Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN

SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN
4. Téma és tartalom különválik

Schiller a görögségről alkotott nagy álmában a homéroszi naiv époszt a természetben élő és a természet szemével néző emberrel magyarázza meg s ennek a szemléleti módnak az ellentétét szentimentálisnak nevezi, amivel a vágyódó, a természettől különvált, de természet után törekvő embernek költészetét jellemzi. A témához való viszony történetfilozófiai jelentőségének belátása Schiller esztétikájában már megdöbbentő világossággal jelenik meg, anélkül azonban, hogy felvetné a kérdést a homéroszi naivitás rejtélyes volta felől, a kérdést, hogy hogyan vált lehetségessé a tartalmaktól meg nem zavart esztétikai öröm, az esztétikai öröm, mint abszolut megvesztegető hatalom. Mert gondolatban egy pillanatra eltekintve az esztétikai örömtől: tartalmaiban ez a «derűs» homéroszi világ az ő intrikáló, aljas isteneivel, istenekkel, kik az Olimposz páholyából mosolyogva nézik a mi nyavalyáinkat, az emberekét, akiknek halál utáni állapota époly vigasztalan, mint részrehajló istenek hatalmának kiszolgáltatott élete, tartalmaiban ez a homéroszi világ lázító és kétségbeejtő s minden, csak nem derűs. De épp itt a titka a homéroszi «derűnek», hogy pillanatra se tekint túl azon, amit lát. A homéroszi szemlélet a témán túlmenő vágyról nem tud, nincs tendenciája és épp ez az, ami minden későbbi költészetben megnyilvánuló szmléleti módtól lényeges jellegzetességgel megkülönbözteti. A későbbi költészet, melyet Schiller szentimentális költészetnek nevez, kivétel nélkül azzal jellemezhető, hogy a témán túlmenő tendenciái vannak, az empirikus világ, mint téma, megszűnik egyben a tartalom is lenni, a valóság többrétűvé lesz, mert egy a szemlélőben élő, önálló, külön valóság áll szemben vele. A világból, mely Homérosznál szubstancia, a világból fenomén, jelek tömege lesz s az ember szükséglete és feladata, hogy értelmezze őket. Ez a költészet - drámában, lyrában, époszban egyaránt - azért válik tendenciássá a téma-anyaggal szemben, mert már nem ismeri - nem ismerheti a külön öntudat szubjektivitásánál fogva - a tartalmaktól meg nem zavart esztétikai kielégülést, már nem tudhat elbeszélni az elbeszélésben való gyönyörűség kedvéért, már nem történetet akar elbeszélni, hanem valamely történet segítségével, sőt a történet már csak közegül szolgál, majdnem csak ürügynek arra, hogy rajta keresztül valami

mást kifejezzen: a mythosz Homérosznál témává, Homérosz után - már Hesiodosnál - a téma anyaggá válik, melyen keresztül a sajátos, anyagtalan belülvaló keres kifejezést. A naiv éposznak a széles e világban lelt extenzív öröme megtörik a sokféleségtől, terjedelemtől el-beforduló, az egység felé forduló, a külső valóságot már nem feleletnek, hanem egy rejtett, másik valóság utáni kérdésnek felfogó intenzív öntudaton. A feleletek világa, melyben a miért kérdése meg se látszhatott, a kérdések világává válik, fél-világgá, melynek a másik, a kiegészítő s kielégítő felét, a feleletek világát túl a jelenségeken kell keresni. A titok érzése villámlik be a hajdani homéroszi világba; a kereteket és anyagot még ez a homéroszi világ szolgáltatja, de előrelátható, hogy ez az új világításban látó, dolgok helyett a dolgok titkának, titkos törvényének felfedésére induló szellem előbb-utóbb szét kell hogy vesse a homéroszi világot mint téma-anyagot is.

Ez az új szellem - mely legkiemelkedőbben a görög tragédiában dobban a földre - minden eseményt és dolgot egyetlen titkos törvénynek megjelenítéseként fog fel. A homéroszi éposz önmagában elégséges, önmagáért elégséges világa példázattá válik, hősei szimbolumokká, történeteik allegóriává. A homéroszi világgal került szembe az öntudat és ezért kellett épp a homéroszi világnak - a témának nem homéroszi értelmében - a tragédia témájává, tragikus témává válni. A téma és a tartalom különválik: a tartalom valami, amit a téma mögött kell megkeresni és a tragédiaköltő feladata: ezt a téma mögött megtalált tartalmat a témának közegén keresztül a művészi forma erejével kifejezni. A tragédia kiindulása pozitív: abból indul ki, hogy az érzékelhető élet egy rejtett törvénynek kifejezése. Homérosz nem tudta, hogy mit jelent, amit elmondott az istenek és emberek életéről, mint ahogy egy élet történeti adatainak, összes részleteinek ismerete nem az élőnek megismerése, ki azt az életet élte - mondja a tragédia.

A tragédia-költő témája közismert téma volt; mindenki tudta Prometheüsz, Agamemnon, Ödipusz, Oresztesz történetét: a tragikus költő a történetnek ezt a tudását csak külső tudásnak állítja s az ő munkája, költészete abból állott, hogy tendenciózusan értelmezze ezt a külsőt, megláttassa és megfejtse a témában látott vagy a témába belelátott problémát.

A tragédia annyiban megmarad a homéroszi hellén szellem világában, hogy bizonyos nem-egyértelmű ártatlansággal valóságként fogadja el a költészetté vedlett mythikus mondákat. De a tragédia-költő és a homéroszi énekes, a rapszodosz közötti különbség messzire mutat. Mint ahogy a témához, úgy ennek megfelelően a tragikus költőnek a közönséghez és közösséghez való viszonya is más, mint volt a homérosziaknak. A homéroszi költők egy szét nem tépett, homogén közösséghez beszéltek és ők maguk is épúgy tartoztak bele a közösségbe, mint azok, akikhez beszéltek. A homéroszi költeményekből hiába is próbálnánk egy speciális emberi karaktert, költői individuumot kiolvasni, mint ahogy a tragédiákból határozott fiziognómiájú költőhéroszok tekintenek reánk. S noha soha közvetlenül egy nép sem lehet költő, hanem csak egyes emberek, mégis a nép a maga költészetének érezhette a naiv époszt. A tragédia-költő is még benneél egy közösségben, de pontosan csak annyira és úgy, mint amennyire és ahogy a közösség szolgáltatta témában: a hitregében és mondában. Mikor a tragédia a dythirambusból - mely már szintén nem a homéroszi éposz értelmében vett nép-, hanem papi költészet - megszületik, a tragédia születése órájában már nemcsak a költő viszonya változott meg a közösséghez, hanem maga a vérközösség alkotta, őskommunisztikus társadalmi szervezet helyére állt exkluzív közösség: az uralkodó állam, a rabszolgák fölött élő szabadok állama se homogén kollektivitás. Jelentős tény, hogy az első görög tragédia-költő, Aischylosz a perzsa-görög háborúk idejében él és dolgozik, mikor egyrészt a perzsákkal cimboráló arisztokrácia, másrészt az athéni demokrácia alkotja az ú. n. államközösséget. A tragédia első költője, Aischylosz már oly közösséghez szól, melynél a közösség még ugyan eleven forma, de csak belső és külső harcok között tudja a forma a maga akaratát a különböző, széthúzó elemek fölött érvényesíteni. Az éposz még belülről, a közösségen belül állva szemlélte a közösséget, a tragédia-költő már bizonyos értelemben kívül áll a közösségen, kívül már annyiban, hogy individuum, kinek individuális megismerései és individuális közölni valói vannak. Az, hogy a közös mondát egyáltalán lehetséges individuálisan is értelmezni, már ez magában is a hierarchikus közösség meglazulásának a jele; másrészt a tragikus költő kívül-állása nem jelent magányosságot, mert épp a közös mythosz, melynek ő is aláveti magát, még ép erővel köti össze őt és a megoszlott közösséget. A kettősséget, a közösségben benneélést és egyben kívülállást, a léleknek ezt az új feszültségét a dramatizált dialógus, formailag még jobban a hős és a kórus egymáshoz való viszonya jeleníti meg. Ez a viszony kezdettől fogva problématikus. Már a leláncolt Prometheüsz is, mikor utolsó szavaiban az istenek ellen a rajta elkövetett igazságtalanságra tanut hív - nem a látható kórust, hanem a láthatatlan Themiszt, az igazságot és az isteni aethert hívja tanuul. A tragédia-költő kiemelkedik a közösségből és egy az emberek sorsát igazoló éthosznak - egy rendkívüli absztrakciónak - oldaláról szemlélve az eseményeket és a világot, találja és mutatja meg az egyébként láthatatlanná vált, de már keresett, mert életszükségletté vált igazságosságot. Így kerül a tragédiával a naiv történetért érdekes történettel ellentétben a problémáért érdekes történet az előtérbe.

A legkülönbözőbb megjelenési formában - mert a téma szerepe már csak a megjelenítés - témában visszatérő tragikus probléma: az ember, kit az istenek bűnbe visznek. Homérosznál szenvedés vagy szerencsétlenség a neve annak, amit a tragédia a bűn következményének nevez. Agamemnon, aki kénytelen vagy a közösség ellen bűnt elkövetni, vagy a leányát megölni, Oresztesz, ki kénytelen vagy az anyját megölni, vagy a vérbosszú szent parancsát megszegni: minden esetben a téma, egy metafizikai-ethikai probléma-konstrukció megjelenése s a homéroszi világ nem ismert volna rá a kékszemű istennőre az aischylosi Oresteia Athénéjében. Ámde azért mégis sokkal többről, egész másról van szó, mint bizonyos pedagógiai ravaszságról, mélyebb okokból tartották meg a homéroszi isteneket. Aischylosz és nemkevésbé Sophoklesz a homéroszi hitregében az ő individuális problémáikat is kifejező s egyben a közösséggel közös szimbolumot találtak; a téma, mely által minden szellem magát megjeleníthette, közös és adott volt. S nem véletlen, hogy az a tragédia-költő, ki a hagyományos mondatémát legkevésbé tartja tiszteletben s azt legbátrabban változtatja meg, hogy az épp az utolsó nagy, a tragédiát megsemmisítő tragédia-költő: Euripidesz. Ő nála a mythosz-értelmezés már csak nyilt ürügy a saját, az öröklött s közös mythoszokban el nem férő, magánossá tévő titáni problématikája kifejezésére, nála a dialógus szubjektívvé s a kórus már reflexióvá meg lírává válik s ez a szubjektivitás a tragédiát, mint a közösséget és individuumot egybekapcsoló legmagasabb formát, nyilván felbomlasztja. Ahol Euripidesz a mythoszt választja tárgyul, ott mai modern értelemben külsőséggé válik a téma s túl ezen már tisztán megjelenik nála a romantikus téma-keresés, téma-csinálás insége. Ő is, mint elődjei, kettősen látja a dolgokat, dolgoknak és dolgoknak, amik megfejtendő titkok testei, de míg elődjei a közösség életérzését szimbolizáló mondavilágban metafizikai rendre tudnak találni és mutatni s ehhez a monda-világhoz, mint az egyéneket közösséggé konstituáló magasabb egységhez ragaszkodnak, az ő számára (s az ő idejében históriailag is) ez a reális közösség, az állam lelkét vesztett forma, külsőség, mint szellem hazug fikció lesz s ezzel együtt ideális közösséget reprezentáló mythosz-szimbolumai is.

A tragédia azzal indult el, hogy a homéroszi világ isteneinek önkénye, ledérsége, rendjének észszerűtlensége csak látszólagos, mely mögött egy erkölcsileg-metafizikailag igazolható, értelmezhető titoknak, magasabb tartalomnak kell lenni. Aischylosz és Sophoklesz még hitték és hirdették is ezt a titkot, Euripidesznél azonban a tragédia kiindulása a tragédia halálává válik. A nemes és szép Hippolytos, a szűz Artemisz szűzies barátja Euripidesz szemében éppoly esztelenül és igazságtalanul vérzik el a féltékeny és aljas Aphrodite bosszúja alatt, mint a tragédia-előtti világban szenvedett a megnyúzott Marsyasz vagy a megőrjített Kassandra az Apollon isten, vagy Prometheüsz és Zeüsz isten keze alatt. Csakhogy míg a tragédia-előtti világ nem alkalmaz szubjektiv ethikai mértéket, mert nincs egy a valósággal szemben álló benső mértéke - a homéroszi «ethika» csak erényekről tud, melyek okosságról tesznek tanuságot, mint például vendégszeretet, vagy olyan erényekről, melyek az uralkodó közösség szempontjából szükségesek és okosak: a szolga hűsége, vagy nagy testi erő, tehát mindig a létező valóság az egyetlen mérték jóra és rosszra. A benső mértéket a tragédia nevelte fel az emberben és ennek a benső mértéknek magányos nagyszerűsége Euripidesznél szétveti a mythikus világot, mely megszűnik témalehetőség lenni a tragikus világérzés kifejezésére. Ennek megfelelően a tragikus világérzés is új, megváltoztató tartalmakat kap. Euripidesz tragédiája a metafizikai tragédia megtagadása. A metafizikai tragédiában a páthosz objektív, objektív erők ütköztek össze és az egyes, objektív erők fölött, melyek, mintha abszolútak volnának, úgy álltak egymással szemben - ez a «hybrisz» - egy harmadik, az igazi, a hitt és létező abszolut törvény győzött: az individuális fölött az általános, a szenvedély fölött a magában egységes és megmozdíthatatlan örök nyugalom, az egyetlen mindig s harc nélkül diadalmas. Az euripideszi tragédia azonban már nem hisz a szubjektum fölötti abszolútban s még kevésbé hihet ennek egy, a régiek számára a törvényt képviselő földi megvalósítójában: a közösségben, az egyén felettiben. (Például Aischylosz airopágja.) A követelt és belül megtalált titoknak, az ethikai mértéknek oldaláról nézve a világot és benne az embert, az euripideszi tragédia arra a konkluzióra jut, hogy nem, nem a tragédia-költőknek van igaza, a homéroszi történetek, az élet mögött nincs bölcs titok, hanem egyszerűen úgy, ahogy Homérosz ártatlanul énekelte, úgy és olyan értelmetlen és irracionális, önkényes és felelőtlen hatalmak uralma alatt épül és omlik szét az emberi élet.

A tragédia csak addig él, míg a tragikus hérosz lehetséges, ki a páthosz erejével az egyénfeletti objektiv igazságnak könyörtelen, de az igazságot kinyilatkoztató villámait tudja a maga fejére idézni. Tragédia nem lehetséges egy világban, melyben az ember nem ismer abszolút törvényt; tragédia csak egy metafizikailag megalapozott kozmoszban lehetséges. A világban, mely csak relatív jóról és rosszról tud, nincs páthosz, mert a relativitás túlhajlékony hozzá, hogy páthosszá válhasson. Ha a páthosz csak a szubjektumon belül lesz fellelhető, akkor a tragikust kiszorítja a komédiában manifesztálódott új életérzés. Belső és külső világ, öntudat és empiria, költő és téma megszünnek realitásukban egyenrangú, egymásnak imponáló végletek lenni; minden külső a belső, az öntudat számára metafizikailag irreális, irracionális, szellemtelen, mint egy puszta ötlet, mely így is és máskép is lehetne. Ezért válik minden páthosz, amint kilép az öntudatból a külső valóságba, oly komikussá ebben a külső valóságban, mint Aristofanesz komédiái közepett egy a tragikusokból vett idézet. A tragédia az individuális szubjektivitást érzi végesnek és a törvényt, mint kozmikus isteni rendtartó akaratot, magasabbnak, a triumfálásra hivatottnak, a komédia az individuális szubjektivitást érzi végtelennek, de komikus végtelennek, mert komikus az a végtelen, mely amint manifesztálódni akar, ezt csak egy véges és értelmét vesztett világban teheti, melyben el kell buknia - nem egy egyetemes szent törvényen - ilyen már nincs -, hanem közönségesen szerencsétlenül a relativitáson önmagán. A pathétikus bensőség a világban már csak inadaequat témát talál, a páthosz csak inadaequat fejezheti ki magát, a páthosz megjelenési formája csak az irónia lehet. A szellemtelen végesség triumfái és a realizálhatatlan benső végtelenség ezzel a triumfátorral szemben önmagát csak az iróniában igenelheti. A rosszat, szájast, durvát, ostobát csak a még rosszabb, szájasabb, durvább, ostobább tudja legyőzni - ez az aristophaneszi «Lovagok»-ban kacagva kifejtett bölcseség már az iróniának is feladása, mert az öntudat önmagát se veheti komolyan, ha magán túl nem talál semmi végsőképp komolyan veendőt.

Euripidesz - kit mélyen megokoltan gyűlölt Aristophanesz -, noha van tragédiája s vannak tragédiáiban részletek, melyek közelebb állanak a szatír-játékhoz, mint a klasszikus tragédiához - Euripidesz nem adja fel a páthoszt. Amit úgy szoktak dícsérni, hogy Euripidesz az első pszichológus, az valójában annyit jelent, hogy nála minden, ami azelőtt az objektum páthosza volt, ami azelőtt Ananké vagy Moira vagy istenek voltak, az mind bensővé, emberi elementaritások puszta jeleivé válnak, minden realitást magának tulajdonít a realizálhatatlan emberi lélek, ez az észszerűtlen, de immár egyedüli realitás s talán az euripideszi Bachánsnők őrjöngő mámora épp ennek az irracionalitásnak, mint egyetlen megmaradt rangos realitásnak kétségbeesett dicshimnusza. A tegnapi racionális, civilizatórikus hősnek, az atléta-félisten Heraklesznek Euripidesznél Heraklesz szatírájává, bohóvá (az Alkesztisz tragédiában) vagy ördöngös, önmarcangoló vademberré kell válni (a Heraklesz című tragédiában). Minek a Heraklesz óriás ereje egy világban, mely még szörnyetegekkel se, hanem csak üres relativitással mered a tetté válni akaró szubjektivitás elé, egy világban, mely ennek a szubjektivitásnak számára megszűnt faktor, megszűnt téma-lehetőség lenni, mert az egyetlen reális lelkes valóság a magába távolodott világtalan szubjektivitás?