Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

François Gachot: JEAN COCTEAU: OPERA

Sokágú tevékenykedése között, amely a verstől, a rajzon át, a balettig, és a muzsikáig terjed s amely újabb időben mindinkább a színház felé terelődik, Jean Cocteau vissza-visszatér legelső szerelméhez, a poézishez s utolsó vaskos verskötete után (Poésie), amely hét év termését gyűjtötte egybe, pár hónappal ezelőtt megint új verseskönyvvel lépett elő, ezúttal három év anyagával, az Operá-val. Az új század költői közt, Párisban s akár egész Európában bizonyosan alig van vonzóbb és változatosabb jelenség, mint Cocteau, - ez a fáradhatatlan bűvész s ez az örökfiatal csodagyermek, aki, rövid tíz éven belül, minden fortélyt, minden műfajt, minden iskolát végigjárt, a harcos dadaizmuson kezdve egészen Jacques Maritain sajátos katolicizmusáig, s aki épp e sok kaland, kilengése és változása miatt, nem ok nélkül tartja magát, egyik újabb verse szerint, a «leggyűlöltebb és legszeretettebb» halandónak. Bizonyos, hogy amihez csak gyöngéd és nyugtalan kezével hozzányúl, az menten vagy arannyá vagy legalább aranyossá válik: régi s már-már elcsépeltnek vélt mitológiákat elragadó gráciával költ újjá (Orphée), évezredes remekművekből játszva hámozza ki a hatékonyat (Oedipe-Roi, Roméo) s zeneszerző társainak, Milhaud-nak vagy Stravinszky-nak, mintegy az ujjából rázza a szebbnél-szebb operaszövegeket, mint például legutóbb is a Pauvre Matelot oly egyszerű s olyannyira megrázó históriáját. Ez az ötletgazdaság s ez a káprázatos hajlékonyság, amely Cocteau «regényes», «kritikai» és «színházi» költészetében úgyszólván egyforma erővel tör felszínre, tulajdonképpeni poézisét s még legapróbb verseit is valami tűzijátékszerű s percről-percre változó fénybe vonja...

Mi e költészet lényege? s mit találunk az Operá-ban? A legelső pillanatban mintha egy modern varázslónál járnánk, angyalok és detektívek, rébuszok s hulló csillagok között, ahol a mezítelen szavak s a tárgyaiktól szabadult képek rajszámra, hol rímesen s logikusan, hol ősi káoszukban mutatkoznak. Az alvajárók világa ez, ahol minden, az ötlet s a szójáték is gépies biztonsággal jár-kél s ahol a legmindennapibb valóság is az álom révületében fürdik. Mindez csak látványosság volna? Illúzió? Cirkuszi csillogás és kézügyesség? Aki tudja, mily messziről jön Cocteau, s mennyit kellett tanulnia, felednie és szenvednie, míg kamaszkori világba emelhette, lehetetlen, hogy meg ne lássa ez út vékony s ideges, de egyetlen vonással készült s határozott vonalát. Ez az eddig megtett út azé, aki kicsikarja sorra minden egyes dolog titkát s aki, mint egy versében mondja, «a láthatatlant másolja». Az új gyűjtemény egy ciklusának «Titkos Múzeum» a címe, ahol a szobrok, képek és szerkesztmények különös visszhangra lelnek. Hét költemény van e sorozatban, telve mind azzal a szorongással, amely a képzelet véghatárán, már-már az őrülettel rokonul. A mámorok és a bűnök e telített légkörében a legegyszerűbb mondatok s a legismertebb gesztusok is megannyi új értelmet nyernek. Az eddig nyugodtnak vélt erők váratlanul felszabadulnak, a lomha tárgyak mozogni kezdnek, semmi sem természetes többé. Az ágak s a gyökerek összeérő rendszerében a szobrok, az alvó testek, az álom dermedt galambjai a vér jegyében ébrednek újjá...

E könyvben olyasfélét érzünk, hogy Cocteau, aki mindig hitt a mítoszok valóságában, ezúttal kaptárába vonta s életébe olvasztotta őket. Akár egy kút, amelyen át a halottak országába mélyed s amelyen át újra feljut hozzánk, sóval és tajtékkal verten, könyve minden egyes verse kegyetlen örvényeket tár fel, hajdani angyal-alakjai s héroszai vesztőhelyeit, amelyeknek homályában az orákulumok énekelnek. Míg másutt csak beszélteti s egymással szembeállítja őket, itt fogadja látogatásukat, követi minden nyomukat s nem fél, csakhogy elérje őket, sem a vaksors csalfaságától, sem az álom hamis távlatától. Minden, a dolgok és a lények egy homályos drámának, a menekülés fátumának zsákmányai. Valami szörnyű szerelem, valami vad égés fűti őket, jutalmul vagy büntetésül, mert túlléptek a föld határán. Ez adja meg e verskötet jellegét és nemességét: az egyszerű földi lét s az egyes ember valósága itt már-már alig kap helyet, s e költészet elsősorban álom- és imagépezet. A csodálatos elem révén nincs súlya s könnyen ég felé száll; ezért a sok vízió, a repülő ízek és tagok, a szárnyaló testek és súlyok. E szempontból tekintve, míg Cocteau régi verseiben a test csak megrázza láncait s nehezen szabadul még önsúlyától az Operá-ban, valami égi vonzás révén, lebegve emelkedik fölfelé. Ez a tisztulás legfőbb foka: semmi díszlet, se leírás, csak fény és csak az az árnyék, amelyet az alakok vetnek maguk köré. Nincs itt más, mint az éj és a nap, mint a templom belseje, oly terület, amelynek titka, úgylátszott, századok óta elveszett, s amelyen itt, Cocteau-nak hála, a lélek legmeghatóbb kalandjai kergetőznek...