Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
Mikor Alexéj Iványcs Iljához belépett, valahogy el sem csodálkozott azon, hogy maga Ilja nyitott neki ajtót; nem szobalány fehér kötényben, és nem öregasszony puha papucsban és meleg kendőben, és nem inas, - valamilyen fehér szemöldökű legény, szürke kabát alól kilógó karton-ingben, - hanem maga Ilja: sőt mintha feltétlenül úgy is kellett volna, hogy éppen ő és ne valaki más nyisson ajtót. Pedig Ilja részéről teljesen váratlanul történt a dolog: a cseléd véletlenül nem volt akkor otthon, apróságokat ment bevásárolni, és Ilja azt hitte, hogy ő jött vissza, hogy neki nyit ki, - ez derült ki később.
Mikor Alexéj Iványcs Ilja szobájában leült egy székre, nagyon bonyolult és különös érzést élt át. Egyfelől megnyugvást érzett, mint az úszó, aki egy nagyon széles folyót úszott át és már lelépett a túlsó partra; másfelől - bágyadt ernyedtséget és heves szívdobogást a mellében, mint ugyanaz az úszó; végül - és ez volt a legfontosabb, - a világosságnak, egy kétségtelen valamivel való kapcsolatnak teljes elvesztését, valami elszakítottságot mindentől, még ettől az embertől is itt, akihez jött és aki hirtelenül - nem tudni kicsoda, nem tudni hol és nem tudni miért - ott áll vele szemben az asztalnál, lekonyítva lelapult kis füleinél megszélesedő fejét és zsebébe süllyesztve a kezeit, úgy hogy csak kerek körmű hüvelykujjait lehet látni. Kerek körmök a lámpától csillogó rovátkákkal, - ez világos; és még?
Azelőtt is megtörtént vele ugyanez, de csak amikor éjjel felébredt és nem tért tüstént vissza az öntudata; de így elveszteni magát nappal, ébren, mint ahogy most vesztette el magát, váratlanul, - még azt sem tudta, hogy megvan benne ez a lehetőség. Mintha egy fáradhatatlan őr állt volna poszton a lelkében és tőle volt a világosság és a cél; és az őr hirtelen eltűnt, - és nincsen semmi kapcsolat a világon; nincsen hely a természetben, nincsen semmi, még ő sincs, - nincs Alexéj Iványcs, - nem tudni micsoda, valami szappanbuborék van benne, amely szétfoszlik, - és ez azon a helyen van, ahol olyan sok volt! - szétfoszlik, és nem marad semmi, ő maga pedig régen nincsen...
Ez mindössze félpercig tartott, - többet ki sem bírt volna a lélek, - és egyszerre váratlanul a medrébe terelődött és elrendeződött Alexéj Iványcsban minden, amikor már nem Iljára nézett, hanem az ajtóra, amelyet Ilja kilincsre becsukott mögötte. Az ajtó közönséges volt, tölgyszínben festve és nem is nagyon régen festve - körülbelül egy évvel ezelőtt - és nagyon pocsékul festve, de amint Alexéj Iványcs alaposan szemügyre vette,
És minthogy a lépcsők, amelyeken (Válja nyomdokain) csak az imént jött fel, ugyancsak világosan kirajzolódtak előtte az ajtó mögött, Alexéj Iványcs keresztbe rakta a lábait, összefonta a tarkóján a kezeit és derűsen nézve Iljára, megkérdezte:
- Ezt a házat, ugye, örökségbe kapta?... Tanácsolom, hogy a lépcsőket cserélje ki kőlépcsőkre... vagy vaslépcsőkre... Biztonságosabb tűzveszély szempontjából, - igen, igen...
E szavak után úgy érezte Alexéj Iványcs, hogy végleg megtalálta az egyensúlyát, hogy most világos előtte, mit kell és mit fog a továbbiakban mondani. Mintha állandóan apró tűszúrásoktól égett volna az arca, de maga, belül, már megnyugodott.
Ilja semmit sem felelt. Kezeit sem húzta ki a zsebéből. És mintha fátyolosan nézett volna rá, hiszen a füstszínű szemüveg volt rajta, - csak az alsó állkapcsán lehetett látni, hogy nagyon figyelmesen nézi.
- Talán ön is leülne? - mondta Alexéj Iványcs.
- Miért?
- Mert így nekem alulról felfelé kell néznem önre, önnek pedig énrám felülről lefelé.
- Nos és?
- Nem, ezt nem akarom! Akkor én is felállok!
Alexéj Iványcs felugrott és megszokott - apró, gyors és fürge - lépteivel néhányszor végigment a hosszú dolgozón.
És a szoba közepén hirtelen megállva, halkan mondta:
- A feleségem... meghalt, - tudja?
- Igen, sajnos... Tudom.
Ilja megigazította szemüvege zsinórját és színtelenül köhintett.
- Ah, már tudja!... Gyermekágyban, gyermekágyban halt meg, - ezt is tudja?
- Tudom.
Alexéj Iványcs erős izgalomban, sarkaival kopogva, még néhányszor fel-alá járt, lefelé nézett és csak a fordulóknál vetette fel egy-egy pillanatra a szemeit Iljára; mérlegelte termetét, vállszélességét, határozottságát, testi fejlettségét, erejét és ügyességét, - semmi mást.
Iljára, akit eddig mindössze két ízben látott, úgy emlékezett Alexéj Iványcs, mint egy kiforratlan, lusta színészre, aki rosszul tanulja a szerepeket, sokat iszik és a természetről beszél.
S miután mindezt átgondolta, Alexéj Iványcs gyorsan mondta:
- Ön nagyon megváltozott... Miért?
- Így nem tetszem? - kérdezte Ilja lassan.
- Nem!... És előbb, előbb sem tetszett... Sohasem!
Ilja öklébe fogta a szakállát, szája elé húzta és megkérdezte:
- Miért jött hozzám?
- O-ó, «miért»!... Miért! - kapta fel a szót Alexéj Iványcs élénken. Még egyszer végigment a szobán és még egyszer elismételte: - Miért.
- Megértem, hogy felvilágosításokat akar és nem is tagadom meg, csakhogy...
- Mit «csakhogy»?
- Nem itt, mert itt nem vagyok egyedül... Itt van a nagybátyám, a nővérem. Hiszen családos életet élek.
- Úgy, családos életet él!... Azelőtt én éltem családos életet, most ön!... Szóval elhív valahová, - talán egy vendéglőbe?... Ahol a szarka van, ugye, ahol a kutya csurgatja a nyálát és a kis púpos ül a pénztárban? ... És a zongoráslány szemei körül ekkora karikák vannak?... Köszönöm!... Nem, oda nem megyek, - már én itt maradok.
- N-n... na igen... De-e... egy ügyfelemnek kell minden pillanatban jönnie... Jobb lesz, ha... (Ilja kivette az óráját.)
- Ah, önnek már ügyfelei is vannak!... Válóperekben?... Amint látszik, egyáltalában kellemetlen önnek a látogatásom, ugye? Mit tegyünk? Nekem még kellemetlenebb, mint önnek, - igen, kellemetlenebb... ezerszer, - igen, igen... És nekem nem az a fontos, hogyan lesz «jobb», hanem hogyan lesz «rosszabb».
- Rendben van.
Ilja rándított a vállán, leült egy székre, helyet mutatott Alexéj Iványcsnak egy fotelben és sűrű hangon, amint valószínűleg gyér számú ügyfeleivel beszélt, mondta:
- Foglaljon helyet! - és közelebb tolta a gyufát és egy nagy doboz cigarettát.
Amikor sok gyülemlett fel egy emberben valaki ellen, nehéz ebből a sokból egyszerre azt ragadni ki, ami a többinél szükségesebb, fontosabb, - így nem tudta Alexéj Iványcs sem tüstént a legfontosabbon elkezdeni. Szemeivel végigkutatta Ilja egész széles íróasztalát, keresve valamit, ami az övé, Váljáé, a feleségéé - és nem talált semmit: a szokásos, idegen tárgyak, vaskos, egyhangú könyvek, egy bronz tintatartó, egy perselyalakú levélnehezék, - miden, mint mindenki másnál, semmi Váljától. A falon, az asztal felett, egy vastag copfú gimnazistalány és a mostani Ilja fényképe, - csak ez a kettő. Kissé üres és borult lett tőle a lélek... sőt kissé bizonytalan és hideg...
De teljesen függetlenül mindattól, ami benne volt, - alig, hogy Alexéj Iványcs hozzáért fotelje könyöklőihez, felemelkedett és halkan megkérdezte:
- Ő is ebben a fotelben ült?
- Kicsoda?
De ugyanebben a pillanatban már bizonyosra meg is érezte, hogy igen, éppen ebben, - s ezért teljes alakjában kiegyenesedve, fehér szemeivel belefúródott Ilja kereskedő-arcába:
- Itt, ebben a szobában történt, hogy huszonöt rubelt adott neki az útra?
- Kinek?
- Neki, neki, és nem «kinek»!... Semmi közöm valaki máshoz! Nem «kinek», hanem neki!
Ezt felesége nővére írta meg, és már régen, még akkor, amikor Valentyina megérkezett hozzá; de akkor a közlés elkerülte Alexéj Iványcs figyelmét, akkor sok minden egyéb gyülemlett fel benne, más gondolatok foglalkoztatták, - míg most, váratlanul, ezt tolta az emlékezet élesen és jelentőségteljesen az előtérbe, s most őrá magára zúdult a sérelem: Válja véres sérelme, - ezt kellett Váljának elszenvednie Iljától, éppen ezt és éppen ezen a helyen.
Élénken elképzelte magában, hogyan vette elő Ilja a bankjegyet éppen ebből az asztalból. A bal kezében nyilván cigarettát tartott, éppen ilyent, hosszú szopókával, a jobbal pedig sietség nélkül kihúzta az asztalfiókot (minden sietség nélkül csinálta), két ujjával megfogta a bankjegy sarkát s miközben odanyújtotta Váljának, sűrűt nyelt... nyelt azért, mert - mit is beszélhetett volna?
- És ő, az a büszke asszony, - elfogadta?!... Huszonöt rubelt. Neki!... Mint egy koldusnak!... Szegénykém!...
A sértést önmagán érezte (és Ilja ezt látta), - akár a könnyek, olyan átlátszók lettek a szemei. Most először hatott rá teljes súlyában, - rendítette meg mélyen, - oly mélyen, hogy teljesen beleélte magát az ő személyébe, - Váljáéba, - és ezeket a szemeiből kicsorduló könnyeket még csak nem is szégyellte: az ő könnyei voltak, Váljáé, - és ezt a kissé meghökkent, némán szemrehányó, egyáltalán nem férfias magábaroskadást szintén nem szégyellte: ez az ő akkori testtartása volt, - Váljáé, - és így maradt állva és nézett Iljára sokáig; Ilját pedig mintha fehér köd borította, szinte nem is létezett Ilja, - csak elmosódott körvonalak, - és nem volt szoba, sem elefánt szegfűvel, és kályhaszag sem volt: csak egy volt, amire most eszmélt rá világosan, ami fájdalmasan markolt a szívébe: halálosan megsértették.
- Így azután nem élhetett tovább... - mormogta végül Alexéj Iványcs, lerogyva egy székbe a fotel mellett, mert a lábai felmondták a szolgálatot.
- Valentyína... Mihájlovna? Nálam volt, - mondta színtelenül, de határozottan Ilja, - körülbelül...
- Itt?... Ugyanebben a szobában?
- Itt és sehol másutt... Vonatérkezéstől vonatindulásig... A nővéréhez utazott.
- Hát... hát a huszonöt rubel? (Felvillant a fejében: hátha meg sem történt?... Anjúta becsületes, de... talán...)
- Igen, nem volt elég pénze a jegyre; én meg, természetesen, adtam neki.
- Adott!... Betegen... áldott állapotban... Végkép önhöz jött, - azért nem is fogadott el tőlem pénzt, mert végkép önhöz indult, - érti?... Ön pedig... nem vette magához! - képpedt el Alexéj Iványcs és ismét felugrott a székről.
- Nem, nem így volt, - mondta Ilja, köhintve.
- Hát hogyan?... Nos, hát hogyan?
- Engem csak átutazóban keresett fel és a nővéréhez igyekezett.
- Betegen? Szülés előtt... Hiszen egészen beteg volt!... Hiszen én tartóztattam, figyelmeztettem... Mit beszél: a nővéréhez!... Miért utazott volna?
- Ő maga legalább így mondta nekem.
- Igazán?... A nővére Volyniában lakik, és önt átutazóban kereste fel! Jó szó «átutazóban» - ezer verszta kerülő!... Igaz, hogy nekem még azt sem mondta meg, hogy hová utazik... Nekem csak ennyit mondott: «Semmi közöd hozzá!»... De önnek tényleg azt mondta volna: a nővéréhez?... Valóban mondhatta - büszkeségből... hogy ön maga találja ki, hogyan értse... De önnek felesleges volt a fejért törnie: minek találgasson, mikor lehet nem találgatnia is? Nem így van?... Én talán nem tudtam, hogy ez fog történni?... Ó, de még mennyire tudtam! Nagyon jól tudtam!... De ennek az asszonynak rettenetesen nagy volt az önbizalma... Nem ítélem el... Állandóan szabadságról beszélt és rabszolgaságot keresett. Az asszonyok mind szabadságról beszélnek és szolgaságot keresnek egész életükben... Számomra csak... nos, egyszerűen rész volt önmagamból, és nem volt felette hatalmam... Én talán rábírhattam volna, hogy fogadjon el tőlem hitvány huszonöt rubelt? Hogyan?... Még elképzelni sem tudom. Öntől pedig elfogadta, mint adományt... és... talán még a kezét is meg... megszorította?
Más volt a nyelvén és maga is megijedt hirtelen: «Nem, azt mégsem tehette meg»... - annyira szeretett volna hinni ebben, és szemei belefúródtak Ilja kezébe, amely lomhán nehezedett rá az asztalra. «Hátha ez a magas, büszke, de megkínzott, de eltaszított asszony - hirtelen lehajolt és megcsókolta a kezét?
- Miért is szerette önt annyira? - mondta Alexéj Iványcs halkan s még el is mosolyodott bánatosan. - Ön semmit sem tett érte, semmit sem áldozott érte, ő pedig... Ó, azt persze megértem, hogy minden ember - külön világ, és én nem vagyok Válja bírája, - nem, nem... Még önnek sem vagyok a bírája... de azért... Mégis kellett, hogy legyen önben valami, ha Válja... És elhiszi-e nekem, - még ma sem tudom, hogyan jutottak idáig, még azt sem, hogy mikor és hol ismerkedtek meg, - Válja nem mondott el semmit... De mennyire idegen ön a számomra!... Mennyire gyűlölöm önt! Ezt a mongol koponyáját, és a szemüvegét, - mindent!...
- Par-don!
- Nem, csak ne adja a felháborodottat!... Egyszerre előkerült, senki sem tudja honnan, és most... A fiamra, Mítjára, emlékszik? Kellett, hogy lássa, nemde?... Nos... Meghalt - három hónappal ezelőtt.
- Hogyan?... Mítja is?
Ilja nem minden részvét nélkül nézett rá és Alexéj Iványcs észrevette.
- Igen, Mítja, is... Ha anyai ápolásban van része, talán meg is gyógyult volna, - nem igaz?... Kétségtelen, hogy ha az anyja élne, ős is élne most... Ez, ez ugye minden kétségen felül áll... Óva intettem, a lelkére beszéltem: «Ehhez a bitanghoz utazol, Válja? És ha nem vesz magához?... Mindenkinek megvan a maga törvénye: neked a magadé, neki a magáé... Mi lesz, ha ez a két törvény, a tied és az övé, nem esik össze?... És mi lehet az ő törvénye? Milyen törvényük van a bitangoknak?»
Ilja levette szemüvegét és homlokát ráncolva nézett rá.
- Rólam beszélt így?
- Mi?... Igen, - mondta Alexéj Iványcs szórakozottan. - Hiszen még búcsúzni is elfelejtett Mítjától, amikor elutazott, - annyira sietett önhöz: félt, hogy lekésik a vonatról... Az új fiát, az ön fiát vitte magával, ön pedig - huszonöt rubelt adott neki és búcsút integetett a kalapjával... Vagy talán még a pályaudvarra sem kísérte ki?... Meg vagyok róla győződve, hogy nem!... Válja elment, ön becsukta utána az ajtót... és káromkodott egyet: mégis huszonöt rubeljébe került... Bitang!
- De hát tisztában van ön azzal, amit mond, vagy félrebeszél?
Ilja felállt. Alexéj Iványcs csak a fejét emelte fel.
- U-úgy!... Mégis csak megsértettem?... Örülök. Azt hittem, hogy nem fog sikerülni. Messziről a dolog könnyebbnek tűnt fel, de itt... Hiszen nem tudom a legfontosabbat, azt, hogy Válja... Hiszen rám nézve ez a legfontosabb, és nem ön... Ön - nulla. Még az is, hogy Mítja... Ezt szintén nem róhatom fel az ön bűnéül: lehet, hogy Válja akarta így és elvette... Mit tudjuk mi? De én magam önmagamért mindentől függetlenül, - gyűlölöm önt! Nekem magamnak ön mindig, ma és örökkön-örökké - bitang!... Időtlen időkig!... Hallja?
- Azonnal távozzon! - mondta Ilja halkan.
- Ahá! Jól van, meg fogunk verekedni... Azt hiszi, fizikailag erősebb nálam? Nem... Én sokkal szebb vagyok önnél, zárójelben megjegyzem... És ami a korunkat illeti: ön csak nagyon kevéssel fiatalabb nálam... Szóval, amit - istenítéletnek neveztek... Kész vagyok! Íme! - az oldalzsebébe dugta a kezét, hogy kirántsa a revolverét, akár a kajütben; de a revolver mellett egy vastag borítékot tapintott meg, amelyről eszébe jutott, hogy Anjúta utolsó levele a kis Lepetjukról, aki valamiért a Gyivjéjev nevet viseli és fogja is viselni. Elővette a levelet, töprengve nézte egy ideig, azután odanyújtotta Iljának:
- A fia fogzik... Ha érdekli, olvassa el.
- Nem érdekel, - emelte fel Ilja a hangját és nem vette el a levelet. - Jobban érdekelne, ha távozna. És pedig azonnal!
- Ne-em, azt már nem... Nem, azt nem... Nem megyek! Nem megyek, - nem!
Alexéj Iványcs már teljesen lecsillapodva járt néhányszor fel-alá a szobában, amikor egyszerre megszólalt a bentről nagyon jól hallható ajtócsengő. Ilja, megszokásból megindult, hogy kinyisson, de megállt:
- A legalkalmasabb pillanat, hogy távozzék... Vagy az ügyfelem, vagy...
- Rám nézve közömbös, hogy kicsoda, - szakította félbe Alexéj Iványcs és tovább mérte a szobát kopogó lépteivel.
A csengetés megismétlődött és Ilja kiment, becsapva maga mögött az ajtót. Két női és egy nagyon vidám, de öreg férfihang hallatszott be.
«Talán a nagybátyja?» - gondolta Alexéj Iványcs.
«Nem valahogy másként folyik le ez a találkozás, mint kellene... Úgy folyik le, vagy másként? - gondolkodott tovább, egyáltalán nem törődve azzal, hogy Ilja szobájában van és úgy lépkedve benne, mint saját szobáiban, Alimova villájában. - Nem, másként; én magam beszélek az egész idő alatt, ő meg hallgat... Nekem kell tisztába jönnöm és nem neki, de állandóan én beszélek és nem ő... Nem, most nyugodt leszek... teljesen megnyugszom... - Megállt, kezei közé szorította a fejét és ismét: - Helyesen cselekszem, vagy nem?» (Ezt már tőle kérdezte félénken, Váljától.)
Ilja sokáig nem jött vissza. Az előszobában levetkőztek és bementek egy másik szobába: ezt a lábak topogásából meg lehetett állapítani. Alexéj Iványcs járkált még egy darabig, megállt az íróasztal előtt, megszagolta a szegfűt, nézte a vastag copfos leánykát és megint járt egy percig. Azután arra gondolt, hogy Ilja nem is jöhet vissza egyhamar, ha vendégei érkeztek. «Pedig nem megyek el tőle így, üres kézzel... Mindegy, én is leülök a vendégek közé...» És megigazítva nyakkendőjét és lesimítva haját, már indulni készült az ajtó felé, amikor Ilja ismét belépett.
- Nos, mi újság? Kik jöttek? Ügyfelek? - kérdezte Alexéj Iványcs nagyon résztvevően, látva, hogy Ilja átöltözött.
- N-nem... Az enyéim.
- Akkor jól van... Még beszélgetünk egymással.
Ilja rásandított és mélyen felsóhajtott; Alexéj Iványcs pedig észrevette, hogy kabátja jobb zsebe erősen duzzadt, kitalálta, hogy miért, és nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
- Ha képes nyugodtan beszélni... - kezdte el Ilja, de Alexéj Iványcs félbeszakította:
- Teljesen nyugodtan!... Éppen ezt akarom én is, nyugodtan! - és leült a székre, de kezével a fotel karfájára támaszkodott, amelyet már ismert.
Ilja szintén leült, de gyanakodva nézett rá, - oldalról, bár kezét nem tartotta jobb zsebében.
- De mégis csak különös mindez... hogy egyebet ne mondjak, - mondta.
- Hát persze! Az életben minden különös! - kapott élénken a szón Alexéj Iványcs. - Vagy egyáltalában nincsen semmi különös!... Hát az, ami köztünk történt akkor, - talán nem különös? S önt valóban sohasem érdekelte, hogy miért viselkedtem akkor úgy, miért nem tettem akkor semmit, miért nem igyekeztem még csak találkozni sem önnel?... Egyszerűen: mert tanácstalanul álltam megdöbbenésemben... Persze, nem ön itt a főszemély, hanem Válja... Felfoghatatlan!
- És jobb erről nem is beszélni, - mondja Ilja homlokát ráncolva.
- Nem, nem lehet, ahogyan «jobb»... És ha önnel is megtörténik valamikor, ami velem történt, ön sem tesz másként... Ön kitől hallotta... Valentyína Mihájlovna halálhírét? Anjútától, persze, - ő értesítette önt... Nem, nem ezt akartam kérdezni... Mondja csak: írt önnek Valentyína Mihájlovna, amikor elutazott innen öntől?
- Semmit.
- U-úgy?... Igazán?... Semmit? Nekem pedig az írta, hogy... Hát ön várt akkor tőle levelet? Csak őszintén, az isten szerelmére!
- Vártam, és ezt egész őszintén mondom.
- És semmit sem írt önnek? Még ceruzával sem?...
Megkönnyebbülés, ha nem vidámság, rajzolódott ki észrevehetően Alexéj Iványcs arcán, és ujjaival megsimogatta a fotel kartámláját; de hitelen felugrott:
- Mi mehetett akkor végbe a lelkében? Micsoda borzalom!
És ismét járkálni kezdett a szobában. Ilja szinte már meg is szokta és nem figyelt többé oly feszülten a mozdulataira; Alexéj Iványcs észrevette. - «Nagyon jól van így, - gondolta, - most azután mindent el fog mondani»... És nem alakoskodott (nem alakoskodás volt, hanem más valami), amikor újból leült a székre és egyszerűen, mint valami jó ismerőstől, megkérdezte:
- Persze, hermetikus kályhái vannak?
- Igen... de miért?
- Már régiek... Nem jobbak most, mint a közönségesek; megrepedeztek. Vegyen hozzájuk szabályozót, - a kályhás beszereli. Így sok hő vész el, meg azután veszélyes is, - igen, igen. A meneteket belül vaslemezekkel kell kirakatni, így nem szabad hagyni.
A mennyezetet és az ablakokat is figyelmesen szemügyre vette és csak azután kérdezte meg, váratlanul és sietve:
- Amikor ön a feleségemnél volt, és én a templomból jötten Mítjával, - akkor volt nálunk először?
Ilja vállat vont, sóhajtott valamiért, de azért felelt:
- Igen, és utoljára... - De most ő kérdezett: - Ön üzleti ügyekben van itt?
- Mi az? - csodálkozott el Alexéj Iványcs.
- Ide, ebbe a városba, üzleti ügyekben jött?
Alexéj Iványcs egy percig sem habozott:
- Végképpen jöttem! Nemcsak üzletileg, hanem végképpen... A legelső teendőm: valaki kórházat építtet a város szélén... egy orvos.
- Idevalósi? Hogy hívják?
- Mm... Krylov... Nem idevalósi, nem... Harjkovban kaptam tőle megbízást.
- Ön egyenesen Harjkovból érkezett?
- Igen... Igen, végképpen itt telepszem le... Hiszen egészen mindegy nekem, hogy hol vagyok... Úgy sincs sehol semmim... Önnek legalább fia nő... Volyniában; de nekem?... Ön úgy csapott le, mint a mennykő! Miért ép ön?
- Más is lehetett volna, - mondta Ilja fásultan.
- Hogy merészkedik? Hogyhogy más?... Bárki más?... Hogy merészkedik? - ugrott fel Alexéj Iványcs.
- Miért kiabál?... Elmúlt dologról van szó: semmiféle kiabálással sem segíthetünk rajta, - és Ilja is felállt.
- De nem engedem meg önnek, hogy így beszéljen megboldogult Váljámról, - hagyja abba! - mondta Alexéj Iványcs emelt hangon. - És legyen szíves nem általánosítani! És legyen szíves elhallgatni!... Elég volt, határozottan elég! Ámen!
- Persze, hogy ámen, - mondta Ilja; Alexéj Iványcs pedig a legnagyobb izgalomban kezdett újból fel-alá járni a szobában. Néhány forduló után, miközben Ilja nyugodtan szívta a cigarettáját, újból megszólalt:
- Egyet világosan látok: szerencsétlenség volt!... Ön lecsapott, mint a mennykő, - de természetesen nem volt mennykő, - sem mennykő, sem villám... egyszerűen hiba történt, - szerencsételenség... Mint amikor például egy cinege berepül ősszel a szobába és az ablakban vergődik... Azt hiszi, hogy az ég, pedig csak üveg, és az ég messzebb van... Mi látjuk és tudjuk, ő meg képtelen megérteni: teljes sebességgel nekirepül fejjel az üvegnek - és lehull a padlóra és vér szivárog a csőréből... Egy keveset csipog még, - és vége... Így volt Válja is. Ő nem tudta, de mi ketten láttuk: én is láttam és tudtam, és ön is... Ön még inkább, mint én... Mert én mégis, ugyanúgy mint akkor Válja, azt gondoltam, hogy... Mondta ön neki valaha, hogy elveszi feleségül?
- Soha, - mondta Ilja nyugodtan...
- Soha?... Hogyan?... Őszintén beszél? - nézett Alexéj Iványcs könyörgőn.
- Soha, - ismételte Ilja ugyanúgy.
- Ön csak a mi szerencsétlenségünk volt... Önön még csak bosszút sem lehet állni: badar dolog... Úgy jött, mint a tífusz, vagy mint a difteritisz, amelyben Mítja meghalt! Valóban... Valóban...
Ilja egy darabig dobolgatott ujjaival az asztalon és unottan megkérdezte:
- Így hát most már nem kíván tőlem semmi egyebet? - és várakozóan emelte fel kerek, hervadt, jóllakott arcát.
Alexéj Iványcs sokáig nézett rá, majd zavartan elkezdte:
- Ön azt mondta, soha... Mi volt hát? Mégis csak volt valaha boldog önnel Válja? Kétségtelen, hogy volt... Természetes, hogy volt... És idejött önhöz, ebbe a szobába... (Alexéj Iványcs a fotel támlájára tette a kezét.) Mit beszélt itt önnek?... Mondjon el valamit, hiszen csak emlékszik?... Egyebet nem akarok öntől, - csak ezt. Csak ezt az egyet... Noshát, bejött... ugyanúgy, ahogy én bejöttem... Ön, persze, kellemetlenül volt meglepődve... Meg vagyok győződve, hogy ön nem is tudta, hogy idejön: Válja egymaga határozott így és azt hitte, hogy ez - elég. Lehetséges... Belépett...
Alexéj Iványcs az ajtóhoz hátrált és megállt, ugyanúgy, amint Válja állhatott, amikor belépett; és ismét az a határozott érzése támadt, hogy most is - nem ő áll az ajtóban, hanem Válja jött el újból Iljához: hiszen csak ő benne, Alexéj Iványcsban, élt még Válja a földön, - s ő idehozta magával. Ugyanúgy, mint hét hónappal ezelőtt, most ismét belépett Iljához, megállt a küszöbön és... és...
- Mit mondott önnek azonkívül, hogy a nővéréhez utazik?...
Ilja dobolni kezdett az asztalon, oldalra billent fejjel átható tekintetet vetett rá, a cigarettadoboz után nyúlt, sietség nélkül rágyújtott és megkérdezte:
- Ön melyik szállodában szállt meg?
- Hja úgy... Nem akarja megmondani... Dehát miért?... Persze előre is gondoltam, hogy nem fogja megmondani.
Úgy rémlett neki, hogy énje egyik fele - a sötétebb, az éjszakai - tudja, hogy mi ment itt végbe, míg a másik - a nappali - sohasem fogja megtudni. Így is mondta Iljának:
- Szóval nem fogom megtudni?... Kigondolhatott volna valamit, és én talán el is hittem volna; de még ezt sem akarja megtenni?... Nem akarja?... Nem?... Nem?...
Öklével rácsapott a fotelre s megint úgy érezte, mintha valaki tűkkel szurkálta volna össze az arcát; Ilja pedig levette az asztalról a jobbkezét és félig felállt.
E pillanatban a dolgozószobába vezető ajtó merészen kinyílt, és egy vastag copfú, tizenöt év körüli, arcban és alakban Iljához teljesen hasonló leányka lépett be rajta.
- Ide küldjem a teát, vagy pedig... - mondta otthoniasan és tetőtől talpig végignézte Alexéj Iványcsot.
- Természetesen, hogy ide, - mondta Ilja elégedetlenül. - Százszor kell mondanom!
- Nem, ugyan miért?... A nővére? - Alexéj Iványcs hirtelen meghajolt a leányka felé s mint társaságkedvelő ember, elhatározta: - Azonnal átjövünk mind a ketten... Két percen belül... Várjanak ránk.
A leányka elmosolyodott szemeivel és kiment, nyitva hagyva félig az ajtót maga mögött.
Ilja néma hal-tekintettel nézett vendégére szemüvege felett, kitágítva orrlyukait és összeharapva ajkait.
- Hogyan - talán nem akar megismertetni a családjával? Miért?... Nem, feltétlenül át kell mennünk hozzájuk... Miért ne?... Vagy önöknél ceremóniás meghívásra van szükség?
- Nem, nincsen... Ellenkezőleg, nem ismerünk ceremóniát... De-e... a mi személyes eszmecserénk, remélem, be van fejezve?
- Befejezve, persze, még nincsen; de odaát nem lesz folytatása, - erre a szavamat adom: ehhez értek.
És Alexéj Iványcs ismét megigazította a nyakkendőjét és ismét lesimította a haját, habár az nem volt hosszú és nem volt sűrű és egyáltalán nem volt borzas: régi megszokás volt ez a mozdulat, a rugalmas, erős és nagyon akaratos haj idejéből.
Szíve azonban mégis rendetlenül vert és a keze remegett.
(Folyt. köv.)