Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN

SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN
1. Van és nincs művészeti probléma

Az emberi szellemnek bonyolult története, amint ez a történet vallásokban, filozófiai rendszerekben, művészeti és tudományos művekben visszahagyta útbaigazító tündökléseit, ezek az összes a történelmet dokumentáló teljesítmények pazarul ellentmondásos sokféleségükben arra az egyetlen öntudatbeli tényre vezethetők vissza, hogy az ember benne áll a természetben és egyben ugyanez az ember, mint öntörvényű egész, akarhat és tud szembenállni a természettel. Az emberi öntudat minden történelemmé vált és váló termésének gyökerén ez a kiásható sarjasztó őstalaj s ma és tízezer év előtt minden kérdésfeltevés csak ennek az egy kérdéses alap-kettősségnek a változata. Amióta csak az ember, mint öntudat megszületett, sőt az emberi öntudat megszületése maga, az emberi öntudat általános tartalma, története nem egyéb, mint ennek a mindent átfogó kétlakiságnak jelenvalóságára történt ráeszmélés. Az öntudat akkor emelkedik ki öntörvényű egészként a természetből, mikor az ember megszünik a természet erőinek csak tárgya lenni s noha mint természeti lény természettel vívott harcai közben is tárgya marad a természetnek, természeti szükségleteknek, erőknek és törvényeknek, objektum létére szubjektumként is él, nemcsak él és küzd életéért, hanem szemléli is a maga immár kettőssé, ellentmondásossá vált létezését: egyszemélyben tárgynak és alanynak lenni, lenni és egyben önmagával nem azonosnak lenni. Mert ugyan az ember, ami például a halál elszenvedését illeti, épúgy tárgya a halál természeti hatalmának, halálfélelemnek és életakaratnak, mint öntudaton innen élő testvérei a természetben, de határvető különbség, hogy az ember tudja is a halált s ha ez a tudás nem is változtat a halálnak emberre is érvényes hatalmán, de az emberben a külső valóságok világa mellett a tudomások és belőlük nőtt akaratok, szenvedélyek, vágyak és kérdések külön benső világát létesíti. Az emberi szellem története az embernek ebből az ő kettős létezéséből fakadó konfliktusainak, kérdéseinek kifejtése és megválaszolási kisérleteinek a megjelenése.

Igaz, hogy az ember, mint természettől különvált öntudat, nemcsak természetben való létezésére eszmél rá, mivelhogy a természet mellett egy másik külső mechanizmus is tárggyá teszi a szubjektummá nőtt embert: az állammá vált társadalmi szervezet. Igaz az is, hogy az embernek, ki magát szubjektumnak érzi s kit egy külső, szubjektum-fölötti szubjektum igényével fellépő alakulat, a társadalom akarata, a társadalom törvényeinek objektumaként kötöz meg, az embernek ebből a másik reális kettősségből is feladatai, problémái, összeütközései származnak. (Antigoné-Kreon.) Ez okból úgy látszik, hogy az emberi szellem küzdéseinek ős-gyökerét nemcsak a természetnek alávetett és egyben természettel szembenálló, hanem társadalmi absztrakt törvénynek alávetett és egyben társadalommal szembenálló, tehát két irányban is pusztán objektumként számbajövő, magát konkrét szubjektumnak érző és akaró emberben kell keresnünk. Különösen ma, mikor egy teljesen mechanikussá vált társadalom áll az eleven emberi individualitással szemben, ma feltétlenül meggyőzően hatna ez a felfogás. Társadalom és természet - vérrokonságon alapuló törzs-szervezetek megszünése óta - nyilván fokozódóan elidegenedett, külön valóságok és a ma aktuális konfliktus az öntudat és egy az öntudat követelményeinek mindenben ellentmondó társadalmi-állami alakulat létezése. És mégis: ez a konfliktus is csak az elsődleges konfliktusnak a ma aktuális megjelenési formája. Azért van társadalmi probléma, mert az emberi öntudat a maga tartalmait akarja konkretizálni a társadalomban, önmagára akar ismerni a társadalomban, olyannak akarja, hogy őneki, az öntudatnak, a szellemnek legyen kifejezője és ne a szellemmel ellenséges természeti hatalmak, erőszak, testi éhség és vakszerencse tartsák össze. A vak természeti erők, melyeket az öntudat, mint abszolut uralkodókat, tagad, ma a társdalmi rend maszkjában negálják az emberi öntudat követelményeit s az ember nem állna szemben semmiféle társadalmi renddel, ha az öntudat nem állítaná szembe az embert létezésének feltételével, a természettel. Ez az elsődleges kettősség az emberi exisztencia paradoxa és amit a buddhizmus az individuum és a nirvana kettősségével, a kereszténység a test és lélek konfliktusával formuláz meg s amit mi ma az ember és a kapitalizmus küzdelmével, a szellemnek a dolgok imperializmusa elleni harcában juttatunk kifejezésre, ez mind csak az egy ős-kettősségnek mint alaptémának különböző időkben különbözőkép akuttá váló variációja. Az úgy szubjektiv öntudatában, mint természetben gyökerező embernek az ebből a kettősségből eredő szándékai, problémái, vágyai különböző néven és formában jelennek meg a gyakorlati élet, a társadalmi harcok, a vallási élet és különböző művészetek területén; de minden látszólag tisztán politikai, vallási tudományos vagy művészeti kérdés csakis a bujtogató tartalmában általánosan jelenlevő szubstanciális problémának, szándéknak speciális megjelenési formája, formakeresése, egy-egy közben konkréttá vált fejlődési foka.

A költőnek az ő témájához való viszonya kizárólag művészeti vagy technikai kérdéskomplexumként jelenik meg; a speciális esztétikai problémák azonban, épúgy, mint a speciális politikai vagy tudományos problémák és megoldásaik, csak a problémának, a szubstanciális paradoxiának és a belőle keletkező részletfeladatok megoldásainak különböző területeken különbözőkép, a különböző tevékenységi területek anyagának megfelelően történő manifesztációja. Hogy az esztétika az emberi szellemnek másik, külön területe, mint a társadalomtudomány, vagy hogy az építészet az esztétikának más törvények alatt álló területe, mint a költészet, ez nyilvánvaló; az egymás számára legtávolabb eső szférák anyagában is azonban ugyanaz az öntudat kergeti magát a káoszból a kozmoszért, a kifejezett és megvalósított kozmosszá válásért, mely öntudatnak minden külön szférák csak időleges objektivitációi.

Az ember benneáll a természetben és egyben mint öntudat szembenáll a természettel. Ez a szembenállás az öntudatban és objektív megnyilatkozásaiban különböző korokban különböző tartalmakban és eredményekben válik konkréttá. A költőnek a témájához való viszonyában tisztán tükröződik, hogy egy-egy történelmi korszakban miként reagál az öntudat a rajta kívül lévő természetre, vagyis hogy érzi magát, mit akar az ember az akkor adott világban, mennyire tudatos benne s hogyan képzeli megvalósítani az alapvető szubstanciális meghasonlottságból szükségkép következő mindent betetőző vágyat: a paradoxia feloldását, a külön szubjektum és külön objektum, az öntudat és a külső valóság megbékült testvériesülését.

A költőnek az ő témájához való viszonyában a költő korának az élethez, a maga életéhez való viszonya jut esztétikai teljesedéshez s ennek a ténynek vázlatos s csak az európai költészet tendenciáira szorítkozó demonstrálása a költészetnek a jelen korban betöltött és betölthető helyzetének és feladatának megítéléséhez szükséges.