Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ
Bizonyára nagy vétek nem irtani a gyomot. De legalább is akkora, ha dicséret nélkül marad, ami szép és sikerült. Erről a kis szoborról beszélek, ami ott áll a jégpályával rézsút átellenben a Stefánia-út mellett.
Hanyagságnak érzem, hogy nem írom ide készítője nevét, akit elsősorban illetne meg dicséret s aztán természetesen és kivételesen a főváros szépészeti faktorait. De nem tudtam felfödözni a szobron, csak a cég nevét, amely a bronzba öntésének munkáját végezte.
Ez a kis szobor, bár jelentéktelenségnek tetszik, mindenképpen fontos tény, szerény véleményem szerint, Budapest szépészeti történetében. Haladás, kiegyezés, eredmény, remény, ígéret, üdülés, minden, amit csak akarunk.
Hogy naturalizmusa kissé akadémikus és tetszetősségre pályázó, annyi baj legyen! Ha jó! Ez a szobor pedig jó. Nagyszerű, életteljes a mozdulata, új a felfogása, nemes a hatása. Művészet!
Nem kell mondani sem, hogy a művészi munkát nem a hangos, reprezentatív tényezők mérik meg. Silányságtól is ordíthatnak kolosszusok. Sőt sajnos többnyire ez az eset áll fönn e helyen.
Hiszen aki végigszemléli a városliget szomorú ékeit, valóban csak az juthat eszébe, hogy szerencsére a Teremtő gondoskodott fákról és virágokról, amiken felüdülhet a tekintet, ha elmélyedett olyan rémségeken, mint az a vegyes értelmetlenség, amit a tó körül Vajdahunyad várába oltottak bele és aztán olyan könyörtelen gyászműveken, mint a Rudolf királyfi szobra, olyan pocsékságokon, mint azoknak a mesterséges szikláknak mesealakzatai, az Iparcsarnok előtt és a többin...
Hát azért fontos és leszögezni való tény, hogy végre-végre, a városligetben is akad egy zugoly, amely kifogástalan, önmagában és a környezettel együtt, szerénységében, úgy ahogy van, mert kiegészíti általa az emberkéz munkája a jó Isten remekeit.
Arra gondolhat csak az ember, ha támadhatna valami egészséges, jóakaró vandálizmus a főváros lelkében és aztán rontani-bontani kezdene és inkább hagyna a természetadta mindig nagyszerű környezetben egy pár igazi remeket, amilyen az Anonimuszunk, a Jáki egyházunk, a Vajdahunyad maga, ez a kis kannás fiú s még nehány műemlék,... akkor az a kevés, ami megmaradna, százszor több értékkel bírna, mint ez a mostani macskazene, ami agyonharsogja, ha itt-ott a művészet szerény, valódi harmóniái zengenek meg a kövekben, bronzban előttünk.