Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám
De e forró, égő sóvárgás, e roppant életszomjúság végül egybeforr valami ámult és feszült természetszemlélettel, amely remegő nyugalommá hűsíti ezt a pezsgő nyugtalanságot. Haukland megleli a természet változatos arcjátéka mögött a legzordabb és legszebb kifejezéseket s bizonyos akart és akaratos eltökéltséggel nekifog e kifejezések tanulmányozásának.
Két csodálatos könyvben («A nagy erdők» és «A tenger») tárja elénk a tanulmány eredményét. Most eggyé vált a természettel; éppoly kegyetlen és szelíd, éppoly iszonyú és éppoly pazarul jó, mint amaz. A nagyszabású képek mögött afféle óriásként emelkedik föl a költő s egy heroikus lendülettel túllendül jón és rosszon. Fölrémlenek előttünk az Achilleusról írott horatiusi verssorok:
«Egy mérgesnyálú pók, egy véres hős,
tűzes, mint Ingefaer, hüs, mint a vas.»
Úgy hatnak ezek a könyvek, akárcsak a legszenvedélyesebb hymnusok Jahvehoz, a teremtő és pusztító, pazar és gyilkos természethez. A lélek egyetlen eleme mutatkozik meg bennük: a fülledt érzékiség, amely elhajít minden palástot s belesodorja emberét az erotikus ösztönök fürdőjébe.
A nagy erdők a szerelem mély és titokzatos őserdői, ahol nem törődnek se jóval, se rosszal, csak szépséggel, erővel és kegyetlen okossággal. Ott majd mindig győz az ifjúság, - azért mondja a furcsa, csillogóképzeletű törpe «A nagy erdők»-ben, amikor lehajol egy gím tetemére: «Fiatal és halott! szólt és letúrta a havat a kis gímről. Gúnyos, ingerkedő lángok lobogtak föl szemében: Ki az ördög szalad az öregek után, ha fiatalok is akadnak itt?» - De megesik olykor, hogy a lázadt erő félretéríti a fiatalságot, - s látjuk, hogy a törpe diadalmaskodik végül, a démonikus lelki vadság, a tarka érzéki látomásokkal csordult képzelet, amely egy torz, satnya testből búg a világba.
«A tenger» talán a legegészebb Haukland-könyv. Micsoda széles, hatalmas ecsetvonások! A meztelen természet néz ránk, a csodálatos Andromeda, valamint a szörny, a borzalmas vágy, amelynek hangja mindenkiben fölidézi «a tenger komor rikácsolását.»
A technika teljes már. Íme: «Hegyek emelkedtek ki a tengerből - magasak és dúltak. Törpe cserje nőtt a szakadékok védett részein. Egy sas ült a magasban. Mozdulatlanul rajzolódott az égre, akár az általa megkoronázott csúcs. Két holló lebegett alatta, mint két nagy, sötétkék levél a fényes levegőben.» Ez a kép, ez a pár mondat heraldikai emelkedettséget tár elénk, valami szigorú fenséget - s egyszerre élet csap ki a kimért szavakból, komoly fojtottságában is oly biztosan, hogy e biztosságot alig lehet már túlszárnyalni. Mily súlyos és meglepő ez a mondat: «Hangja szinte nedvessé vált az éhségtől.» S mily tömör, drámai erőtől duzzad ez a kép: «A farkas, amely hullaként, húnyt szemekkel fekszik már s csak lágyéka remeg legföljebb - talpra ugrik hirtelen s falásra tátja száját».
Az alaphangulat ott sűrűdik össze leginkább, ahol egy remek rajzban előttünk teremnek a tenger vad kalózai, a cápák s meglepik a kövér, békés fókákat, amelyek «oly panaszosan vinnyognak, akár a medvék». Anélkül, hogy belevesznék valami perverz pepecselésbe, a költő elénktár egy vak mészárlást, amelynek néhány szava kétségbe ejtheti Jahvet: «Úgy zuhogott kint a vér, mintha magát az alvó éjszakát döfték volna le.» De hisz
»A tenger» a pirkadó, sejtő szerelem énekével kezdődik - ha úgy tetszik, a párzási vágy énekével; a befejezés pedig pompás rajza az egész halászflottát elmerítő viharnak. Belevesznek az összes férfiak, csupán a nyomorult, elhagyott asszonyok maradnak meg. Végül egészen előtérbe kerül egyikük, első fejezetbeli ismerősünk, amint eléberemeg a mindent leigázó sorsnak: a terhes lapplány, aki izgultan fintorog a rövid mámor keserű utóízén, amíg átkulcsolja feszült hasát fonnyadt, sovány kezeivel. «Oly görbe volt a lába, hogy úgy rémlett, térden csúszik tova a parton.» E szavakkal hirtelen befejeződik a könyv.
«A tenger» az északi irodalom legtömörebb és legszínesebb darabja.