Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Ez ugyan nem szigorúan vett irodalmi kérdés, amihez alább néhány szót kivánok hozzászólni, hanem csak egy jogi eset, amelynek anyaga az irodalom. Mindenesetre hiszem, hogy érdemes foglalkozni vele itten. Sőt nemcsak érdemes, de jogos is. A politika és a hatóságok beavatkozása sokszor megy az irodalom és hát az írók bőrére, legyen szabad tehát egyszer egy szigorúan irodalmi folyóiratnak is hozzászólni egy irodalmi tárgyú jogi kérdéshez, némiképpen az eszmék tisztázása céljából is, amikor, hitünk szerint, a kérdés egy kicsikét bizonyára zavarba ejtő és kényes a legbölcsebb bíró számára is.
Természetesen mielőtt az esetre térnék, előre kell bocsátanom, hogy nem tudom, hogy csak a véletlen dolgozott-e az ügy kulisszái mögött, vagy más is, hogy így komplikálódott, tehát csak ahhoz szólhatok hozzá, amiről nyilvánosan, egy napilapból értesültem az ügy felől.
Nem írok ide neveket. Egy színdarabról van szó, amely vagy száz és egynéhányszor ment egyik budapesti színpadon és a szerzője orosz állampolgár, tehát olyan egyén, aki idegen országban nem kap pénzt a munkájáért, mert a hazája nem látta érdemesnek aláírni a szerzői jog védelmében készült nemzetközi egyezményt.
Mármost, miután a darab ekkora sikerrel ment eddig, természetesen úgy, hogy a színház az orosz szerzőnek semmi honoráriumot nem folyósított, egyszerre azt halljuk, hogy akadt egy másik színházigazgató, aki bepereli az elsőt, mert ő becsületesen megvette az orosz szerzőtől a darabot a maga színháza számára.
(Zárjelben megjegyezhetem, hogy több okból, egyéni szimpátiám teljesen az első színház mellett van és az orosz szerzőt honoráló direktort, ugyancsak több okból, mint mondják, lenyelném egy kanál vízben. Szóval pártatlan beszélek itt, egyenesen egyéni érzéseim elfojtásával.)
Mondjam meg mindjárt, hogy a második szinház direktorának tette, mindentől eltekintve, egy nagyon szép és nagyon okos gesztus. Nem veszi tudomásul egy idegen államnak rövidlátóságát, hanem a saját hazája társadalmának törvényei szerint cselekszik. Nem kreizleros, nem kalózmódra cselekszik, nem használ ki megszorultságot, bizonyára okosságból is. Mert tudja, hogy magának is lehet veszíteni valója. Tőle is éppúgy csaklizhatnak el majd jogtalanul tulajdont. Szóval a becsületesség elve szerint cselekedett, amely egyetlen szép és okos elv. Ez, ami egyszer biztos.
Most azonban szeretnék beleilleszkedni annak a bírónak a helyzetébe, aki ebben az ügyben ítélkezik. Ez elvi kérdés. Tőle függ sok, ha nem minden. Mit véd? A politikát védi? Az oktalanságot és a jogtalanságot, vagy azt, ami több és súlyosabb dolog ennél, a becsületesen megérdemelt munkát? Meddig mehet el bírói hatalmával? Vajjon addig sem, hogy a második direktort kártalanítsa legalább a szerzőnek kifizetett honorárium erejéig? Valójában még erre sincs jogi alapja. Pedig még ezzel nem jutalmazott igazságot és becsületességet, mert hiszen inkább azt illeti a nyereség az üzletből, aki becsületes befektetést áldozott rá, mint mást. És mit tesz akkor egy bíró, ha a holt betűt védi, amit megkerülhet a jogtalanság? Hiszen azért bíró a bíró, hogy a törvény igazi szellemét ismerje és szerinte járjon el. Itt pedig az elv, a munka megfizetésének az elve lehet az egyetlen igazságos szempont.
Súlyos ügy, kétségtelen. De egy bizonyos, hogy valami furcsa felháborodás lobban meg az emberben, arra a gondolatra, hogy például a bíró ne a saját társadalmának törvényei szellemében találna valami rést egy új államalakulat oktalan és jogtalan kivételeskedései ellen és mint mondom, ne valami súlyosabb törvényt védene, mint a politikai alakulatok érthetetlen makranca.
Mert, hogy Oroszország részéről csak erről van szó, az egyszer szent. Elvégre Oroszország csak veszíthet a szerzői egyezmény negligálásával. Orosz íróktól mindig többet vehet más országok társadalma, mint amennyit Oroszország emezektől. Hiszem a kommün dühös cenzúrája nem enged be burzsujos ízű darabokat, könyveket, szóval nem kártalaníthatja magát csaklizással, ha viszont az ő íróitól, a régiektől, vagy lám, az újaktól is, vígan csaklizhat más államok közönsége. Hát mi ez? Nem kell Oroszországnak polgárai munkájáért pénz? Vagy csak pont az orosz írók munkájáért nem kell? Hát az orosz búzáért és platináért elfogadja a burzsuj társadalmak pénzét? Hát mi ez, ha nem őrültség? Vagy Oroszország, mivel azt nem őrízheti ellen, arra nem teheti rá a kezét, ha egy orosz állampolgár-író pénzt szerez idegenből a munkájával és ezért inkább lemond egy óriási értéket képviselő exportképes produktumáról? Hát nem hasonlít-e ez a durcás gyermek gesztusához, aki azért sem veszi el a cukrot, mert ízlik neki?
Nem is szólva arról a paradoxonról, komikumról, hülyeségről, vagy mi egyéb neve lehet annak, hogy egyetlen valóban nemzetközi kincs van, a művészet, a szellem kincse és pont azt nyomorítja meg egy olyan alakulat, amely nem akar tudni határokról, nációkról, osztályokról, születési jogokról, miről akar hát tudni?
Hiszen naívság ennek a feszegetése, miután nyilvánvaló, hogy a dolgok mögött egyszerűen az ősi erőszak dolgozik, az érdekes azonban az, hogy még eddig minden erőszak zászlaján volt egy többé-kevésbé értelmes jelszó, vagy magyarázat, vagy porhintés, de ezúttal, úgy látszik, a leginkább a szavak, az értelem erejére esküdő, új emberi életforma reményeiben induló mozgalom nélkülözi a legelemibb logika kapcsolatait.
Visszatérve azonban a jelen, nem győzzük ismételni, mennyire súlyos és kényes esetre, miután nem kenyerem a levegőbe való handabandázás, szeretnék nyíltan és körülhatároltan állást foglalni ebben az ügyben.
Például, mint mondom, beleilleszkedni a bíró helyzetébe és irányelvet állítani föl magamnak ítélkezésem számára.
Mi volna ez? Ez az irányelv következő volna:
Miután mindenfajta politikai vagy talán társadalmi alakulat is olyan, hogy úgy is lehetne definiálni őket, hogy azok olyan intézmények, amelyek máról-holnapra önmaguk létalapjául hirdetett törvényeknek mindig készek a megszegésére és minden szofisztikával akár pont az ellenkezőjét is képesek állítani annak holnap, amire ma fegyvert és bilincset ragadnak, tehát ezeknek az alakulatoknak ténykedései nem lehetnek jogi alap.
Egyetlen egy állam- és nemzet- és osztályközi pozitívum van és ez az, hogy az egyéni tulajdont az emberek többé-kevésbé mindenütt tiszteletben tartják, mert ez a kultúra alapját képezi,
Már most ezen elv oltalmában, akár úgy, mint régebbi korokban Istenítéletként, akár úgy, mint újabb korokban tömegítéletként, szóval afféle elemi kényszerként tekinteném jelen esetben ez ügy szereplőinek eljárását.
Egy munkaadó megfizette egy munkás becsületes munkáját. Joggal várja tehát jutalmát, a tisztességes nyereséget. Ennek a ténynek holt betűk, ostoba intézmények gátakat vetnek. Bíró létemre respektálom az értelmes tényt és nem respektálom az oktalan gátakat.
Szóval ítéletemben tudomásul venném a szerző ténykedését, aki elfogadta hazája támogatása nélkül munkájáért a pénzt és
Aztán, miután ezt az ítéletet meghoztam, mint melleslegességen, gondolkoznék a megokolásán. Ebben a megokolásban a legsötétebb szofisztika fegyvereit sem tartanám kizártnak. A lelkiismeretemet mindenkor megnyugtathatom azzal, hogy a szavak kiforgathatóságával legjobban mindig éppen azok az intézmények élnek vissza, amelyek dacára jelen ítéletemet meghoztam az igazi, minden emberi kultúra alapját tevő, soha meg nem változtatható törvény értelmében, hogy a munkáért pénz jár és aki adja, becsületes ember és jutalmat érdemel.