Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
A kritika ott kezdődik, amikor az ember kételkedni kezd valamely műről alkotott ítéletének igazságában, azaz az objektív igazság lehetőségében. Ez a kételkedés arra kényszeríti, hogy magába szálljon és indokolja meg ítéletét önmaga és közönsége előtt. A kétszer kettő négyet nem kell indokolni; minden indoklás már magában véve is kételkedést jelent, az igazságba vetett feltétlen hit megrendülését. Ez Kárpáti Aurél kritika-elméletének egyik sarkpontja.
A másik sarkpont a célszerűségi szempontra van fixírozva. Van-e haszna a kritikának? Talán tanul belőle az író vagy a közönség? Kárpáti erre is szkeptikusan felel. «Majd két évtizede nem hiszek a kritikában. Fölöslegesnek, haszontalannak tartom. Nem használ senkinek. Se az írónak, se a közönségnek.»
Mért ír tehát mégis kritikát? - kérdezheti valaki teljes joggal. A felelet rá: azért, amiért a költő verset, a regényíró regényt. Nem teleologikus szempontból, valami hasznosság okából, hanem belső ingerből. Egy művészi alkotás valami élményt jelent a számára s ezt az élményt akarja önmagában tisztázva az olvasóval közölni úgy, ahogy a regényíró az élet jelenségeivel szemben való élményét közli.
A két sarkpont összekapcsolásával kiderül, hogy Kárpáti a kritikával szemben radikálisan anti-dogmatikus állásponton van. Nincs objektív igazság, tehát nincsenek objektív érvényű hittételek sem. A régi kritika hitt bizonyos előre megadott tételek érvényében, melyeket mértékül állított a mű elé. Ebből folyólag a kritikát a tudományok sorába állította. A Renan iskolájából kikerült francia kritikusok támadták meg először ezt az attitude-ot, s ma már az ő felfogásuk vált általános érvényűvé.
Kárpáti a gondolatok e sodrában a radikális állásponton helyezkedik el. A kritika, melyet teljesen és visszavonhatatlanul kiűz a tudomány köréből, a művészet körében helyezkedik el. «A kritika a kételkedés művészete» - mondja bevezető fejezete csattanójául.
Szeretnék vele, az alapgondolatban való egyetértés mellett, egy s más részletben vitatkozni. Csakugyan olyan haszontalan a kritika? Egy kritika, amely egybeesik a közönség véleményével vagy ellenkezik vele, csakugyan nem sokat használ. De a kritika általában, a rendszeres, mindig megújuló kritikai tevékenység? Amit irodalmi műveltségnek nevezünk, az emberekben élő irodalmi gondolatokat, azt, hogy mégis vannak meglehetős számmal emberek, akik öntudatossá igyekeznek tenni magukban a művészi élményt, mégis csak a kritikának köszönhetjük. Vajjon nem a nemzedékről nemzedékre dolgozó s mindig kiváló szellemeket foglalkoztató francia kritikának kell-e tulajdonítani, hogy a francia irodalom a maga egészében, múltjával és jelenében él az emberek tudatában? És nem köszönheti-e számtalan esetben a kritikának, vagy egy kiváló kritikus nyomatékos támogatásának boldogulását egy-egy új művészi irány vagy egy-egy kitűnő művésztehetség? Mi a művészet, amelynek nincs kritikája? Nem egyes művek sikerre vitele vagy megbuktatása a kritika haszna, hanem a kritikai gondolkodás beoltása a művészet iránt gondolkozva érdeklődő agyakba. S a kritikust nemcsak az különbözteti meg a regényírótól, hogy élet-élmény helyett művészeti élmény az anyaga, hanem az is, hogy fokozottabb mértékben használja fel a tudomány támogatását, nem is lehet el nélküle. Minden tudományos műveltség nélküli regényíró elképzelhető, van is nem egy, de lehet-e kritikus tudományos műveltség nélkül? A kritika valóban nem tudomány, hanem művészet, de olyan művészet, mely a tudománytól kapja eszközeinek nagy részét. Elfogadom, hogy a kritika lélektani kiinduló pontja a kételkedés, de a kritikus az az ember, aki hiszi azt, amiben kételkedik. Nem lát objektív igazságot, de annál jobban ragaszkodik a szubjektív igazsághoz és ezzel válik alkotóvá.
De hagyjuk a polémiát.
Kárpáti kritikai felfogásából természetszerűen következik, hogy az ő kritikája sohasem előre megfontolt tételekből indul ki, hanem mindig magából a műből és írójából. Legtisztábban nagy Hamlet-tanulmányában szemlélhetjük ezt. Nincs egy mondata, mely nem a shakespearei szöveg alapján áll s nem oda tér vissza. Amint megfigyeli, hogy a pogány vérbosszú eszméje mérgezi meg Hamlet lelkét, folytonos küzdelemben a keresztény gondolattal, mely ellentmond a vérbosszú törvényének s abban a pillanatban, amint az utóbbi győz benne, a keresztény, új erkölcsi parancs - magából a shakespearei szövegből kiindulva, belemagyarázás nélkül egyrészt helytálló magyarázatát találja meg a tragédia bizonyos, eddig vita alatt állott szerkezeti sajátságainak, másrészt Hamletet egy határvonalra állítja, a pogány és a keresztény erkölcs közé, abba az átmenetbe, mikor az emberen még végigviharzik egy gondolataiban már túlhaladott, de ösztöneiben még élő régi, vadabb erkölcs, de már van ereje szabadulni tőle és feljutni egy magasabb erkölcsi szférába. Ezzel Hamlet egy egyetemes emberi tendencia hordozója lett, a tragikuma az emberiség tragikuma. Kárpáti tanulmánya ezzel a végső eredményével, melyet le se von, meg se formuláz, csak szemlélet, szellemesség és plauzibilitás tekintetében nagyon jelentős adalék a Hamlet-kérdés tisztázásához.
A magyar kritikus speciális helyzete tükröződik Kárpáti kritikáiban. Kénytelen hírlappal kapcsolatban dolgozni, a hírlap kívánalmaihoz alkalmazkodni. Témáit tehát nem saját kedve szerint válogatja, hanem az aktualitásból kapja készen. Egy színdarab előadása, egy könyv megjelenése, egy irodalmi évforduló adja neki a megszólalás alkalmát. Így kerülnek össze kritikáiban olyan heterogén dolgok, mint Katona, Shakespeare, Euripides, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Ibsen, Shaw drámái s az utóbbi évek irodalmi eseményei által felvetett más nevek és gondolat-sorok. S ez a próbája a kritikus műveltségének, szellemi rugalmasságának, s az írókat és művüket átélni tudásának. Kárpátinak mindenről van figyelemreméltó mondanivalója, néha ötlet, néha meglepő és mélyebb kifejtést esdeklő gondolat. Asszociációi nem túl bővek, de mindig helytállók, nem az írás ornamentikájához, hanem a struktúrájához tartoznak; gondolatainak világos és szabatos fogalmazásához segítik. Mert a világos és szabatos fogalmazás a legfőbb stílustörekvése. Nem önmagát állítja az olvasó elé, hanem a gondolatát. Ez a mértéktartása bizalmat kelt, megszilárdítja kritikai hitelét. Az a kegyeletes gond, amellyel a magyar prózai stílus hangszerével bánik, a modern beszédmód gondos és ízléses beleszövése a magyar nyelvi tradíció alapszövetébe, hangjának nyugalma, mely mégis érezteti a gondolkodás és írás izgalmának vibrálását, kitűnő példája a modern magyar kritikai stílnek.