Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

DENIS DE ROUGEMONT: C. F. RAMUZ VAGY AZ IGAZI REALIZMUS

A francia Svájc, vagy a «romand» Svájc, főképp a XVIII-ik század óta, elsőrangú gondolkodókkal s moralistákkal büszkélkedhet: Rousseau-nak, «Genf polgárának», akárhány nem méltatlan utóda akadt, akik, mint Vinet, a laussane-i lelkipásztor, vagy Amiel, a genfi naplóíró, s utánuk egész serege a lélekelemző literátoroknak, mindig az általános embert vagy az ideális embert boncolgatják, a protestánsok egy válfajának hivő s egyben racionalista módszerével.

Már most jött egy szépíró, e századnak legelején, aki e kis ország embereit egyszerre úgy veszi, amint vannak s nem úgy, amint lenniök kéne; aki, moralizálás helyett, az emberi sors kényszerűségének mély, kozmikus, természetes mivoltát érezteti; s aki nem kívülről nézi, hanem teljesen megérti, mivelhogy szereti is alakjait. Mintegy csak az ő kedvükért, őnekik mesél és nem másnak s nem akar bizonyítani semmi mást, mint az ő valóságos létüket. Szavai a legegyszerűbb s a legjobban festő szavak: amelyeket mindenki, minden nap s minden körülmények közt használ. Mondatai lassúak, lelkiösmeretesek, parasztosak, országának és népének sajátos ritmusú eszmemenetével. Mindezt a svájci kritikának s az olvasóknak egy bizonyos része modorosságnak, vidékiességnek, hamis primitivizmusnak bélyegezte. Ezzel szemben pár fiatal író azonnal Ramuz köré csoportosult: csakhamar, még a háború előtt, megindították a Cahiers Vaudois-t, amelynek már a címlapja is - egy szőlőfürtöt szorító kéz, a «J'exprime» kettős értelmű, kifejezést és kisajtolást példázó jeligéjével - e kis csoport művészi akaratát, a Vaud-beli realitás teljes felölelését hirdette. A háború megakasztotta, a béke újra feltámasztotta e folyóiratot s ekkor, a régi és új értékek számbavételekor tünt ki, hogy Ramuz nemcsak a legtisztábban «romand» író, hanem hogy egyszerűen: nagy író. Jóllehet «regionalista» kezdettől, a legújabb művészet élén halad, s befolyása mindegyre nő a szójátékokba belefáradt s komoly táplálékot kérő ifjúságra...

*

Mi a Ramuz-regények lényege? Mindannyi költői regény, ami nem azt jelenti, hogy szerzőjük, mint pl. Giraudoux, egy-egy apróbb, reális tényhez lírai elmefuttatásokat fűz, sem pedig, hogy megtoldja poézissel akár a fejezetek végét, akár a patétikus helyzeteket. A ramuz-i költészet a tények egyberakásában, egymást követő sorában, szerkezeti elhelyezkedésében rejlik. Nincsenek itt «szép» mondatok, amelyek idézésre volnának alkalmasak, sem pedig «lírai passzusok», költői antológiák számára. Ramuz nem a részletekkel, hanem e részletek hierarchiájával kíván hatni; minden mondatát aláveti a mű egész hangulatának s a harmónia kedvéért mindenkor hajlandó a részlet-áldozatokra. E szigorú hierarchia, amelyben minden csak eszköz a célért, a ramuz-i művészetet a klasszikus művészettel rokonítja: ugyanaz az egység a hangban, a stílusban, a levegőben, ugyanaz a vas-szerkezet s az eszközök látszatos szegénysége s végül a valóság tisztelete, majd pedig újjá-alkotása, a művészet fensőbbrendű s új értelmű törvényei szerint. Miben áll ez a valóság s mi ez az új értelem? Előttünk a kisváros, a kis Vaud-kanton lényege, az a Ramuz számára legközelebb eső valóság, aminek ő fedezte fel létjogát s ő fejezte ki szépségét elsősorban. Ott áll, a nyári forróságban, a hegy és a tó között, s az emberek úgy járnak-kelnek egyetlen utcáján, estefelé, mint a régi flamandok vagy a kubisták képein: az iszákos kispolgár most jön a Café du Jurából s ballag a Café du Port felé, ahol, a halász és a turista közt, ő is udvarol a szolgálólánynak. A községház előtti téren közügyekről folyik a szó; két vénleány az ablakból leskelődik, a fűszeresné a küszöbön ácsorog, a mosónők a kút mellett, feljebb a füst a háztetőkön, még feljebb a szőlő a hegy lejtőjén, azon is túl a gyorsvonat, s legfelül a rétek, az erdő és az égbolt a hegyszirten, telve gyűlő viharokkal, e kicsi és zárt világ felett, amely ott lenn szunnyad a víz színén. S a dráma itt, ebben a keretben tör ki: egyszer azért, mert a vendéglős szolgálója elcsavarja a férfiak fejét (La Beauté sur la Terre), máskor, mert mozit hoznak a kisvárosba, ami veszedelmes újítás (L' Amour de Monde). E két regény s a «hegyi» regények (mint pl. La Grande Peur, vagy La Séparation des Races) Ramuz regényformájának mintegy középállomását jelzik; előttük, pályája kezdetén, tisztán realista regényeket írt még (Samuel Belet - Aimé Pache), amelyeknek színhelye a város vagy a felvidéki falu Vaud-ban; míg a fejlődés másik végében egy prózában írt époszt látunk (Joie dans le Ciel), egy kis falu époszát, amely egy szép nap mindenestül fölkerül a Paradicsomba, ahol az elkárhozott lelkek ostromát kell kiállnia. Mindezekből a vaud-i tájék lelke és tájszólása árad, - ami sokszor együttjár bizonyos nehézkességgel és monotóniával, akárcsak Péguy-nél és Claudel-nél, akik, mint Ramuz, ihletüket a Bibliából s a paraszti életből merítették. De a ramuz-i nehézkesség egyúttal nyíltságot is jelent, minden szem- és fül-csaló részlet mellőzését; ami az anyagból marad, az lényeges, jóminőségű s úgyszólván kézzelfogható.

A paraszti élet mellett főkép a mozi hatott Ramuz-re. Ez a hatás a lelkiállapotok plasztikus leírásában mutatkozik s tán még inkább azokban a tisztán költői művekben (Présence de la Mort - Passage du Poét), amelyekben a valóság szintétikus ábrázolása nem kevésbbé mélyenjáró, mint első, «realista» regényeiben, - viszont szabadabb, víziósabb s mégis a témához ragaszkodó, akárcsak a mozifilm, amely mindent a jelenben mutat, mellőzi az átmeneteket, összesűrűsíti a mesét, s a valóság részeinek gyors egymásmellé-helyezése révén a legvaskosabb realitásnak is bizonyos fantasztikus jelleget ád. S így történik az átmenet, majdnem észrevétlenül, az anyag valóságától az egyetemes valósághoz, amelyben az anyag és a szellem egyazon harmónia részesei.

*

Ramuz nehézkessége helyett sűrítettséget kéne mondanom, a dolgok, a mondatok, az élmények sűrítettségét. A lelkiséghez nem úgy jut el, hogy átformálja vagy átlátszóvá teszi a valóságot. Parasztjaiban semmi sincsen Árkádiából, Rousseau-ból, az egész allegórikus pásztorvilágból; megindítóan emberiek a maguk vaskos mivoltában, amelyet náluknál nagyobb erők kormányoznak - s ebből ered az a tiszta rokonszenv és mély részvét, ami mindegyik Ramuz-könyvből oly közvetlen meleggel árad. A dolgokat átöleli s addig szorítja, míg megmondják titkukat: így fakad a nedv a szőlőfürtből s így lesz borrá, mert lélek munkál benne. Ez a hatalmas erőfeszítés - mint a Guérison des Maladies-ban - a két kézzel megragadott s földben gyökerezett nyersanyagot a csodával határos s mégis oly természetes magaslatra emeli. Nem magyaráz, nem beszél metafizikáról; csak mutatja s elhelyezi a dolgokat az universumban, aminek révén minden lény, minden gesztus mintegy kozmikus értelmet nyer s közvetlen kapcsolatba kerül az isteni és emberi körülményekkel. A lélekről, a Szentlélekről nem úgy teszünk tanuságot, ha hangosan s ismételten «Uram! Uram!»-ot kiáltunk, hanem ha a valóságot oly szemszögből tekintjük, amely magábafoglalja ennek a léleknek a létét. Egyébként Ramuz nem is tud erről a filozófiai dualitásról; mint minden nagy és igazi költő, ő is a világ szívébe mélyed, ahol a lélek és a dolgok egymásra találnak Istenben.

Ebben rejlik Ramuz jelentősége: visszatér a valósághoz. Megmutatja, hogy győzzük le a mult századvégének naturalizmusát, - nem a művészet testetlenné-tételével, mint a szimbolizmus, sem pedig túlcsigázásával, mint a surrealizmus. Földijeinek pedig mind Vaud, mind a «romand» Svájc íróinak, eleven példát ád arra nézve, hogy mint maradjanak méltók s mint legyenek hívek önmagukhoz, mert hisz művészi fejlődése a regionalizmusból indult s onnan jutott az egyetemességig. Amellett Ramuz mindenképpen a huszadik század fia: parasztjai e században élnek, nem szigeteli el őket s maga sem szigetelődik el korától, amelynek minden vívmánya hat rá, s amelynek egyik legnagyobb zenészéhez, Stravinskyhez, baráti és művészi kapcsok fűzik (Histoire du Soldat). Azonban, éles ellentétben e század akárhány írójával, Ramuz nem szenved abban a bajban, amelyet Isten elvesztésének hívnak s amely talán, elsősorban, a valóság elvesztése. Mert annak, ki ismeri a valóságot, sose nehéz megtalálni Istent...