Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám · / · JOSEF PETERSEN: ANDREAS HAUKLAND

JOSEF PETERSEN: ANDREAS HAUKLAND
3.

Első könyvei («Bonsak elbeszélései» és «Ol-Jörgen gyermekkora») rögtön kiragyogtatták Andreas Haukland művészi tehetségeinek spektrumát: a féktelen lenyűgöző, izzó érzékiséget, az egyéniség természetes jogának fölényesen dacos tudatát és a mindig legtalálóbb kifejezésre törekvő, szilárdul merész szókimondást. A fiatal költő ökölcsapásai csak úgy zuhogtak jobbra és balra; az életöröm vad mámorában vadul birkózik az élet teljes jussáért s harcba küldi érte alakjait is, - az erő és a dac csordult szavaival.

Az «Ol-Jörgen gyermekkora» folytatásában, a «Kószálások» könyvében, egyik alakja, Holstein, így hívja ki a társadalmat: «Csupán a nyerseségben van életöröm; a műveltség afféle surrogatum. Ahogy a műveltség megöli a kacajt, megöli az életörömet is. - S az ékes papi szavak mindig ott sunnyognak a műveltség szolgálatában. Fuj, Sátán! Ahol az erkölcs uralkodik, mindig lezüllik az ember. Az erkölcs az ártatlanság surrogatuma. Az ártatlanság nyers és őseredeti. Nem, én nem élnék az erkölcsösek közt. Ezek gyávák s nincs győzelmet áhító akaratuk» - «Te, akinek testében zihál a vér, nevesd ki e ványadt törpéket s rúgd félre őket.»

Mintha a költő a «Kószálások»-ban egészen ráocsúdott volna hivatására, - de még szédülten visszaesdi az ifjúság első, édes-nyugodt álmát, amelyet senki sem ír le jobban nálánál: «A lány arca kitakarózott - vörös és ernyedt szája kinyílt s telten duzzadt alá - tejfölfehér, egészséges álom sugárzott a pajta félhomályában».

Ritka író idegzi be eminens képességeit oly gyorsan az olvasó tudatába, mint Haukland. Dánia legelső lírikusa, Jeppe Aakjaer, ezt írta a «Kószálások»-ról: «Ha végére jutunk Haukland kis könyvének, olyan érzés fog el bennünket, mintha egy friss nyári reggel kint bolyongtunk volna a harmatos lápok és mocsarak közt s most nedves csizmával térnénk vissza a hosszú séta után.» - Mindez helyes, de Haukland természethangulatának egyetlen villózását fejezi ki csak; az alapmotívum a tüzes, remegő, szerelmes nyári esték hangulatához fűződik inkább, ha itt még úgy árad is a hajnal pirossága és az élethabzsoló ifjúság mámora s ha mégúgy el is ömlik az összes képeken valami nagyszerű, pogány claire-obscure.

A « Fehér éjszakák»-ban (Ol-Jörgen harmadik könyvében) még erősebben nyomul előtérbe az élet vad, lázas sóvárgása, naivul és féktelenül, de nyers naivitásában annál igazabban. Itt így ír Ol-Jörgenről: «Súlyos, könnytelen szitok tört ki száján. Sziszegő gyűlölet kelt benne az asszony kedvese ellen s minden férfi ellen, aki fiatal és szép nőt ölelt egykor. - Járása akaratlanul futásnak gyorsult. S eszébe villant minden lány, akivel összeakadt valaha, kinek szépsége álmokat csiholt benne s aki elkábította lelkét és lázat csent vérébe. - S zihálva nyögte futás közben: - Ha már elérném őket, más hajlik fölébük!... Ha már elérném őket, más hajlik fölébük!»