nyomorékká tette, néha tüzes szekérnek tűnt fel előtte, mint valahol a régi testamentumban olvasta; de az apja tudta, hogy a Saporin-kereskedők trojkája volt, és már régen kártérítési keresetet is adott be a fia miatt, és az ügynek tavasszal kellett tárgyalásra kerülnie.
Kiértek a fehér sosszéra, nem arra, amelyet lent épített Alexéj Iványcs, hanem a másikra, a felsőre, amelyen örökösen ide-oda jártak, rettenetesen zörögve, a megrakott és üres, rendkívül hosszú arbák. Most is zörgött néhány, - új, sárga tölgyfa-karókat szállítottak valahová a szőlőkbe.
Pávlik látta, hogy Natálja Ljvovna nem veszi észre azt az erőfeszítést, amellyel a mankóin cipeli magát mellette: ezért jól érezte magát vele és szükségesnek tartotta még elmondani, hogy hol és milyen faluk és várak léteztek itt akkor, és mivel kereskedtek az akkori kereskedők ezen az egész tengerparton.
- Dehát honnan tudja mindezt? - kérdezte végül Natálja Ljvovna.
- Van itt egy nyugdíjazott gimnáziumi történettanár, Maxim Mihálycs... Az ő könyvei közt turkálok... És hogy őrá hogyan akadtam?... Alexéj Iványcs magával vitt egyszer az építkezéshez, Maxim Mihálycs pedig éppen akkor jött vissza a kocsiján a vásártérről... meglátta: gimnazista-köpeny, - nagyon megörült (itt ugyanis nincsen gimnázium), - és meghívott magához.
- Lám, milyen jó bácsi.
- Igen... ne mosolyogjon úgy, - tényleg jó ember.
- Pávlik, magából tudós lesz, - mondta Natálja Ljvovna meggyőződéssel. - Van is a maga számára néhány cukorkám, várjon csak... Hozzám már nem illenek, nem - éppen a maga számára valók.
- Nem akarok tudós lenni... és nem kérek cukorkát, - dörmögte Pávlik sértődötten. De Natálja Ljvovna addig kotorászott a táskájában, míg ráakadt néhány ezüstpapírba csomagolt, hosszúkás bonbonra, ezzel a vörös felírással: «Jövő». Ez a szó kibékítette Pávlikot.
A sosszén könnyebb volt a járás, és innen mást lehetett látni, mint amit a Pihenőről látott mindig Pávlik. Jobbra, lefelé, számtalan, összefonódó, szemre nagyon könnyű és puha, bokrokkal benőtt, lilás sziklaszakadék terült el libalábakként és ment át a völgybe, amely csupa nemrég felkapált és ezért most meleg-feltépett-vörös kertből állt, élesen kirajzolódó, hétköznapi külsejű, rézszulfátos mésszel bekent fákkal; balra, lent, ugyancsak a sziklaszakadékok libalábai mögött, az ájult tenger feküdt, magához láncolva a lelket, mert télidőben ritkaságszámba menő szélcsend volt, és a horizont szétfolyt a vizen és az égen (ilyen tengerre nézni sohasem szeretett Pávlik). Egyenesen a szemeik előtt pedig, az erdőborította hegyeken, három különböző pontban és nagyon messze egymástól, kis erdészlakok fehérlettek.
Pávlik arra gondolt, hogy talán éppen ettől, az erdő rengeteg pusztaságában elveszett három fehér ponttól lett Natálja Ljvovna szomorú, mert a leány tünődőn ismételte:
- Hozzám már nem illenek, nekem már nincs jövőm.
És egyszerre szinte alacsonyabbnak is tűnt fel Pávlik szemeiben, és a prémsapkája... mintha éppen ilyent hordott volna valaki, aki nagyon közel állt hozzá... És éppen mikor Pávlik eldöntötte, hogyan is fogja megkérdezni e szavak értelmét, két ember - talán vándorlegény, talán ideszerződött munkás -, az egyik fatalpakon, amelyek bocskormódra voltak spárgával felkötve szövetharisnyáira, és elnyűtt sapkája alól előkunkorodó göndör fürtökkel, a másik - vastag csizmákban és szétálló vörös füleire tólt süvegben, beérte őket, mert csak lassan haladtak, és a második rekedten rákiáltott:
- Hej, te legény! Ez az út visz Bijuk-Csesma felé?
- Micsoda «legény»!?... Ifiúr, - ő meg «legény»! Nem tud illemet! - fedte meg az első, csodálkozó apró szemekkel és kis szakállal. - Bocsássanak meg neki az uraságok: falusi, - nem tud még modort.
A falusi, sárga bajusszal és görbe és hosszú orral, vállai közé rántotta a fejét, végigmérte Pávlikot és Natálja Ljvovnát és továbbált, míg a göndörhajú mellettük lépkedett és szúnyogként dongta:
- Faragatlan; nem érti, hogy udvariasan kell az urakat kérdezni... Szóval, a sosszén kell maradnunk, - amerre a sosszé visz?
- Igen, a sosszén, - mondta Pávlik. - Vagy tíz verszta járás.
- Azt kérdezd meg, hogy éjszakára befogadnak-e! - kiáltott hátra a faragatlan, anélkül, hogy visszafordult volna.
- Hát ezt honnét tudják!?... Eh, egy ilyen társsal valóságos kín!... Ha egyszer falu, - hát... adsz egy ötkopékást, - és befogadnak... - nézett rájuk behízelgőn, mint egy okos kutya, majd megérintette sapkaernyőjét és az első után sietett.
- Valamit adni kell nekik... Nincs magánál aprópénz?... Éppen most nincsen nálam! - kezdett egyszerre idegeskedni Natálja Ljvovna.
- Nálam sincs, - mondta Pávlik szinte már zavarban; de megvetéssel hozzátette: - És nincs is miért adni nekik, ilyen...
- Milyen maga!... Feltétlenül, minden körülmények között adni kell! Kell! Tudja maga, mit jelentett a számomra egy ötkopékás, amikor én is kódorogtam? Hiszen az ablakok alatt koldultam; ezt tudja? Valami Lázár-dalt énekeltem, - mint ahogy kisgyermekek énekelnek, nem tudni mit, - magam is költöttem, hogy minél szánalmatkeltőbb legyen, - és száraz kenyérhéjat, rothadt sülttojást taszítottak elém, - mindent asszonyok, persze, - óh, ha valaki egy ötkopékást is adott volna valamikor!
- Ugyan, még mit nem talál ki!
- Igen, «kitaláltam»! Egy-egy kopékát különben kaptam hébe-hóba.
Pávlik nem tudta, hogy miért mondja mindezt Natálja Ljvovna, és bizonytalan mosollyal nézett rá; a leány pedig makacsul folytatta:
- Borzasztó sár volt, - térdig érő, - de tényleg térdig érő, - a falvakban mindig nagyobb a sár, mint a mezőn, - eső (akkor egész júniusban esett), nekem meg minden meleg holmim egy takaró volt; úgy is feszítettem a takaróban, mint egy cigánylány... Egy öreg emberrel jártam akkor együtt, Kuzjma Gorbunkovval... Mit néz úgy? - Igaz!... Már régen volt... Csak most, hogy ezekre néztem, jutott megint az eszembe; különben már elfelejtettem...
- Hát tényleg komolyan beszél?
- Én mindig komolyan beszélek.
- Dehát miért...
- Kódorogtam?... Mert féltem tőle... Én mindig azt teszem, amitől félek. Féltem, féltem; hogy is lehet, hogy így kódorogjanak emberek? Fogtam hát magam és én is elindultam... Noshát hiba volt, - noshát bután végződött, - noshát az ördög vigye el, - nem mindegy?... - Hallgatott egy darabig és hozzzátette: - Az egyik kunyhóban azután három napig maradtam, - megbetegedtem... Házigazdáim jó emberek voltak: még leányukká is akartak fogadni: - azt mondtam, hogy árva vagyok... «Mi, mondják, férjhez adunk téged, kedves!... A kemencére kakasokat pingáltam náluk, - nagyon meg voltak elégedve, - és verseket szavaltam fejből... «Micsoda lány, mondják, aranyat ér! Nyilván szobalány volt valahol, hogy ilyen sokat tud...» Még szeneskocsik ütközőin is utaztam... két versztával egy-egy állomás előtt figyelmeztettek bennünket a kalauzok: - lassít a vonat, ugorj le a talpfákra...
Pávlik ránézett és hitt is és nem is hitt: Natálja Ljvovna nem nagyon hasonlított olyanvalakihez, aki szeneskocsikon utazott, egyetlen takaróban sétált esőben, koldult... csak amikor arra gondolt, hogy milyen szomorúak voltak néha a szemei, csak akkor hitt neki végül és bátortalanul megkérdezte:
- Mégis, miért tette?... Mit akart?
- Ugy-gyan - «mit akartam»!... Én sohasem tudtam, hogy mit kell akarni, és akkor sem tudtam... Nekiindultam és kész... Valami káprázott a szemeim előtt: kolostorok, vándorok, zarándokok... Egyszerűen - szép dolog volt... szépnek látszott, messziről... Na jó. Elég ebből... Szép és hátborzongató...
- Hát közelről?
- Nem megmondtam, hogy elég volt?... És elég volt!... Mondjon el inkább még valamit a császárnéjáról...
- Többet már nem tudok, - dohogta Pávlik.
- Hát nem kell, hallgassunk.
Tatárgyerekek rőzsét hoztak mellettük az erdőkből kézitalyigákon és gágogtak valamiről a maguk nyelvén, hangosan és vidáman.
Pávlik bizonyosra vette, hogy róla, a mankóiról beszélnek, de nem sértődött meg érte; csak arra gondolt: voltak-e akkor, a kegyvesztett császárné idejében, ilyen taligák... És hirtelen kiszámította, most első ízben helyesen, hogy ennek már nem ezerkétszáz, hanem ezerháromszáz éve. Annyira csodálkozóba ejtette ez a hiba, amelyet majdnem elkövetett, hogy tüstént megállt és Natálja Ljvovnához fordult:
- Emlékszik, hogy azt mondtam: ezerkétszáz éve?... Sokkal több: a VI. század végén, a VII. század elején volt, szóval ezerháromszáz éve.
- No és?
- Tévedtem... teljes száz évvel!
- Pávlik, Pávlik!... Hát nem mindegy? 1200, 1300, 1400, - mi a különbség?
- Nem az a század, - dünnyögte Pávlik.
- Ah, Pávlik!... Nagyon unalmas tudósnak lenni... És főként történésznek! Ez azután a reménytelen tudomány!... Ami volt - volt, és vigye el az ördög! És minek visszaemlékezni? Senki sem könnyebbül meg tőle, csak búnak ereszti a fejét... Nézze, nyúl!
De nem nyúl volt, - csak egy kis vörös kutya surrant el a bokrok között, nem messze, ugyancsak a bokrok közt pedig tehenek legeltek; a tehenek legnagyobbrészt vörösek voltak és alig felismerhetők a vörös bokrokban - mintha maguk ezek a bokrok mozogtak volna.
Azután szőlők következtek, hellyel-közzel festett kapuk, amelyek lefelé vezettek, valakinek a kertjébe: azután az útkaparóhoz, egy versztányira a Pihenőtől.
Natálja Ljvovna vidáman mindta:
- Lám, milyen kellemesen sétálunk... Nagyon kedves ez a mai nap... És milyen titokzatos lovasok száguldanak felénk: - egészen úgy, mint a maga meséjében!... Látja?
A sosszé ezen a helyen, a sziklaszakadékokat átvágva, meredek fordulókkal tekergőzött: majd fehér, háromszögletes darabként lépett ki egy levágott hegykiugrás mögül, majd eltűnt és ugyanígy bukkantak elő és tűntek el rajta a szembetűző nap miatt felismerhetetlen, visszhangzó lovasok. Azután előlendültek az utolsó forduló mögül, és kiderült, hogy lovas csak egy van, aki kantárjánál fogva vezeti a másik lovat, - az egyik sötétbarna, a másik fakó, nem nagy, de szép, izmos ügetők. A lovas, aki még messziről ismerősnek tetszett Natálja Ljvovnának, tíz lépésről maga is mosolyogni kezdett rá és felkiáltott:
- Pompás!... Jó napot!... Nem ismert fel?
Natálja Ljvovna tüstént ráismert Grecsulévicsra.
Mikor melléjük ért, Grecsulévics, az örömtől szinte sugározva, megismételte:
- Pompás! - Ügyesen leugrott, mindkét kantárt balkezébe vette, szívélyesen üdvözölte Pávlikot, bár nem ismerte, és kérőn hajolt Natálja Ljvovnához:
- Tud lovagolni?... Igen?... Bizonyára tud, ugye?
- Ohó! De még mennyire!
Pávlik elcsodálkozott Natálja Ljvovna hirtelen megváltozásán; gyerekes lett, pajzán, és hangja mélyen csengett, mint egy kamaszé:
- Igazán nagyszerű!... És hozzá még női nyereg! Minek magának a női nyereg? Mi?
És Pávliknak úgy tetszett, hogy olyan elragadtatással nézett erre a buta zsokésapkás, zöld sportkabátos, vörösképű, meredt és szemtelen szemű, szúrós bajszú, lófogú és sarló-orrú férfira, hogy hirtelen röstelkedni kezdett miatta s a szíve összeszorult önmagáért.
- Régen nem lovagoltam!... Ah, borzasztóan szeretek lovagolni! Még gyermekkoromban is... Pávlik, tudja mit, galambocskám... Sokáig fogunk lovagolni?... Na, csak ne fujj az arcomba, utálatos... Szerelmes vagyok a trapperekbe!
- Rendkívül jámbor! - mondta Grecsulévics, szintén sugárzón. - Ó-ó, szereti, amikor hölgyek símogatják!... Nem, nem harap, ne féljen... Hogy meddig megyünk? Ameddig parancsolja!... Akarja, hogy átlovagoljunk Bijuk-Csesmébe? Pompás, hogy találkoztunk, - odavagyok az elragadtatástól... Ma az én napom van: tizenkilencedike...Tizenkilencedikén mindig szerencsém van!
- Csesmébe! Igen... Bijuk-Csesmébe... Jól mondtam a nevét? Á-á, ez - ahová az a kettő ment, Pávlik? Mit jelent: Bijuk-Csesme?... Na Pávlik, mondja hát, - hiszen maga mindent tud!
«Mi van vele? Mintha csiklandoznák!» - gondolta Pávlik csodálkozva és mogorván dörmögte:
- Nem, nem tudom, hogy mit jelent.
- Ó-ó, egyszerű dolog, - kapott a szón Grecsulévics nagyon élénken és nagyon vidáman. - Bijuk annyit jelent - nagy, Csesme pedig - forrás... Van még Kucsuk-Csesme is, - kis forrás, - szintén falu.
És ragyogva és pirosan nézett Pávlikra és Natálja Ljvovnára, mintha készörömest hajlandó lett volna mindent megmagyarázni a világon.
- Dehát honnan van ez a női-nyerges lova, mintha csak számított volna erre a találkozásra?! Egy hölgyet vitt valahová? Igaz?
- Persze, ha... már nem lehet titkolnom ön előtt!... Nos, a lovak türelmetlenek... Üljön fel, majd segítek... Adja ide a táskáját!
- Nem, majd így tartom... Na, hopp!
Grecsulévics segítségével Natálja Ljvovna ügyesen (Pávliknak nem tetszett ez az ügyesség) felugrott fakójára.
A fakó hátralendült, vékony lábait váltogatta, a fejét lóbálta és társára sandított: sokáig tart-e még? Grecsulévics lábával elkapta a kengyelt, néhány apró ugrást tett, mint egy veréb, megigazítva közben a hevedert, erőlködés nélkül feldobta karcsú, könnyű testét és már huszárként fent is ült a nyeregben, míg Pávlik az úton maradt; még nem ébredt teljesen a tudatára, hogy az érzés, amely elfogta, nem volt egyéb maró irígységnél. Csak annyit tudott, hogy túlságosan sok a napfény a két lovason, és a zablákon, és a kengyeleken, és Grecsulévics ostorának a fogantyúján, és a patkókon lent, és a fehér sosszén alattuk.
Natálja Ljvovna vidáman biccentett felé a fejével, - ugyanúgy, mint fakó kis lova, és Grecsulévics is bólintott kétszer vagy háromszor, ostoros kezével hozzáérve útálatos zsokésapkájához, és már indulni készültek, amikor a leánynak az eszébe jutott valami:
- Pávlik! Pávlik! - fordította oldalvást a fakót, - Pávlik, hogyan is lovagolt ki a maga császárnéja?... - Hiszen akkor nem léteztek női nyergek? Milyen kellemetlen volt a szegénykének!
És nevetni kezdett (Pávlik első ízben hallotta, hogy hogyan nevet - színtelen, mellből jövő nevetéssel), és anélkül, hogy törődtek volna vele többet, a két lovas egyszerre megsarkantyúzta a lovát, a telivérek patái dobpergésként felkopogtak, Natálja Ljvovna ruhája fekete szárnyként kifeszült, mégegyszer felvillant a sötétbarna és a fakó kerek hátulja, feszes csomóba kötött farkukkal, és vékony lábaik, alul fehéren a sosszé meszes porától (egy hete nem volt eső), - és minden eltűnt a forduló mögött. Pávlik várt, amíg a fehérre kiérve újból felfeketedtek, - hogy száguldtak! - és ismét eltüntek egy másik úthajlásnál, majd magasabban megint előbukkantak.
De ezen a fehér háromszögön megálltak; s amikor Pávlik megerőltette a szemeit, észrevette a két vándorlegényt is, - a faragatlant és az udvariast, - úgy tetszett, hogy mind a kettő fedetlen fővel áll.
«Szóval ennél a meredtszeműnél akadt egy ötkopékás!» - gondolta magában Pávlik. És nézett, amíg el nem tűntek teljesen, mintha felolvadtak volna a rőt tölgybokroktól meleg hegyekben, a fényben, a vágtázás viharában, az örömben, az ismeretlenben, - és míg a háta mögött felfelé kapaszkodó, dübörgő arbák túl nem zörögték az egyenletes patakopogást, amelyet a fül még el-elfogott.
És csak most, amikor a meredtszemű elvitte tőle valahová Natálja Ljvovnát, csak most érezte át Pávlik világosan és teljesen, hogy - nyomorék, és hogy szerencsétlen, és hogy - egyedül van.
Kivette zsebéből a «Jövő»-t, megnézte és elhajította az úton.
Annyira meleg nap volt, hogy a már-már álomba merült kék legyek felocsudtak és mászni és röpködni kezdtek - bár nagyon nehézkesen - Noszarev házikójának ablakai körül. A fehérfejű Maximka egy gyíkot fogott s amikor Pávlik a házhoz bicegett, elébe szaladt vele, ahogyan csak a lábai vitték, mintha tényleg kincs volna a birtokában: «Nézd! Nézd csak!... Gi-i!» Csak nemrégen kezdett el beszélni s most fenhangon csodálkozott mindenen a világon: a szemei pedig szinte feketén-kékek voltak és csak két érzést tudtak tükrözni: végtelen lelkesedést és néma rémületet.
- Látod, mit csinál a farkával?! Nézd!... Felnyitja a száját!... Milyen szája van, nézd!... Gi!...
Köröskörül sok volt a zöld fű, de a kis gyík még szürke volt és fejétől a farkáig egész teste lüktetett; a nyár végén letört farka most utánanőtt, de Maximka megpróbálta, hogy nem húzta-e be a hasába és megráncigálta.
Minthogy vasárnap volt, Uvarhoz átjött Iván a Schmidt-villából. A gyalupadon ült, amely csaknem az egész kis balkont elfoglalta, gólyaorrát belefúrta Uvarba és halkan beszélt, hogy Pávlik ne nagyon értse:
- Hiszen... kontár vagyok talán a mesterségemben?... Miért van az, hogy a kapálástól mindenkinek feltörik a keze, csak az enyém nem? Mert tudni kell a titkát: egy gyapjufonalat kell kötni a csukló körül, - persze vöröset, - és ámen...
Uvar, jóllehet vasárnap volt, szegecselt valamit fakalapácsával, és kétségtelenül erősebben kopogott a kelleténél, mert haragudott: Zsovmirnak, a csendőrőrmesternek készített egy ládát és előre tudta, hogy ezt fogja mondani Zsovmir: «Ne-em, te az asztalosmesterséghez nem értesz!...» és a ládát átveszi ugyan, de pénzt nem ad érte, - legfeljebb, ha egy vagy két hónap mulva nyom a markába egy húszkopékást.
Usztyinja a kicsivel valamelyik szomszédhoz ment, és Pávlik nyugodtan ülhetett a szobájában, gondolkodhatott «Isten kórtana» felett, ábrándozhatott.
A naptól-e, vagy még valami mástól, - minden ragyogott és csengett benne. És nem szélcsendes tengert látott képzeletében, hanem mérhetetlen fehér tajtékzást, és úgy tetszett neki hirtelen, mintha húrokhoz hasonlóan, kötelek volnának kifeszítve e hullámverés és a hegycsúcs között, ott pedig a kötelek egy elmés szerkezettel harangnyelvekhez kapcsolódtak, és amikor lent a habok sisteregtek, - fent megfelelő hrangszó zúgott - így beszélt egymással két elem: a hegyek és a tenger.
És kié volt ez a szeszélyes ötlet? - Természetes, hogy a kegyvesztett császárnéé - ő beszélte rá a feketeszakállasakat. Hiszen fiatal és szép volt és unatkozott; a barátoknak pedig nem mindegy-e? - Azért vannak éppen a harangok, hogy zúgjanak... Talán Bizáncra emlékeztette egy ünnepnapon... Lehetséges, hogy ha nem is több, de öt-hat hulláma mindegyik zajlásnak volt valamikor az Arany Szarvban, - ki tudja, hogy milyen messzire kalandoznak el a hullámok?
És kinek nem kedvesek a mesék, még a leghihetetlenebbek is?
De a bjelevi trojka is különösen világosan állott most előtte. A két hátasló vagy valami más juttatta-e az eszébe, - állandóan, szünet nélkül csilingeltek a csengők a füleiben és sörényes fejek horkantak közvetlenül a szemei előtt.
Pávlik már a kórházban megtudta osztálytársaitól, hogy a szánkóban a két Sapórin-nővér ült akkor, - két kereskedő-lány, - azután öreg nagynénjük, egy egész Bjelevben ismeretes, nagyon házsártos és nagyon sovány nő, és egy férfi, szintén Sapórin, távoli rokonuk, aki nem bjelevi volt, hanem csak háztűznézőbe érkezett; különben a kisasszony-nővérek, bár Bjelevben születtek, szintén sokáig éltek Tverjben és Tulában, úgyhogy egyáltalán nem is ismerte őket Pávlik, azután pedig tüstént elutaztak Tverjbe és sohasem látta őket többé. Mindannyian kirepültek a szánkóból és csak a kisasszonyok menekültek ép bőrrel; az öreg nagynéni még most is beteg volt azóta, míg a rokonnak néhány elülső foga tört ki és az ajkai hasadtak fel nyúlmódra. A részeg kocsisnak sem történt baja, s ha panaszkodott is, hogy összezúzta a máját, ezt csak illendőségből tette.
A Sapórinok közül senki sem látogatta meg Pávlikot a kórházban, sőt az öreg nagynéni az első időben úgy beszélt róla, mint gonosztevőről, aki egész életére tönkretette, halálra rémítve a lovakat: mindenkinek azt bizonygatta, hogy a kocsis meg tudta volna az állatokat fékezni, ha nincs ott ez a meggondolatlan gimnazista, aki ki akarta használni a kedvező alkalmat, hogy öngyilkossággal vessen véget életének, persze a rossz osztályzatai miatt. És jóllehet Pávlik osztályzatai nem voltak rosszak, - mindenki így gondolkodott: az igazgató, az osztálytársai, sőt kezdetben még az apja is; - és Pávlik senkinek sem tudott magyarázatot adni: mindenkinek megmaradt a véleménye - öngyilkossági kísérlet; és végül Pávlik maga is arra eszmélt, hogy a dolog nem egészen tiszta, és nagyon röstelkedett az apja miatt, aki kártérítési keresetet adott be, és a világ minden kincséért sem akart megjelenni a tárgyaláson.
Nagyon sajnálta az apját: külszínre egyenruhájával összenőtt, közönséges postahivatalnok volt, de Pávlik nem ezt tudta róla, hanem azt, hogy a lelke gyengéd, szerető és most elviselhetetlenül meggyötört, vérigsebzett; és amikor eljött hozzá a kórházba és az ágya mellett leült a fehér székre, Pávlik szándékosan becsukta a szemeit, hogy ne lássa, mint erőlködik vidámnak látszani, még a bajuszát is megpödri néha, amely becsületesen konyul lefelé és nem tudja, hogy miért követelik tőle ezt a hetyke látszatot: orcái petyhüdtek, lelógnak a pofacsontokról és sárgák, és kezei soványak, irodaiak és remegnek, és szemöldökeibe ősz szálak vegyülnek, - azelőtt nem voltak, - és minden annyira rövidéletűnek tűnik fel rajta, úgy kívánkozik nyugdíj után, és ma már tizedszer ismétli el:
- Eh, Pása, Pása!... Hogyan lehettél olyan elővigyázatlan? Miért?
- Csak, - felel, anélkül, hogy kinyitná a szemeit.
- «Csak» - ezt akkor mondtad, amikor még egészen kicsi voltál, de most már, hála istennek, majdnem tizenöt éves vagy.
Keserű és szégyenletes volt a szemrehányás: egyetlene volt Pávliknak, amint ő is egyetlene volt neki, - és mégis, még neki, az egyetlennek sem felelhetett egyebet, mint «csak».
Pávlik kis ablakához két-háromszor odaszaladt az udvarból Maximka és valami meleget, napsugarast mutatott: majd egy ökörszem szárnyát, amely felocsudott, megpróbált mozogni és egy élesszemű cinke zsákmányául esett; majd egy váratlanul kivirágzott csicseriborsó-indát (a gyíkot már holtra ráncigálta). Hozzátapasztotta orrát a naptól felmelegített ablaküveghez és örvendezve kiabált: «Nézd!»
A balkonról pedig az ablakon keresztül behallatszott Iván zümmögése:
- Kiziljtasban, mikor a kolostorban kertészkedtem... kíváncsi vagy, hogy mit csináltam?... Még az apát, Makárij atya sem tudta, amit én tudtam! A kőistálló mellett izabella-szőllőt ültettek a barátok és várták, hogy teremjen; de csak szívja magába a táplálékot és nem mozdul! Ül két évig, ül három évig, akár egy kotlóstyúk... Nekem azonban egy fa sem szeszélyeskedik!... Fogtam magam, az egész izabellát levágtam, így ni - és csak a gyökereit hagytam meg: azután egy vadborostyánból négy ágat megtisztítottam, beojtottam a gyökerekbe és vártam... Mikor azután a borostyán kúszni kezdett a falon, virgoncan és zsírosan, - néznek a barátok - lám, milyen szent hely az övék, milyen csoda történt: izabellát ültettek és borostyán kúszik! Még maga az apát-atya is eljött megnézni. Mondom neki: «Borostyánt ojtottam a szőllőbe»... «Az, mondja, nem lehetséges, mert a borostyán a szőllőben nem fogan meg; próbáld meg, mondja, és ojts körtét a fűzfába»...«Akarja, mondom, hogy kiássam a gyökereket? A gyökér majd megmondja, ha nem hiszi»... Elbeszéltem azután valódi kertészeknek, azok sem hitték el...
Uvar úgy kopogott a kalapácsával, hogy Pávlik is megértette belőle, hogy nem kellene ekkora lármával lennie, - csak rosszkedvű és Iván untatja.
Nagyon tisztán állt Pávlik szemei előtt: hogyan adta neki Natálja Ljvovna a «Jövőt», hogyan sandított rá, gyerekeskedve, mialatt odaadta (szemeit még most is szüntelenül érezte magán, úgyhogy szinte szabadulni szeretett volna tőlük), és milyen gummipuha, lebegő, olvadó, lila sziklaszakadékok terültek el köröskörül, mintha ezek a hegyek lefolytak volna a tengerbe.
És még az ablakon sem akart most kinézni, nehogy az új elfedje a régit: annyira szépnek látszott ez a régi.
De kirajzolódott ez a meredtszemű, a lovaival, - buta zsokésapkában, magasszárú csizmákban, lovaglóostorral, - és már elhatározta, hogy amikor újból találkozik Natálja Ljvovnával, komolyan és udvariasan megmondja neki: «Kérem, ne hívjon többé Pávliknak... Sokkal jobb, ha vezetéknevemen szólít: Káplin».
És felsőbbséggel emlékezett vissza, hogy Natálja Ljvovna szólította őt meg először: unalmas volt egyedül sétálnia, odajött hozzá és beszélni kezdett az időről, - míg neki teljesen közömbös volt ez az ismeretség.
«Isten kórtanába» Pávlik ngy betűkkel beírta: «Byron sánta volt, Bölcs Jaroszláv sánta volt, Tamerlan sánta volt és így tovább»... különben bármennyire megerőltette is az emlékezetét, több sánta már nem jutott az eszébe; de közvetlenül ez után, jobban összeszorítva, ezt is bejegyezte a füzetbe: «A szépséget csak azért vesszük észre, mert nagyon ritkán találkozunk vele; a szépség - puszta véletlen; mint például a karneolok itt a tengerparton: ha az egész tengerpart kizárólag karneolokból állna, senkinek sem jutna az eszébe, hogy gyűjtse őket. A szépség időhöz kötött és véletlen, míg az, amit rútságnak nevezünk - az alapok alapja. De isten - nem az alapok alapja-e?... Szóval, a rútság - az isteni tulajdonságok egyike». Bár ez a gondolat nem látszott értékesnek, mégis olyannak tartotta Pávlik, amely felett érdemes lesz valamikor elmélyedni; a kis balkonról pedig beszűrődött Iván dongó hangja:
- Az itteni föld például... Ha az ember bérbe vesz egy darabot, persze művelhető helyen, - mindegy, hogy kő az egész! - minden megterem rajta, hogy jó földön sem különben...
- De minek prédikálod énnekem mindezt? - felelt végül Uvar is, nyilván csak azért, mert már megunta a hiábavaló kalapácsolást.
- Hát csak azért, - zümmögte Iván bátortalanul, - hogy lásd, hogy egy asszonyt mindig el tudnék tartani.
- Hát azután én mid vagyok neked?... Kérőd?
- Nem, tréfa nélkül...
- Kérőd vagyok neked?
- Nem azért, mintha kérőm volnál, hanem mert - már régen itt lakol, - én meg csak új ember vagyok itt... - Egyideig hallgatott, azután még hozzátette: - Persze, menyasszony is akad mindenféle, akárcsak a kutyatej...
Mikor esteledni kezdett, Pávlik nem bírta ki tovább a szobában és ismét kiment az ég és a nap alá. Iván és Uvar szaggatott párbeszéde nyomon követte ide is; Pávlik nem figyelt rá érdeme szerint, - de mintha Uvar ezt mondta volna dühöngve:
- Hallod; gondolok egyet és idehozatok neked egy vénasszonyt, a feleségem nagynénjét, Arisát, - akarod? ... Nem túlságosan vén: - veled egykorú... De azután tényleg elvedd feleségül, nehogy hiába költsön pénzt az utazásra!
Iván pedig mintha azt felelte volna szelíden:
- Hát hozasd csak ide.
Valahonnan, nyílván az erdőből, egy sereg zöldpille repült ide és most úgy lebegtek mindenütt, mint levélkék; Maxima meg futott utánuk és rózsaszínű új inge hólyagként felfuvódott.
Fáradtan a Natálja Ljvovnával való séta után, Pávlik most letelepedett a Noszarev-telek egyetlen padjára és sokáig ült, elnézve a tengert, amely minden pillanatban a természet más és más színébe öltözött, oly gyors változással, hogy lehetetlen volt követni. Pávlik a dicstettről és az öngyilkosságról gondolkodott és kezdte úgy látni, hogy neki is igaza van, és talán a sovány Sapórina-kereskedőasszonynak is igaza van, és hogy apjának még ma meg kell végül levelében magyaráznia, hogy a dicstett szomjúzása talán tényleg nem egyéb, mint titkos halálvágy, olyan titkos, olyan rejtett, hogy az ember még önmaga előtt sem akarja beismerni, hanem valami szükségtelen idegen célt eszel ki.
Ezen a kérdésen lehetőleg sokat akart gondolkodni, mert feltétlenül fontosnak látszott előtte; de amikor a Pihenőn ütemes pergéssel felhangzott végül a lódobogás, Pávlik elfelejtette, hogy mire gondolt: izgalmában még fel is emelkedett kissé, hogy jobban lássa, mint ugrik le fakójáról Natálja Ljvovna a kiskapu előtt. És látta és a legkisebb részletet sem szalasztotta el. Mikor pedig a meredtszemű, ki nyilván csak azért nem ment be a leánnyal egy csésze teára, mert nem volt kire hagynia a lovakat, eltünt végül a Pihenőről, Pávlik nem tudta megállni, hogy el ne bicegjen a Schmidt-villáig, mintha egyszerűen sétálna; és Natálja Ljvovna, mint remélte, tényleg ott volt az úthoz közel eső nyitott verandán. Kétségtelenül csak most készült el a mosakodással: a hajával bíbelődött. Pávlik várt, vajjon hívni fogja-e, és hallotta:
- Pávlik! Pávlik!... Jöjjön ide, mondok valamit!
«Nem, - már nem Pávlik, hanem Káplin», - tökélte el magában Pávlik szilárdan és a kerítéshez lépett.
Natálja Ljvovna a verandán állt, hajtűket szurkálva a hajába és a lovaglástól még mindig felhevülten mondta:
- Tudja-e Pávlik, hogy hol voltunk?... Na, találja ki!
- Bijuk-Csesmében.
- Nem, - ahá! A maga kedvenc hegyén, - a Tas-Burunon!
- Á-á!
- Bizony!... A sosszéről kitünő út vezet oda... Kolostoroknak persze, se híre, se hamva, - síremlékek, persze, nincsenek, - és császárnék sincsenek... De... nagyon szép ott, nagyon!... És a kilátás... isteni!... Ah, micsoda szabad térség!... És a tenger onnan, - bámulatba ejtő!... Pokolian szép!... Persze, egészen kócos lettem, elvesztettem a hajtűimet, jóllehet kendővel kötöttem be a fejem!... De sebaj... viszont az elragadtatástól a két ujjamba fütyültem, így... Maga is tud, Pávlik?... Ah, hogy fogok most aludni!...
- És ez a meredtszemű? - kérdezte Pávlik, valamiért fennhéjázóan és megvetőn.
- Miféle meredtszemű?... Grecsulévics a meredtszemű? Ah, Pávlik, Pávlik! - Natálja Ljvovna nevetni kezdett mellből jövő nevetésével és megint: - Ah, Pávlik!
Pávlik már éppen azt akarta mondani, hogy az ő számára egyáltalán nem is Pávlik, hanem Káplin, és hogy hasonlíthatatlanul jobb lesz így: Káplin, - amikor Natálja Ljvovna hirtelen egészen elámította:
- Hát azt nem tudja, maga szerencsétlen, hogy mindez az övé, ezé a meredtszeműé?... Az egész hegycsúcs, ahol ezek a maga kolostorai vannak, - igen, igen! - és Dárja császárné... ez mind az övé!
- Hazudott! - mondta Pávlik méltatlankodva.
Natálja Ljvovna még vidámabban kezdett nevetni.
- Ezt megadta neki!... Ott van a kőbányája is, csak azt már eladta valami... Makúhinnak... Mindent láttam ott... Nincs semmi különleges, - vad vidék, de... viszont gyönyörű!
- Honnan szerezte volna mindezt? Mi jut az eszébe?
- Istenem! Öröklés utján, természetesen!... Valamilyen harmadági rokon tábornoktól... És arra szintén örökség utján szállt... Elmagyarázta nekem valahogy... igen: háborús szolgálatokért... Egyszóval, most mindez az övé... Meg van elégedve?
Natálja Ljvovna helyet talált az utolsó hajtűje számára, oldalról is megigazgatta a haját és így szólt:
- Nagyon éhes vagyok és pokolian elfáradtam... Megyek teázni... Isten vele!
Biccentett feléje és bement a verandáról.
(Folyt. köv.)