Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám
Mindenki sajnálta Mihályt, amiért elbocsátották a munkából, miután jószándékú és értelmes ember volt. Ő maga csak csodálkozott, mert egy oly eset miatt küldték el, amelyben nem akarattal hibázott s ezért ártatlannak érezte magát. Meg kellett állapítania azonban azt, hogy munka nélkül van, hát elindult új munka után, mert így nem maradhatott.
Tette ezt kezdetben az oly ember biztonságával, aki becsüli erejét és hisz az igazságban, amely majd jóváteszi azt, amit a véletlen elhibázott. Próbálkozásai sikertelenségének hatása alatt azonban nyugalma csakhamar megzavarodott. Az első kudarcok alapján képet alkothatott további kísérleteinek eredménye felől. Ijedtsége ekkor maró, rossz szorongásra változott.
A bizonytalan jövő s jelen, sorsának függősége s elintézetlensége mellére feküdt, megtörte, lelkében beteggé tette. Egyre növekvő belső feszültséggel, türelmetlenséggel járt ügye után, hol mohó sietéssel, mint aki az éhhalál elől menekül, hol pedig lankuló, komor erőltetettséggel, mind súlyosabb balsejtelemben. De folyton a gyárépületek körül kószált, honnan kenyerét várta s hol otthon érezte magát. Borus, nyirkos idő volt ezeken a napokon, ami Mihály erejét elszívta teljesen. Lassú, csöndes eső hullott a földre, amelyet a gyárak környékén szénporhoz hasonló, szürke por födött. A nyomasztó csöndet megbontotta a gépek szabályos zengése. Az eső néha megerősödött s nehéz csöppjei sajátos, tompa zajt idéztek, amely mint távoli, elfutó léptek dobogása, úgy hangzott komoran. Mihály elborult kedvvel, fakó arccal inalt s vissza-visszatért a gyárhoz, ahol oly nagy időt dolgozott keresztül, amelyet most igen szépnek érzett emlékezetében. Kétségbeesés szállta meg. Munkát nem talál, lassanként reményét is elveszíti, segélyt sehonnan se kaphat, pénzét pedig, amennyi van, feléli csakhamar.
- No, Anna, mindennek vége van, - szögezte le szeretője előtt, akihez elment, mivel beszélnie kellett. - Ha nem lesz munka, a Dunának megyek.
- Nagy baj, nagy baj, - hajtogatta az, egyszerű cselédlány, tanácstalanul ingatva fejét. - De eljössz ezután, amíg szabad vagy, minden este, nálam kapsz vacsorát, csak nem fogsz éhenhalni.
Mihály pedig törekedett tovább, de mind több keserűséggel. Bár kisütött a nap és olyan tavasz derült, hogy öröm volt az uccán csavarogni. Mihály végreis elunta magát és méregbe jött. Hát ha nem lehet, hát nem lehet. Ezt nem bírja tovább, bizonyos. Belefáradt. S haraggal és valami oktalan dacossággal kiült a ligetbe s nézte a levegőt, amely tele volt nedvességgel és napsugárral. Ha nem megy máskép s ha már így van, fűzte tovább, legalább lássa örömét a szabadságnak, úrként a tavaszban, munkát úgyse talál. Mikor éhes lesz, majd elemészti magát. De addig is kiélvezi ezt a kivételes állapotot, robotolt úgyis eleget.
Szerencse, hogy ilyen meleg van, legalább eladhatja a kabátját, gondolta és elnyujtódzott a padon. A levegő tiszta volt és illatos. Béke volt, fák zizegtek, madárrajok harsogtak kótyagos örömben. Az állati és növényi élet üdítő megnyilatkozásai elragadtatták Mihályt. Elfeledkezett magáról, megszelídült, könnyűség és gyönyör járta keresztül. De amint öröme nőtt, nőtt fájdalma is, amiért e kellemes dolgokat nem élvezheti szorongató nyugtalansága nélkül.
S másnap már kora reggel elszántan kijött, dacosan elfojtva gondjait, hogy semmi ne zavarja. Ekkor tanuja lehetett a reggeledésnek, színek és hangok dús növésének és munkások fáradt lépteinek, amint mély tompultságban elvonultak előtte munkahelyeik felé. Bizonytalan érzés kelt benne az ellentétes benyomások hatása alatt, keserűség és dacos öröm, épen a keserűségből, érthetetlenül. Egy ideig fürösztötte magát a napban s levegőben, azután elővette könyvét, egy szocialista regényt, amelyet már hetek óta olvasott. Nagyon szeretett olvasni, sokszor gyötrelem volt szinte elszakítani magát a könyvtől, hogy munkába kezdjen, vagy lefeküdjék, amit épen meg se tett volna, ha már hajnalban nem kell fölkelnie. Most magába akarta fogadni a könyvet egytagban, gyönyörűséggel.
De nem volt sokáig egyedül, tíz óra tájt egy kopott alak ült melléje. Ásítozott, szemét dörzsölte, mint aki most ébredt. Aztán közönyösen tűt, cérnát vett elő és varrni kezdte kirepedt nadrágját. Amikor evvel elkészült, hátradőlt a padon és belenézett a levegőbe. Az ágakat figyelte összevont szemöldökökkel, olykor követ dobott az előttük ugráló madarak közé és újra a levegőbe nyujtotta nyakát, furcsa hangokat adott, az oly ember nyugalmával, akinek sok ideje van. Végre Mihályt kezdte vizsgálni és barátságosan mosolyogva megszólította:
- Szintén munka nélkül?
- Igen, - mondotta Mihály, örülve, hogy hasonló sorsra talál.
- No, akkor szaktársak vagyunk, - nevetett az és kezet nyujtott. - Van egy cigarettád?
Rágyujtottak. A másik elmondta, hogy ő villanyszerelő, világjárt ember, Németországban egy évig volt munka nélkül, majdnem éhenhalt, Jánosnak hívják és felesége van, kit egy vidéki városban felejtett az anyjánál. Szíves bőséggel, kéretlenül, derüs arccal mesélte mindezt.
- És most mikor bocsátottak el? - kérdezte Mihály, aki már szeretett volna egy kis kétségbeesést látni rajta, hogy vele érezhessen. De az csöndesen nevetett:
- Ajjaj, már régen!
- Hát miből élsz?
- Én?... Meg kell magyarázni? Hát csak így, tudod... c... c... - és ujjait szeme előtt játszatta a levegőben, mintha azok szállonganának.
Két nap mulva újra összeakadtak.
- Hát te még mindig itt ülsz? - kérdezte János nagy szemekkel.
- Mit csináljak? - mondta Mihály szégyenkezve. - Úgysincs munka, már nem is járok utána.
- No, én nem hajtalak, az ember sose erőltesse meg magát. De itt a fene esz meg, ha egyhelyben várod a szerencsét.
Mihály fölkerekedett hát s miután más dolga nem volt, elment János után. Az zsebretett kezekkel lépegetett és halkan énekelt. Zuglóban péküzlet előtt mentek el, ahol egy fuvar liszt állott. Jánosnak odakiáltott valaki, az befordult az üzletbe, majd nemsokára kiszólt Mihálynak:
- Gyere, te, zsákolni fogunk.
És segítettek a lisztet behordani. Miután elkészültek, mindketten kaptak egy nagy darab friss kenyeret.
- No, ez elég lesz ebédre, - mondotta János, - most már kirakhatjuk magunkat a napra.
A Rákos patakhoz mentek és egy füves helyre akadtak, ott leheveredtek. Csöndes, néptelen vidék volt, a lejtő eltakarta az utolsó házakat is, amelyeket maguk mögött hagytak. Mihályt érthetetlenül megnyugtatta az a darab kenyér, ami a zsebében volt. Mély lelki békesség szállotta meg. Fűszálat tépett, szájába vette és rágta. János a hátára feküdt, feje alá tette karját és a kék égre nézett. A tavaszi nap csiráztató fénye áradt a mezőre, anélkül, hogy melege kellemetlenné vált volna. A levegő langyos volt, párás és fűszagú. Odébb a patak elposványosodott és ott sás lándzsalevelei szögelltek az égre. A partot sárgára festette a tömérdek mocsári gólyahír, amely ellepte az egész vidéket. A víz ragyogott, szikrázott a napban.
János, amint megunta a heverést, fütyörészni kezdett, azután fölemelkedett és a félkézzel való cigarettapödrésben gyakorolta magát.
- Tudsz bicskázni? - kérdezte később, nagyot ásítva. - Nem? Hát bikázni? Azt sem? No, pedig érdemes megtanulni.
S néhány kavicsot válogatva ki, játszani kezdett. Eleinte lassan, unalommal, de azután belemelegedett. Káprázatosan bikázott, a művész örömével és türelmével váltogatva a figurákat fogyhatatlanul. Mihály sokáig nézte, melléje ülve, szótlan élvezettel, majd később lefekve, félig lehunyt pillái alól. Valami igen nagy, szomorúsággal vegyes örömérzés áradt belé, a gyepből, amelyen hevert, a napból, mely ráterült, a levegőből, hogy magába szívta. Kellemes ernyedtséggel szemlélte az előtte játszó alakot s a világot, álmosan. Életére gondolt, a munkás esztendőkre, amelyek elteltek gyermeksége óta. Azután felkönyökölt és halkan megszólalt:
- Jó a gazdagoknak.
János csodálkozva nézett rá, játszó keze egy pillanatra megállt s gúnyosan odavetette:
- Komolyan mondod?
- Ha meggondolja az ember, - folytatta Mihály elmerülve, révedező szemekkel, - ledolgozzuk életünket, mint az állatok és nekünk semmi se marad belőle. Nincsen ez jól így.
- Nem érdemes dolgozni, kizsákmányolják az embert, - jegyezte meg bikázás közben János, ajkbiggyesztve, a szakszervezetek terminológiájában. - De te fiatal vagy, még nem késő, felcsaphatsz milliomosnak.
- Még nem késő, - ismételte Mihály vontatottan és újra életére gondolt, sok szomorúsággal és bizonyos ünnepélyességgel. - Harminc éves vagyok, tizenöt éve dolgozom.
És lelkében tovább hangzott ez a mondat, mély döngéssel s az a tizenöt év. Fájt, anélkül, hogy érzését át tudta volna fogni teljesen. Még nem késő. Valóban, lehetne tenni valamit? Hogy megmentse múló életét? Mitől is? Fájt az a tizenöt év, fájt a jövő s ez a kénytelen, véletlen gyönyörűség, amelyet nem élvezhet erejéből, zavartalan nyugalomban. Hosszan nézte Jánost, amint játszott önfeledten, vénülő, kópé arcának gyermekes kifejezését s szája körül a barázdákat, amelyek amily komolyak voltak, épen úgy fejeztek ki derültséget is. Csodálatos tavasz volt!
Mihály ezután gyakran találkozott Jánossal. Örült ennek, mert mintegy a maga igazolását látta életében és tetszett néki benne valami, bár maga sem tudta, micsoda. Talán bátorsága, amellyel sorsát állta, viselte, sőt védte is. Ezért irígyelte. János kedélyes fickó volt. Mindig derült, játszhatnék s egyszerű szavaiban egészséges, bölcs életfelfogású, mint az öregek. Úgyszólván mindenhez értett, tudott varrni, cipőt foltozni, tudott jót, rosszat s tudta, hogy a mutatványostelepen melyik kikiáltó beszél a legmulatságosabban. Együtt kószáltak. A ligetben akkor tatarozták a nyári helyiségeket és ők segítettek itt is, ott is, kenyérért, borravalóért. S ha így kerestek valamit, - de ha ez nem esett meg, az sem akadályozta őket, - gyönyörű sétákat tettek. Becsavarogták az egész környéket és mentek, ismerős és ismeretlen vidékeken, mindenütt otthonosan, porban, fűben és hevertek a Városligetben, a Népligetben, a Rákos partján egyaránt, ahogy kedvük kívánta, napban, szélben, szabad levegőben. Jánost ilyenkor valami különös önkívület fogta el.
- Ez mind semmi, - mondta lelkesedve. - Nehéz, koldus élet ez ahhoz, ami volt. Ott volt gyönyörű, ahol születtem, hegyek közt, tanonckodtam is ott. De megszöktem a mesteremtől. És épen az volt a gyönyörű, ami akkor kezdődött. No hiszen, ott nem kell törni magát az embernek, hogy éljen. Ottan az országútat ringló-, szilva-, alma- meg körtefák szegélyezik, a bokrokon málna van és a földön eper. Aki ügyes, nyulat is üthet, lehet mást is vadászni, persze puskával, tilosban, de az már úri dolog. Az ember is másfajta, ha bekopogsz este, a tűz mellé ülhetsz, az istállóban hálhatsz és még enni is kapsz, meg pálinkát is. Jó a vándorlegényeknek! Bolond lettem volna, ha dolgozom. De nem voltam az. Naphosszat jártam, heverésztem, akár a paradicsomban. Ej... ej... ha mégegyszer visszamehetnék oda, szívesen lejárnám a lábam.
De Mihály olykor nekifohászkodott s ahol épen alkalmat érzett, járt a munka után, már szokásból is, bár hiába. Különben így élt. János megmutatta neki, mint lehet minden tevékenység nélkül jól eltölteni egymásután a napokat. Sokat aludt, nagy élvezettel, napközt is, járta, szellőztette az időt és sokat olvasott. Ott lebzselt Annánál, valahányszor az egyedül volt. A lány ellátta csókkal, vacsorával, pénzt is adott valamicskét. Mihálynak volt még némi maradékja a bérből, azt adta lakásra s kenyérre napközt, ha máskép nem akadt. Néma mindenről megfeledkezett, nem egyszer akarva is, élete minden aggodalmáról és csak élt. Élte ezt az életet, amelyet maga sem értett s amelyet épen az elfojtott aggodalom élvezetessé tett. Járta a várost, szabad tereket, ligeteket, tétlenségben, ami egyben egy úr és egy koldus önérzését adta neki. Ment, kénytelenül, odaadással, délelőtt és alkonyon, árnyban és derűben. Szokatlan állpot volt ez, egészen különleges. Hiszen megesett máskor is, hogy el kellett maradnia a munkából, betegség folytán, amelyben sokszor elrejtőzött, mint egy köpönyegben, a szakadatlanul ismétlődő, zuhogó, rab napok elől. De az más valami volt, fülében még az utolsó kalapácsütések zajával és a néhánynapnyi jövőben a visszaeséssel. Ez nem volt ahhoz hasonlítható. Ez az aggasztó bizonytalanság és végtelen nyugalom, sehovánemtartozás, ez a teljes szabadság. Jó volt, valami bűnös dolog, amiért mégse róhatta megát, minthogy akaratán kívül jutott osztályrészeül.
Végreis azonban elfogyott a kevés pénze, ami volt. Önfeledtségéből kínosan felriadt és megszállta újra a sötét aggodalom.
- Mi lesz most? - nyögte riadtan.
- Tőlem kérded? - vonogatta a vállát János. - Tőlem úgyse kaphatsz semmit. Kérdezt olyasvalakitől, aki segíthet rajtad. Nincs rokonod?
- Volna.
- Hát sírj neki, vágd meg, világos dolog!
Mihály rászánta magát, lemosta arcáról a port, ami a mezőkön rája szállt és fölkereste nagybátyját, aki vasutas volt és saját viskójában lakott a város végén. Pocakos, megelégedett ember volt az öreg, egy munkában leélt élet gőgjében és korlátoltságában. Mihály előadta mondókáját, amint azt Jánossal megbeszélte, sok panasszal és dicsekvéssel a munka után való becsületes törekvéséről. Eleinte szégyelte magát, mert szokatlan volt a dolog. De azután, hogy megszokta panaszos hangját és körülnézett a házban, amelyben minden elvégzett, polgári megelégedettségről tanuskodott, bizonyos útálat fogta el. Maga előtt látott hát mindent, amit egy kezemunkájából élő ember élete árán elérhet s élvezhet vénségében. És valóban élvez, megelégedetten! Ostobának találta az öreget, S már örömmel, gúnnyal, a világosabban látó ember fölényével folytatta a nyomást, amíg tényleg sikerült tőle kicsalni valamit.
Ez is elég lesz hát egy darabig. S megismerte még a pénzszerzés egyéb módjait is. Az ínség veszedelmében utánakapott minden alkalomnak, amely egy harapásnyi ételt, vagy valami borravalót kínált neki. Jánostól megtanulta, hogyan lehet csavargás közben egy kis szolgálatkészséggel, állomáson, uccán, vásárcsarnokban, piacon, csomag-, zsákhordással, egyéb segítgetéssel megkeresni az ebédrevalót. Azután ismerősei közt, a házbelieknél végzett apróbb munkákat, vízvezetéket, csengőt, zárat javított, szobát festett, padlót kefélt, ami akadt. Szívesen csinált ezt, a kenyér ízét érezve minden mozdulatában, játszva rovogatta a kis feladatokat, fütyörészve, énekelve s többnyire este lévén, naphosszanti kedvtelés után a maga jószántának tudatában.
Mindez azonban csupán arra volt elég, hogy életben maradjon épen. Csak mindennapi betevő falatja volt meg, ami megmentette az éhhaláltól, ruhái lerongyolódtak, lassanként eladta mindenét s végreis nem maradt semmije sem, amit a magáénak nevezhetett volna. Csakhamar újra el kellett menni a nagybácsihoz. Ez már barátságtalanabbul fogadta. Mihályt kitették lakásából, ágyra járt azontúl. Akkor másokhoz fordult, később oly emberekhez is, akiket alig ismert. S újra elment a nagybácsihoz. Kávét kapott és jó tanácsokat. Anna már nem tudott egyebet adni, csak csókot és vacsorát, pénze mind elfogyott. Mihályt ekkor az ágyból is kihúzták, hajléktalan maradt.
Sötét kétségbeesés fogta el megint. Hogyan lehet napról-napra tengődni itt-ott felcsípett krajcárokon, azt már megtanulta, de hogy ebből mindenre teljék, nem tudta, hogy lehet az. Csodálta Jánost.
- Hát te hol lakol? - kérdezte aggódva és határtalan bizalommal, mint aki tudja, hogy megnyugtató választ fog lelni erre.
- Hát hol laknám? - felelte az. - Hol lakik az ember nyáron, ha jó egészségben akar maradni? No, mivelhogy olyan jó fiú vagy, megosztom veled a házam, eléggé tágas úgyis.
És éjjel elvitte a Népligetbe, a töltés közelébe, hol emberi testekbe botlottak a bokrok alatt. Lágy, derüs éjszaka volt. A menny kitárult, mint egy megadó asszony és a hold hasonlatos volt egy szelíd cipóhoz. Ez eloszlatta Mihály nyomasztó érzését, amelyet a nyomorúságos helyzet keltett benne. A töltésen egy vonat robogott el, súlyosan, halvány világolással, azután eltünt, oly gyorsan, hogy az ember nem tudta, látta-e valóban. Mihály eleinte fázott egy kevéssé, de aztán Jánossal összebujva, fölmelegedett.
- Milyen jó, hogy egyedül vagyok, - mondotta később, - se feleségem, se gyermekem.
És ez volt érzése egész másnap is.
- Jó a magunkfajta koldusnak és jó a gazdagoknak, - mondta János elgondolkozva napközt, hogy egy padon ültek, - nem kell törődniök semmivel se, mert vagy mindenük megvan, vagy semmijük sincs. De nem irígylem azokat, akik szegények és még becsületes ember módjára is akarnak élni. Agyonhajszolhatják magukat hasztalanul. Mert az a fő, hogy kenyere legyen az embernek, ruháért, ágyért verekedni haszontalanság. No nem?
Mihály nagybátyjára gondolt.
- Igaz, - hagyta helyben fejbólintva és a szó felszabadította belsejét. Ez készült már lelkében az éjszaka óta.
Ebben az időben Mihályt különöskép elbágyasztotta a langyos levegő, amelyet magába szívott szép délelőttökön s érzékeny alkonyatokon, amelyek utolérték, kifogyhatatlan váltakozva, a szabad ég alatt. Nem tudott uralkodni magán. És ment, a puha levegőben, mely hívta, magábafogadta, eltemette.
- Miért nem keres foglalkozást? - kérdezte tőle egy asszony, akinél valami kis munkát végzett. - Ha keresne, találna, más is talál. Bizonyosan nem akar dolgozni...
Mihály nem tudta, mit feleljen erre. De nem szégyelte magát, csöndesen mosolygott. Mert valóban, most már egyáltalán nem járt munka után, bár sokat koplalt és általában nyomorúságosan élt, viszont - mint János szokta mondani, - a semmittevéstől nem is éhezik meg úgy az ember.
- Isten tudja, mióta vagyok munka nélkül, - mondotta János, - nem is számolom a napokat, nem is hiányzik a dolog. És így van ez jól, mert ha az ember a napokat számlálja, megöregszik, meg ha dolgozik, akkor is megöregszik.
Mihály nevetett. Elragadtatta ez az elvetemültség.
Jánosnak különben kitünő ötlete támadt, székhelyüket a változatosság kedvéért Budára helyezték át és azontúl ott töltöttek éjt s napot. Virágban álltak a hegyek, a gazdag illatozásban megmámorosodtak. És mentek, új örömmel, öreg hegyeken, öreg fák között, ifjú virágzásban, áldásban, mint elszegényedett istenek. Szüntelen ragyogás övezte őket s ha esett, leültek a fák alá és nézték a párás, lankadt világot. Éjszaka nyugodtan alhattak az elhagyott helyeken. Nem zavarta ott semmi a csendet. A fák zúgtak csak a szélben, amely sohase pihen és a hold fénye elterült a lejtőkön, szélesen, szabadon. Mindketten egészen toprongyosak voltak, de nem bánták, hiszen nyár volt és az emberek szánakozván, inkább adtak munkát, jobban fizették őket és mások is inkább meghallgatták kérésüket. Valóban, csak a kenyérrel törődtek, amelyet valamiképen mindig megszereztek, másra nem volt gondjuk és csavarogtak szabadon. János egy szájharmonikát talált s most telezajongta vele a vidéket.
Mihály keveset beszélt, szeretett szép tájakon ülni és ott szemlélődni, elmélkedni. Mióta lakás nélkül volt, nem kapott sehonnan sem könyvet s így ha tételen ült, teljesen gondolataira volt utalva. De ez nem untatta. Nem volt hasonlatos ahhoz a fáradt tétlenséghez, amelyben azelőtt volt, munka után. Sok minden gondolkodóba ejtette, amit azelőtt talán észre se vesz, föléledtek benne régi olvasmányai, egészen uj világosságban, éberen tartották lelkét és ő eltörpengett az élet különböző dolgai felett. Minden lekötötte, amit érzékkel felfogni, lélekkel érzéssé és gondolattá tenni lehetett. Finom érzékenysége kelt a természet megnyilvánulásaival szemben, érzésvilága kibomlott a szabad életben, mint egy növény s valami szépség mély gyönyörűséget kelthetett benne. Gondolkozása, úgy érezte, bátrabb lett, őszintébb önmagával szemben, megállapításai vakmerőek lettek és szabadok, mint a gáttalan szél, amely a hegyek közt bolyong. Koldusabb volt, mint azelőtt, mégis, ha emberrel állt szemben, fölemelte a fejét.
Eleinte került kenyér itt is, nem kellett messze menni, hogy környékbeli kocsmákban, piacokon, állomásokon foglalatosságot leljenek. De egy idő mulva valósággal éhezni kezdtek. Semmi sem kedvezett nekik és János azt is megtette, hogy vasárnap a félénkebb kirándulóktól kéregetett a hegyek között. De Mihály ezt nem találta rendjén valónak. Elhatározta hát, hogy megkísérli mégegyszer s nagybátyjától kér segítséget.
Papos képpel fogadta az öreg.
- Jó, hogy jössz, - mondta, - munkát szereztem neked.
Mihály szótlanul állt. De az ellentmondást nem tűrő mozdulattal átnyujtott neki egy cédulát.
- Ide fogsz elmenni holnap, tovább nem lehet várni. Kapsz egy öreg ruhát, hogy rendes képed legyen és még utoljára pénzt adok, szerezz magadnak lakást. Megértetted?
- Igen, - mondotta Mihály kényszeredett hálával és szívélyességgel. Valami a mellére szorult.
- Hát végre munkát kaptam, - mondta erőltetett elevenséggel Jánosnak, aki a kapu előtt őgyelegve várta. - Most már minden újra rendbe jön.
Az vállat vont és a házak ereszét vizsgálta, mintha keresne valamit. Később hátbavágta.
- No, azért nem kell úgy elszontyolodni.
Mihály lakás után nézett. Azután kenyeret és sonkát vett. Kimentek a ligetbe. János ezt egészen természetesnek találta, a zsákmányban való részesedését, ezt a búcsúlakomát. Mohón evett a hosszú koplalás után, már szinte rosszul volt a végén. Mihály lassan fogyasztotta a falatokat, amelyeket torkából egyre visszatolt valami a nyelvére. Mélabúsan nézelődött.
Gyönyörű, arany alkonyat volt. A fák árnyékai rohanvást növekedtek és a sétálók úgy szívták a levegőt, lassan, a fogukon át, mint valami édes italt. Cserebogár, lepke is akadt a városi ligetben, amely most illatosan párolgott a hülő nap alatt. Szél is fujt, halk morajlást sodorva magával a messzeségből. Kigyúltak a lámpák s ahogy a sétálók szava gyérült, felharsant a játéktelep ezernyi bolond, tékozló hangja, színesen, mámorosan. Mihály tenyerébe hajtotta homlokát és hallgatott.
Mikor a tájék elnéptelenedett, János elővette szájharmonikáját. Furcsa, zűrzavaros melódiákat csalt ki a kis szerszámból, amelyeket, úgy látszott, most talált ki, hozott fel a szívéből, haszontalan életéből. Mihály szótlanul, elborultan hallgatta. János meg csak fújta, mind érzelmesebben. Közben énekelt is, torka mélyéből, nem bírva szenvedélyével. Aztán, amikor már túlcsordult benne az érzés s nem fért bele a harmonikába, leeresztette azt és folytatta hanggal, nyakát kinyujtva, fejét fölemelve. Énekelte, dalolta, lelkesen, búsan, ugyanazokat a különös, ismeretlen dallamokat.
Mihály hirtelen fölállt.
- Hát én elmegyek, holnap korán kell fölkelnem.
- No, akkor Isten áldjon, - mondta János röviden és egyszerűen, megszorítva a kezét. Majd tenyerébe ütögette a harmonikát, azután elindult befelé, a töltés iránt.
Mihály szorongó lélekkel tántorgott az ellenkező irányba. Egyszer megfordult, akkor még látta Jánost egy lámpa fényében, azután eltünt egy fordulónál, amint ment tovább, csupasz ég alatt hálni, heverni napban, szélben s csavarogni szabadon.
Mihály mély szomorúságban haladt. Cigarettára gyujtott és a dohány erős íze összevegyült szájában a tiszta, szagos levegővel.
Reggel elindult. Az uccán munkába siető emberekkel, zörgő tejeskocsikkal találkozott. Ez a megszokott, gyér elevenség, a sivár, kietlen hangok lelkébe feküdtek.
Gyöngén lélekzett, mintha beteg lett volna. S valóban, beteges lehangoltság vett rajta erőt.
Miért?
Kivette zsebéből a cédulát, nézte a házszámot, megkereste az épületet s a kapuban megállt. Tiszta szél kerekedett. A Duna felől. Tovább ment néhány lépéssel, azután megint visszajött. Miért él az ember? - kérdezte magától és a kapuban álldogálva, ezen még sokáig gondolkozott.