Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN

SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN
5. Formailag is megszűnik az objektív téma

A görög tragédia annyiban megmaradt görögnek, homéroszinak, hogy neki is a homéroszi világ határai szabtak áthághatatlan kereteket; ami kérdése volt, azt csak a kereteken belül, a homéroszi világnak értelmezésével akarhatta megoldani. Csak ezeken a kereteken belül létezett a téma s a témát tartó közösségnek s a témának sorsa a tragédia felbomlását elkerülhetetlenné tette. De még az euripideszi tragédia is megmarad görögnek, amennyiben tartalmilag destruálja ugyan az adott témát, de csak tartalmilag s anélkül, hogy ezen az önmagában meghasonlottságon túl a saját túlduzzadt tartalmait konkrétizáló új világképet, témát és formát tudna vagy akarhatna teremteni. A tragédiának nem akarhatott témát teremteni, mert tragédia csak az adott objektív téma alapján lehetséges, s amit Euripidesz, a tragikus nem csinálhatott végig, azt részben vele időrendi párhuzamban az aristophaneszi komédia csinálja végig: a hajdani kozmosz teljes kaotizálódását, az objektumnak, mint metafizikailag értelmezhető objektív témának teljességes feloszlását. A dráma színhelye a külső világ helyett maga az öntudat lesz és Euripidesz és Aristophanesz idejében megszületik a dramatikus gondolati líra: a plátói-szokrateszi szubjektivitás, az öntudat tudatos önmagába vonulása dialógus formájában. A dialógus az öntudat eszköze önmagának belső kidomborítására; Szokratesz nem azért beszélget mással, hogy kilépjen önmagából, hanem hogy a külső «te» jelenléte az «én»-nek újabb, végső tartalmait csalja elő, kényszerítse fel az öntudat szemléletébe. A külső világ mint téma-objektum megszűnik; Plátó az objektív világot, az objektív mythoszt tudatosan elhagyja és elveti és készít, teremt új mythoszt, új mythikus alakokat; ilyenek a lakomai, az Eroszról szóló, költemények, ilyen a pamphyliai katona, aki elesett a háborúban és mikor tíz nap után a már feloszló hullákat a csatatérről eltisztítják és a pamphyliait, kinek teteme épen maradt, két nappal később el akarják égetni, hogy eltemessék, az új életre ébred és elbeszéli, hogy mi történt lelkével, mit látott ez idő alatt, mint ahogy ezt «az állam»-ról szóló könyv végén Szokratesz elbeszéli s végül legjellegzetesebben ilyen magának Szokratesznek mythosszá lényegesített alakja. A költő témája eggyé válik a költővel, minden alkotás közvetlenül lyrikus alkotássá válik. Az egész külső objektív világ gigászi absztrakcióként jelenik meg a konkrét valóságost egyedül tartalmazó benső-magába merült öntudat számára, úgy hogy a hellén szellem nagy alkonyának nagy képviselője, Aristoteles már egy mechanikus, magába merevedett külső világgal áll szemben, melynek modern tudós módjára objektíve - az általánost zavaró, mert külön-élővé lett szubjektivitás kikapcsolásával - kutatja a törvényeit.

A szellem előbb megtagadta testvérét, az anyagot, elvesztette a kontaktust az anyaggal s ennek következtében a költészetnek, mint a szellem és anyag egységét reveláló valóságnak ebben a világállapotban megszünik igaza, valósága lenni s helyére az öntudat a maga meghasonlottságának megfelelően egyrészt a szubjektivitást mindenlő, külső világot negáló filozófust, másrészt a szubjektivitást negáló objektiv tudományt teszi, melynek kiindulása, hogy a láthatatlanná vált igazságot a külső világtól elidegenedett szubjektumon kívül, tehát kívül kell keresni. A szubjektivitást mindenlő filozófus egyetlen témát találhat csak; ezt a szubjektivitást, ennek az életét s ennek megfelelően a cinikusok és sztoikusok - ennek a szubjektivitásnak héroszai - a praktikus világot negáló ethikus életben, az élet élésének mikéntjében találják meg az öntudat konkréttá válásának egyetlen lehetőségét; a tudomány pedig a természet, a társadalom felé fordítja figyelmét, de személytelenül, mint idegen, aki bele akar látni egy másik hatalmas idegennek a műhelyébe, mely magatartásnak a technika, az impérium, a «rómaiság» a históriai konkluziója. Érzékelhető valóság és belső valóság a tartós különné merevedésnek ebben az állapotában nemcsak egymás számára, hanem szükségképp önmagukban is absztrakttá, egyik a másik nélkül kiüresedett formákká válnak, mert az érzéki valóság egy összetartó, rész-világokat organikus összefüggésben tudó szubjektív öntudat nélkül épúgy szegénnyé, puszta mechanizmussá aljasul, mint ahogy a benső valóság a külsőtől elvonatkoztatva, mert mint ilyen a külső általánosságban realizálhatatlan, irreálissá, magával meghasonló izoláltsággá, önmagában hamissá, abszolut értelemben hazugsággá válik.

Ha az öntudat minden szubstancialitást már csak önmagában tud is megtalálni, az öntudat hordozója, az ember de facto bennemarad a külső világ szövevényében; ebből a külső világba való beleszőttségéből, míg csak él, testi valójában kilépni nem tud. Mint ahogy a külső világot nem köti össze egy centrális, megzabolázó és megvilágosító értelem, úgy a külső világban muló élet is csak atomisztikus események tömege, csak órák mulása, mely órák fölött nem boltozódik örökkévalóság, nem egy egésznek részei, hanem töredékek, melyekből nem lesz, melyek számára nincs egésszé érlelő cél. Ebben a világban az ember-Odysszeusznak csak kalandjai vannak, anélkül, hogy a kalandok összességéből világkép, éposz válna. Az antik Odysszeusz kalandjainak tartalmat és értelmet ad a közösség, mellyel ő háborúba indult és célt ad kalandjainak Ithaka, mely a hőst hazavárja: az ő kalandjai a megvalósulás étappe-jai. De ebben a világban, melyben az öntudat számára a külső megvalósulás lehetősége, a szubstanciális emberi közösség megszünt, a kalandok végtelen számának is csak kalandok végtelen száma lehet az eredménye s ezért, mint ahogy a tragédia nem lehet, mégkevésbé lehet éposz ennek a világnak költészeti formája. Már csak esetek vannak, melyek önmagukban állnak s mint ilyen egyes esetek az esetlegesség irracionalitásával és végtelenig fokozható sokféleségével. Így történt meg, hogy az antik művészetet követő új költészetnek alapformája, alaptémája, lelke: a rendkívüli, az eset, a kaland, novella, mely a lélek és természet, a szubjektum és objektum viszonytalan viszonyának reprezentáns szimboluma. Az antik költészet formái közül legközelebb áll hozzá a komédia, csakhogy míg a komédiának, különösen az arisztofaneszi politikai komédiának van egy adott általános témája: a feloszló közösség, melyhez még mindig mint konkrét személyhez szól; addig a novella objektíve céltalan, kitépett, magányos világ-darab.

Az antik szellem, mely a külső világban a benső világnak megfelelő kifejezését találta, épp ezért Euripidesig nem ismerte a téma problémáját; a modern öntudat, melynek a téma-probléma az irodalmi jellemzője, az antik tragédia helyén a novellával teremti meg a maga témátlanságának jelképét. A témátlanság jelképe a novella? Mikor épp a novella az az irodalmi forma, mely a témának határait a szó teljes értelmében végtelenbe tolja ki, mely minden témakötöttségtől szabadon, bárhonnan is legszabadabban szedheti tárgyát? Ez a szabadság kétségtelen, de a hajléktalanságnak boldogtalan szabadsága. Következménye és jelképe annak, hogy a téma hiányzik, mellyel a benső a külsőben, a legszubjektívebb individualitás is az objektív közösségben maradéktalanul kifejeződhet s konkréttá valósulhat.