Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · SZEGI PÁL: TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ

SZEGI PÁL: TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ
2.

Abból a teljes egysíkúságból, egyelvűségből, mely Tersánszky művészetét jellemzi, természetesen következik, hogy fejlődésének vonalán nincsenek nagy kitérők, zökkenések. Nem megy át alapvető változásokon. Az író helyzete a világhoz, tárgyához lényegében már az első pillanatban is ugyanaz volt, mint fejlődése bármely későbbi pontján. Valóban, legelső írásaiban felleljük már összes lényeges tulajdonságának gyökerét. S talán legteljesebben épp az a novelláskötet reprezentálja, minek a túlságosan tartózkodó, csendes «Kísérletek, ifjúság» címet adta.

Fejlődésének heroikus korszakát első regénye, a «Viszontlátásra drága» (1916) képviseli legteljesebben. A tragikus hiábavalóság sorsgondolatának ez a könyv legközvetlenebb kifejezése. A regény hőse egy leány, valami váratlan és tétova szerelemből adta oda magát egy orosz tisztnek, s ez a szerelem, mint az első szerelmek mindig, exaltáltan nagyranövekedett, tiszta és fényes virággá. De a második, harmadik, negyedik, s a többi szeretők (a regény a háborús Galíciában játszódik) az élet súlyos logikája szerint már a kétségbeesésnek és a kívánkozás állatiságának emésztő, mérges láváját jelentették, s a pusztulást. Itt még megszépítően, szinte kálváriásan nagy szenvedés öli meg a lányt. Miliő a háború. S a környezet és az ember küzdelme még csupa heroizmus. Egyik fejezet a menekülésnek egy kétségbeesett, hiába kísérletét írja le. Szörnyű éjszakában vonuló megrakott szekerek, s kufár szekeresek, kik pénzről, a «fuvar» díjáról tárgyalnak folyton az elcsigázott, félőrült emberekkel! A magyar háborús literatúra legnagyszerűbb lapjai közé tartozik ez a leírás.

A Viszontlátásra, drága magában álló darab Tersánszky oeuvrejében. Lelkes és exaltált hőse sok tekintetben még a romantikus regényhősöknek rokona. Itt e tragédia heves izzása még fölolvasztja az események aprózó realitását. S a különleges viszonyok, helyzetek nélkülözik az állandóság füllesztő tompaságát. A mellékfigurák lazán, rapszódikusan kapcsolódnak a miliőbe, a sorsok villanásszerűen érnek össze, a még bizonytalanul, s talán véletlenül pusztul el, ami elpusztul. A katasztrófák nem a közönséges élet immanens tragédiái, a háború különös borzalmaiból, kivételes helyzeteiből sarjadtak ki.

Egyéb írásaiban a nyomorúság, az elpusztulás, az élet immanens törvénye, s a tragédiák egyszerű tartozékai az életnek. Éppen ezért nem is halálosak. Éppúgy hozzátartoznak az emberhez, mint maga az élet. Hőseinek lelkét kemény kéreggel burkolja körül, hogy ne törjenek szét a velőkig ható megrázkódtatásokban, mert mind olyan viharokban élnek, miben megállhatni lelkes embernek nem adatott. Egy későbbi regényének hőse (a «Céda és a szűz» Veronja) a Nelinszky Nela (Viszontlátásra, drága) sorsával teljesen azonos sorsot megjárva, végül mégis csöndes, megnyugodt felesége lesz legelső szeretőjének. Vagy a «Két zöld ász» hőse, Buzikán Mátyás a züllés elképesztő kálváriáján vergődve keresztül, végül «nyugodt exisztenciát» teremt magának - professzionista hamiskártyássá lesz. Embereinek végső értelme mindig maga a tett. A cselekvés realitása. A valóság markában vannak mindnyájan, s olyanok, mint az egyszerű kövek. Ha egymásba ütődnek, koppannak egyet, talán lehorzsolódnak, de megmaradnak kőnek.

Tersánszky minden regénye elfáradással, belefáradással végződik ezután és nem halállal. A nyomorúságban, szerencsételenségben való eltikkadással, fanyar, keserű nyugalommal. A fáradtság boldogsága a szegény kincse az ő embereinek. S ez az, amivel már pályája legelején is meg-meglágyította a tragédia könyörtelen erejét.

Bár zsúfolt vízióinak testéül a regényforma inkább megfelelne, Tersánszky legtisztább, legteljesebb műveit mégis novellái között találjuk. («Kísérletek, ifjúság», 1910-1918.) Ezek az írások valahol a regény és novella között lebegnek. Sem a novellák egy részletre beállító metódusát, sem pedig a regény keretező, összefoglaló, kompozíciós elvét nem követik teljesen. A novella vonalpátosza, vagy lírája helyett írásait pontos és tömör megfigyelések lassú, részletező ritmusában tartja. De inkább zsúfolt, mint tömör. A tömörítés stílusa rapszódikus, darabos nála, vagy nyersen elnagyolt. S ez az, ami novellaszerű ezekben az írásokban.

Több évnek termése ez a novelláskötet. A benne sorakozó novellák világos képét mutatják annak a befelé forduló fejlődésnek, mely a valóság élményének hideg (verejtékeztetően hideg) imposszibilitásától az első személyben elbeszélt életek meleg valóságáig ível. A «Most nem» című novella hűvös, líramentes szigorúságát milyen távolság választja el a «Gyilkos» zaklatott, lélekállító feszültségétől, s mindet a «Máris tallérja» lírájától, meseillatától! Itt külön darabokban, egymás mellett szemlélhetjük azokat az elemeket, melyek a nagyon is összetett íróban egymásba fonódva élnek tovább, melyek későbbi munkáiban egyidejűleg hatnak, s adják meg szinte fölfejthetetlen komplexitását, zsúfolt, nehéz ízét művészetének.

Milyen szempont vihetne le ennek az írásmódnak legmélyebb gyökeréhez? Meg lehet-é egyáltalában találni végső értelmét, mely egyetlen sugárral világítja be sok-sok életét? Nem-é a disszonancia belső feszültsége az éltető eleme? Miért «kísérletek» ezek a novellák, hiszen a «Máris tallérja» s a «Ruszka Gyuriék karácsonya» két formailag is zárt remek! Az élettel való szembenállás hogyanjának kísérletei talán? Lehet. S jellemző, hogy a kísérletező nem tudott metódust választani magának. Nem tudta se a lírikus, se a realista szemének elfogultságával nézni a világot. A reális látomás mögött lappangó szenvedélyesség hajtotta az élet ingoványai felé. Csak így magyarázhatók meg azok a lírikus szenvedélyű kitörések, mik lázuk tüzében néha felolvasztani látszanak a víziók tömör valóságát is.

A világháború élmény-szörnyetegei teremtették meg Tersánszky pátoszát. Már a «Viszontlátásra, drága» ennek jegyében született. Teljességében pedig egy harctéri novellájában szakad föl ez az exaltált nehéz pátosz. (Jön a főherceg. Nyugat, 1919. évf.) Ötvözött, sűrű nyelve, fullasztó, fáradt eseménytelensége, tikkadt mondatok extatikus lírája itt már a mániákusság határain jár. A valóság és a hullucináció egybefolyik. Micsoda naturalizmus ez a Tersánszky Józsi Jenőé! Pár évvel később «Öröm» c. novellájában (Nyugat, 1923. évf.) újra felszökken extázisa és áttépi a realitások szigorúan zárt kereteit. Ez a rövid, pároldalas írás jelzi Tersánszky művészetének egyik legmagasabb pontját. Egy terhével megrekedt, s az ütésektől már véres szemű lovat püföl kocsisa. S az összeakaszkodott ember és ló verejtékes küzdelme a maga iszonyatában szoborrá, jellé, szimbólummá fagy ezeken a lapokon. A néma és a véres ló s horkanó, kétségbeesetten az égre fölfenyegető s majdnem síró gazdája, a tehetetlenségében nyomorult, szomorú testvérei egymásnak! Ez a novella áthidal minden szakadékot, mely embert és állatot elválaszt egymástól. Íme, a naturalista író milyen mélységek ízét érzi meg a valóságban! Mennyivel mélyebb értelme van az egyszerű pszichológiátlanságnál, ennek a későbbi mondatának, melynek tanulságával egyik regényét zárja le: «Minek lélek, minek záródni egyéniségbe? Egynek lenni a csírázó élettel, a földdel!» S ha most kissé emeltebb hangon mondjuk Tersánszky művészetére, hogy íme, a naturalizmus, szavunkban benne fog csengeni az a mélyebb értelem, hogy ecce homo, sőt ezen túl: ecce vita.

A látó író, ki nemcsak képzeletének rabja, milyen rejtett titkait fedezheti föl az emberi természetnek! «Titkokat.» Az életnek, szerelemnek titkait. Az emberi élet legnagyobb titka a szerelem. S Tersánszky számára az élet legigazabb területe. Szerelem, erotika. Itt legmeztelenebb az ember. S aki nagyon meg akarja látni, itt nézze meg. Tersánszky a látniakarás megszállottja. Mindent egészen közelről néz meg. (Mint minden «naturalista».) S olyan közelről s olyan pontosan kevesen vizsgálják a szerelem «csodáját», mint ő. S csak az, aki önmagától fél és az igazságtól, merheti az obszcenitás vádját emelni ez ellen az író ellen, csak a társadalmi és erkölcsi előítéletek bénái, s a tetszetős ideálok hamiskártyásai!

Az érzékiség emésztő forrósága terheli össze Tersánszky embereit. A szerelem, mely nem lelki exaltáció, hanem vérmes és vaskos kívánkozás, s melynek mégis van misztériuma. Minden mozdulat mögött fojtott erotika lappang, s ezt a lényeget adó erotikumot mondja minden szavával az élet. Hatalmas, parancsoló és megfejthetetlen titokként él asszonyainak testében, s már a féltudatlan gyermekkornak is ez a titok félig a lelke. (A «Kisfiú nagy barátai».)

Az emberi nyomorúság mellett a szexualitás vad, földszagú hatalma legnagyobb élménye Tersánszkynak. Az erotika és a nyomor kereszttüzében élnek emberei. A nyomorúság ellenmérge a szerelem, ez a nagy feloldozás, mely meglazítja az élet könyörtelen tragédiáit. S ezen a ponton át ömlik bele életlátásába és művészetébe a derű is, a humor, a nevetés. Nevezhetnénk ezt a humor könyörületességének. Hisz olyan dolgokat tár föl előttünk ez az író, mik nem volnának elviselhetők, ha nem tudnánk nevetni rajtuk. Heroikus korszakát Tersánszky fejlődésének így váltotta fel a szelídebb, megnyugvóbb humor korszaka. Nem nézi már avval a tragikus pátosszal az életet, szerelmet, mint a «Viszontlátásra, drága» lapjain. Inkább szelíd iróniával, vagy akár vaskos humorral, de mosollyal az arcán. Kinek szól ez a sokszor tán fanyar mosoly? A megismert életnek. A könyörtelen sorsnak. Bölcsesség van benne. Tersánszky bölcs ember és egyszerű ember. Nincsenek nagy fikciói, elméletei, ő az élet pártján van, s nem a sorsnak a pártján. Az irodalom őneki méltán nem törvényszék, mely a Nagy Fikciók kifundált törvénytételeinek igazsága szerint mér életet, szerelmet, halált. Így talán nem jutunk le az Értelemnek tiszta ízéhez, vagy végső megfogalmazásához, mely ugyancsak nagy és büszke célja a gondolkodó embernek, de így sikerül (és csakis így sikerülhet) meleg lehelletét érezni a sorok között a valóságnak, s átfogni a kirostálatlan, rengeteg és megfoghatatlan életet.

Épp mint a kibuggyanó líra, s a pátosz meg-meglazította naturalizmusa nyersségét, úgy oldotta föl világlátása tragikus könyörtelenségét a humor emberi melege. A Kakuk Marcik meg Ruszka Gyurik tragédiamentes élete csak ilyen, humorral teleitatott levegőben képzelhető el.

A «Rossz szomszédok» regénye (1921) mutatta először zord életlátása nagyobb fölenyhülését. Erre-arra hányódó hősei igyekszenek elbújni, félrehúzódni az élet püfölő ökle elől. Bár a Ruszka Gyurik, Kakuk Marcik fajtájából való Angyalossy Gáspár ebben a regényben még meghal egy-két ütés alatt, vagy még inkább önmaga csavargó lelke örvényei közt, de többi hősét a tragédiák csak szelíd szomorúság képében látogatják meg néha. A polgári nyugalom egyszerű békéje takarja be az életüket. Mégis a tragédia kísértete lebeg még e fölött a regény fölött. Tersánszky ezen a meséjén át döbbent rá az örökös elfáradásnak, magának ennek a boldog tragédia-elhárításnak belső tragikumára. A mindennapos események ráfüllednek itt az emberekre, a lelkesedés, az emóció megáll. Még a gyerekkori szerelmek lírikus emléke is csak távoli ködkép, alig van illata is. Nem tudják, csak foszló sejtelem bennük, hogy valahol kisiklott az életük vonatja, hogy valahol hiba történt, s valami zengő szépség kimaradt az életükből. A józanság, a «tragédiamentes» polgári élet szótlan tragédiája ez a regény. Szürke emberek, kikről el se hihetnők, hogy lelkük van, tragédiát hordoznak. Csak az így, nagyon közelről néző «naturalizmus» tudja megmutatni az egyszerű, nyomorult lélek összetettségét, a szegény lelkek gazdagságát, vagy érdes, összecsukódott, csaknem állati lelkekről, hogy azokban is összetett, nagy komplikált szenvedélyek máglyáin égnek. Itt is, csak az utolsó lapokon veszi észre a hős, önmaga sorsának szomorú mérlegét csinálva: «Hiába okoskodsz, nagyon is átérzed magadban ennek a furcsa őrületnek átkát, a józanság őrületét, a latolgatásét, aggályoskodásét, az óvatosságét, amelyben elsikkadt életed kedve, mint sívó homokban a patak.»

Fordulópontot jelöl ez a regény. Még megvannak benne a «Viszontlátásra, drága» nagy, elragadó lendületei is néha (Kalajcsi pince-jelenet, Angyalossy halála, s a befejező oldalak ünnepélyes hangulata), de emellett a részletek zsibbadt halmozása itt már mint stílus jelentkezik.

Elaprózó, zsúfoló stílusának első teljes kibontakozását a «Két zöld ász» regényében (1922) látjuk. Ennek a regénynek nincs is magasabb értelemben vehető rendje. Csak az események egymásutánja az egyetlen gerince. Nyoma sincs a stilizálásnak. Összezsúfolva, nagy tömegben dobja a színre embereit. S mindegyik magával hozza egész életét. Tulajdonképpen nincsenek is epizódfigurái, mert nincs meg benne a könnyű, elnagyoló látás tehetsége. Hacsak egy mondattal is, de megmondja háttérben álló szereplőiről is, hogy ki volt apja, anyja, nagyapja. Nincs önmagában elképzelt embere, hiszen az egymásba kuszálódott sorsok zavarosát figyeli. Minden sok gyökérszállal kapcsolódik ide-oda, semmi sem tiszta talajból nőtt ki, hanem az életből. A formálás tisztán művészi lázát a mondatépítés, mondatötvözés munkájában éli ki. Regényének széhulló testét stílusának tömör ereje teszi szilárd épületté. Nyelvének színe szerkezeti szerepe van. Ez az a kötőanyag, amely összefogja a mozaikokká széteső regényt. S ez adja meg munkáinak állandó tónusegységét is.

Tersánszky művészetébe legmélyebben nyelvének sajátságait vizsgálva pillanthatunk.

Nyelvének szövetébe lelke íródik bele az írónak. Ez az a csodálatos matéria, mely állandóan összeér a teremtő lélekkel, mely közvetlen teste, valósága az alkotásnak. Minden, ami megfoghatatlan egy íróban, az benne van a nyelve érzéki szövetében, benne árad, dobog az élő nyelvben. A nyelv élő organizmus.

A mondatszerkezet belső disszonanciáját, belső izgalmát keresi állandóan Tersánszky. Lelke eredendő nyugtalansága legközvetlenebbül mondatsorainak izgatott futásában materializálódik. Mondatai furcsa izgalommal kapdosnak előre. Ezért oly gyakori a kötőszavas mondatkezdés is. Hát, no, de, node, bizony, hisz, hogy stb. kezdetű mondatok szinte minden lapján seregesen fordulnak elő. Izgatott, nyugtalan nyelv ez, csupa mobilitás. «Rekkenő nyár tikkadt a völgyön»: még egy ilyen abszolút mozdulatlan tájképet is csupa vibráló mozgássá varázsol a «tikkadni» ige, s a szavak muzsikája. Nyugtalansága hajtja a legmerészebb inverziókba, s a constructio ad synesin is gyakran előfordul prózájában! A participiumokat tán ő használja leggyakrabban a magyar irodalomban, szereti átmeneti jellegüket: hogy bennük a névszó és az ige kettőssége.

Vannak sokszorosan összetett mondatai, miknek elementáris ereje zsúfoló, gyömöszölő tendenciájukban rejlik: egybefojtani mindent. Mély analógiája ez regényei sűrűségének.

Egy-egy mondat néhol egy különös, izgatott jelzővé zsugorodik, vagy rövid mellékmondattá, melyből az állítmány lehetőleg kimarad. Szereti a hiányos mondatokat, ezek nyugtalan mobilitását. Leggyakoribb az állítmánykihagyás. Egy kisváros leírásánál például egy egész oldalon át sehol sincs kitéve állítmány. S a kép hirtelen, hullámzó valósága csupa izgalom. Sehol egy «van», vagy «volt» szilárd befejezettsége. Nála sohase föltörhetetlen egység a mondat.

Használja a passzívumos szerkezeteket: a bennük rejlő ünnepélyességet szereti, s ugyanezért alkalmaz oly sokszor -ván, -vén latinos participiumokat is. Fanyar díszítő technikájában van valami ünnepélyes nagyság. Néha modoros, néha pedig tudákos mondatszerkezeteivel, s szóösszetételeivel komikus effektusokra törekszik.

Sok figurája, s komplikáltsága mellett is közvetlen ez a nyelv, s eleven. Népies zamata van. S csupa vibráló élet. A legszabadabban alakított nyelv. Sok helyütt gyerekesen merész. Friss, új szavakat vesz át a nép nyelvéből, s egy-egy szó már sokszor maga is nagy lelki izgalmakat jelent az írónak. S vannak szűz szavai is, miket ő mondott ki először a magyar irodalomban. Néhol egy népies szó ereje, vagy egy gyerekes szókapcsolás belevág a mondatba, s szörnyű hasonlatát olyan elevenné teszi, hogy saját lelkünkben érezzük fájdalmát: «Éjjelente a szívem úgy dobogott, mintha átkozott lelkek horga akadt volna meg benne s azok huzigálnák.» A huzigálni ige adja meg ennek a mondatnak szörnyű zamatát.

Tersánszky nyelvének beható és részletes vizsgálata sokszorosan túlhaladta ennek a tanulmánynak kereteit. Összefoglalásul röviden megjegyezzük, hogy eddigi munkásságában a nyelv szempontjából három stíluskorszakot különböztethetünk meg. Első a fiatalkorú novellák darabosságra hajló, de sima mondatszerkesztése. Második a háborús írások heves pátoszú, mániákus folyamatossága. S harmadik a «Kakuk Marci», s a «Céda és a szűz» tömött, nyers erejű, darabos, fanyar humorú nyelve.

Tersánszky nyelvének éppúgy, mint kompozíciójának, formájának tulajdonképpen tartalmi értelme, tartalmi perspektívája van. Ebbe a szabadon és frissen alakított nyelvbe közvetlenebbül foghatta bele a valóság gazdag és szabad életét.

Végső tartalmi vonatkozására, etikai perspektívájára utalva Tersánszky művészetének, azt a szerető odaadást kell kiemelni, mellyel az élet esett nyomorultjai felé fordul. Bár nincs ebben szociális öntudat, mégis csupa eleven lázadás, mit mélyebb, tudatalattibb erők vezetnek.

Már a «Két zöld ász»-ban bizonyságot tett amellett, hogy a «jellem» »kevésbé tartozéka a józan érdekükre vigyázó egyének lelkületének, mint holmi léhák, botlók s esendőkének, kikben túlzóbb a lelkiismeret s afféle oktalan s együgyű regényhősi hajlamcafrangok». S hőseit ezért veszi mindig a társadalom legalsó rétegeiből. Teljességében két kis regényében («Kakuk Marci» [1923] s «Céda és a szűz [1924]) rajzolta meg azt az embertípust, amelyik lelkében állandóan kísértett. Kakuk Marci s a céda Veron a szeretet fényébe vannak belefogva sokkal inkább, mint Tersánszky bármelyik hőse. Apológiája ez a regény a nyomorult és szerencsétlen emberi szívnek.

Mint minden Tersánszky-írás, ez is önvallomás egy kicsit. Kakuk Marci azok közé az emberek közé tartozik, kik álmaik, képzelődéseik mennyországába próbálnak elmenekülni. A mesék és vágyak köde egyszerű emberi kívánkozásokból verődik össze. Két hiányzó garas, vagy hóvíz idején egy lyukatlan cipő, ez a megváltás álma, szimbóluma. S a Kakuk Marcik lelke oly erős, oly teremtő lélek, hogy kótya álmaikban, s útszéli szerelmeikben is megváltják önmagukat lyukas cipőiktől és minden bajaiktól, s nem érzik nyomorult magányosságukat, elhagyatottságuk büszke ékességükké válik. Így szakadnak ki egészen a társadalomból, s minden emberi közösségből.

*

Tersánszky helyét Móricz Zsigmondé mellett fogja kijelölni az irodalomtörténet. A népszínmű-hangulatok erős dekorativitása helyébe ők hozták a sűrű, vegetáció-szagú élet igazságát a magyar irodalomba. Történeti missziójuk azonossága mellett azonban alapvető karakterbeli különbségek választják el őket. Mórciz Zsigmond embereinek tetteiben az erő pátosza izzik. A sokat idézett aratás, az izzó, hősies és áldásos munka az élet szimbóluma Móricz vízióiban, Tersánszky emberei pedig fáradt, tedd-ide, tedd-oda passzivitásban élnek, tetteik fanyar lendületlenségében fonnyadnak el. Móricz Zsigmond a heroikus tett szépségét írta meg, Tersánszky a tettek verejtékes hiábavalóságát.

*

Tersánszky most harminchét éves. Tíz regényt és négyszer-ötször annyi nagyobb novellát írt eddig. Ha áttekintünk embereinek nyüzsgő sokadalmán, önkéntelenül Balzac titáni arányaira kell gondolnunk. Tersánszky oeuvreje egy szakadozott, félig megszületett, rettenetes Comédie Humaine.