Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám
Fiatal író első regénye. Mindjárt ott settenkedik a gondolat, legalább is olyan formában, hogy jó lesz megvárni a második-harmadik művet, mert hátha az első munka, mint legtöbbször, a «zsengék» közé kerül és az oroszlánkörmök mégis csak nem az oroszlán maga.
Biztosíthatok róla akárkit, hogy ez a könyv nem fog az író zsengéi közé kerülni. Mert meglehet, hogy vallanak e regény megírásának egyes tényezői arra, hogy ez az író első munkája, de különben mind a látása, mind a kifejezésre való készsége teljes érettségű.
Vehetem mindjárt az első írásokat jellemző tulajdonokat ebből a könyvből. Az író szemmelláthatólag a szerelmes gyöngédségével kezeli a témáját. A hang naturalista, vagy verista tárgyilagosságán áttűz ez az érzés. Az alakokat és hátterüket aprólékosságokig látja folyvást, nem szünő, őszinte melegséggel.
Hát persze, ha hüpokrízis, vagy tudákosság akar ítélkezni ezen, akkor kifogásokat találhat. De az együttérzés és jóindulat csak egy kis adagja kell, hogy ez egészen szertefolyjék.
Nem bánom, ideírhatom, hogy kivált a háttér részletezése kissé széles s kissé egyhangú éppen a gazdagsága miatt.
De ha úgy kezeljük ezt a könyvet, mint ahogy a modern
Ezzel nem mondom, hogy nem lehet ebben a regényben a miliőrajz, a leírások részleteinél is megállani. Sőt. Külön is nagyszerű képek, hasonlatok taposnak egymás lábára itten, úgy, hogy, mondom, azért támad nála az az érzésem néha, hogy sok ez a jóból. Az író spórolhatott volna. Fog is majd. De persze bőkezűségét szemére hányni nem lehet.
Egyszóval folyamatos történet, őszintén, jól meglátott alakok, fiatalos merés, zökkenéstelen, kielégítő befejezés ez a regény.
A tárgya hamisítatlan paraszthistória. Két főalak, egy férfi és egy nő alakja köré kapcsolódnak néhol lazán, de mindig elég érdekesen egy csomó mellékalak históriái és aztán a bőséges, összefoglaló helyzet-leírások. Hiszen a könyv címe megmondja, hogy egy falu életéről van szó.
Az egésznek a hatása körülbelül arra a groteszk, kissé túlzó naturalizmusú szemléletre emlékeztet, amilyennel flamand piktorok látták a népet. Legföllebb a humor, zsánerszerűség, jóízűségek kihegyezése van mellőzve itt. Mert valamilyen riportszerűen tárgyilagos hang az író előadásának tónusa.
Az alakok analízise egészen észrevétlen szívódik föl cselekedtetésükbe, ahogy az élet maga rejti el külső megnyilvánulásai mögé belső rugóit. Egyáltalán ennek igyekezete érzik az ifjú minden során. A hatni akarás legletompítottabb módján, körülbelül pontosan követni az élet fordulatait, aszerint, ahogy az élet a szépet, jót, keserveset, ocsmányat, gonoszt adja s mindezt a legelemibb, egészséges, emberies morál szemüvegén át.
Hogy mennyire túlszigorú irodalom ez, az mutatja legjobban, hogy az író abszolute nem pályázik arra a bizonyos érdekfeszítésre. Inkább életképszerűvé terjeszti szét regénye anyagát, nem félti a cselekményét, csakhogy jellemezhessen és teljes, lemélyített életet fösthessen alakjai köré. Sokat markol és mégis össze bírja tartani. Mindent el akar mondani.
Tíz mellékalakjából is tudna tíz másik regényt megírni érdekes cselekménnyel, akiket itt beszorít két főalakja köré, annyi bizonyos.
Anyagát közvetlen közelről, úgyszólván belülről ismeri. Vele él. Alakjait nagyon ritkán kívánja a kultúrember fölényeskedésével kezelni. Sokkal inkább valami velükérző, bizalmas, értő természetességgel bánik velük.
Ez a melegség és szeretet aztán legjobb írások közt is számottevő oldalakat ad regényének.
Nagyon szépnek találom például, ahogy férfi főalakja és élettársa válik valóban kiemelkedő alakká a regényben, csak jellemükkel és jellemzésükkel. Nem a cselekmény érdekessége, vagy valami különös, megkapó sajátságuk emeli ki őket a többi közül, hanem éppen átlagosságuk. Ez egészen sajátságos.
A férfi, élemedő, nyugodt, egyszerű, belátó, egészséges paraszt. A házastársa fiatal, élnivágyó, kedves kis jószág. Köröttük állatias, patológikus, rémdrámai példák kavarognak a falu hímjeinek és nőstényeinek viszonylataiban. A morál vétóinak támogatásával, őserdei egyszerűséggel nyilvánvaló az erő zsarnoksága s a gyönge kiszolgáltatottsága. A kicsiny, ösztöneiben élő nő sorsából tragédia válik, mert ez nem lehet másként. A férfi csak önmagából, véralkatából a legjobb és legkülönb bűntársai közül, de az erő vad jogai megrövidítést nem ismerhetnek. Még csak föl se tudunk háborodni a kis gyönge, bájos teremtés tragédiáján érzett szánalmunkban, hatalmas hímje kegyetlensége fölött, hiszen valósággal enyhe kivétel az erőnek nála sokkal könyörtelenebb orgiázása közepett. Nem lehetett másként! Be galád, be ördögi hajcihő az élet! Csak ezt érezhetjük.
*
Körülbelül ezzel az akkorddal végződik be a regény.
Nem derűs és nem könnyű olvasmány. Meg kell adni. És, mondom, bogarászni éppen lehetne egy és más hibája után. De el kell ismerni, hogy ezek a hibák nem sokat billentenek értékei serpenyőjén.
*
Bizonyos pikantériája a könyvnek, hogy nem magyar, hanem a régi magyarországi tót parasztokról íródott. Dehát ezek az alakok nem azok a bizonyos «jámbor, mulatságos totocskák». Olyan érzésem van, hogy más intézményeink mellett a művészetünknek is járt volna talán némi haszonnal, komolyabb és őszintébb szemmel is fordulni már előbb, azóta elszakadt magyarországi sok testvérnépünk felé.
(A könyv az Athenaeum kiadása, és adjusztirungja, nagyon jó címlapjával megérdemli, hogy legalább ennyivel említtessék meg.)