Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám
Andreas Haukland csorbulatlan inkarnációja korunk Norvégiájának, akárcsak egykor Björnson a magáénak. Mindkét alakból ugyanaz a norvég egészség és sziklaerős eredetiség csattan ki; de Björnson lényében benne volt az a vonás is, amelyet ezzel a közmondással fejeztek ki a régi rómiak:
Andreas Haukland írói arca - legalább egyelőre - nem vésődött be még oly élesen a nemzetközi tudatba, mint Hamsuné. Mellékes, miért. Eleinte csavargó volt mindkettő; két vándor, névtelen hős, akinek gazdagságáról és kincseiről senki se tudott még, bár ők már összegyüjtötték anyaguk nagy részét s vérükké hasonították csillapulatlan képzeletükben. Hamsun gyorsan meglelte pontos kifejezési formáját s megmaradt mellette azóta is; azt a formát, amelyben fölszívódott minden szenvedélye és egyensúlyozatlan sóvárgása. Ellenben Hauklandból állandóan sistereg a vulkános nyugtalanság; költészetében ott buzog az a tüzes érverés, amely végtelen távlatokba feszíti a szűk valóságot.
Hamsun bizonyára nagyobb emberismerő Hauklandnál, viszont Haukland jobban ismeri a természetet, mint Hamsun, sőt bizonyára egyike az eddig volt legnagyobb északiaknak. S senki se zengett forróbb és ércesebb hymnust az élethez, mint ő.