Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám
Nyomomban szelid borjú lépked fürgén, igy láthattok engem, jövök a dombok közt,
kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak
s énekelni küldött -
dalomtól felhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok.
Járom a mezőket, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl
az édes ivóvíz el-eltünödöm, nyugton sehol sincsen,
megyek csak megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat
dalokba ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák felett.
Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam,
pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján,
az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival mig anyám kapált lent a völgyben,
megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó tejtestvéreimmel.
Fáradtan térek hazafelé este, füttyszómra a nyúl megáll, tiszteleg, - éld világod, testvér!
Alkonyattal nyílik szivem, miként a tök virágja, harmatosan,
fentülök a padlásajtóban vagy kazlunk tetején, a gólyák másik honáról álmodozom,
vezénylem az éj hangversenyeit, a békákét, kutyákét, hajnal felé a madarakét
s dalokat dudolok e dallamokra is, legyen mivel vidítani
kedvesemet, ha majd kedvesem is lesz -
csillogó reggeli harmatok fátylas kökénybokraimon,
ti majd kisleányom keresztelőjén csilingeljetek.
Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve,
a kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrének szagára emlékezik orrom,
mintha én is haraptam vón' belőle, gyomrom felkavarog,
köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.