Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

IGNOTUS: ÚRI MURI
Móricz Zsigmond regénye - Athenaeum

Színdarabnak az Úri Muri, ahogy ismertetéseiből láttam, legalább is érdekes lehet, - regénynek, igazában novellának, mint Móricz Zsigmond minden elbeszélő dolga, drámai mód megrázó. Ezúttal azonban, ennél a könyvnél, egyébről is van szó. Többről, nagyobbról. A férfi vergődése feleség és szerető között, a kis-kunságbeli faluvárosi életnek remekbe való érzékeltetése, mellékes főalakok (csak ily paradoxul tudom megmondani), mint az úri könyvvigéc, a sertéseivel szinte együtt röfögő nemes gazda, a summáslyányból dámává cseperedő demimonde-palánta... korképek, tájképek, nóták, szokások, egymást közt való disznólkodás, a gauloiserienál is levesebb, és úr és paraszt közt olyan komiszkodás, hogy az ember nevet rajta, de a vér is elhül benne s ökle némi forradalomba szorul, - aztán föld és földmívelés, gazdálkodás és üzlet, vidék és intellektualitás, tanya, kocsma és kaszinó... egy szemre sívár világnak és életnek akkora sürgetege, mint a tudós mikroszkopiuma alatt a szikkadt göröngyé, s hozzá röntgenes pszichológia s természetrajzi szabatosság: mindez majd minden Móricz-regénynek rendes gazdagsága. S hogy ez a világ magyar s ezek az emberek és adalékok magyarok s nem csupán, mint még Jókainál és Mikszáthnál is legtöbbször, csakis a szem miatt, amely nézi, hanem mint meglátások, még pedig igaz valóságban valók: ez sem olyasmi, amiben Móricz Zsigmond egyszer elébb, másszor hátrább volna. Minden könyvében mind magyarok a Móricz Zsigmond emberei, s minél egyéniebbek, annál inkább magyar típusok. De az Úri Muri egyik embere, a hőse, a kedves, a virtusos, a bizonytalan élő s tragikusan haló Szakhmáry Zoltán még másképpen magyar, mint a többi Móricz-figura. Ez a Szakhmáry Zoltán úgy magyar, mint ahogy Oblomov orosz. Ez nem egy magyar a többi közt. Ez egy kicsit, már amennyire egyes ember egy fajtát képezhet: a magyar.

Nem mintha ez az egy figura meg tudná magyarázni, mint tudott nem is nyolc, hanem tíz századoknak vérzivatarjai közt a magyar ezen az ő darab földjén mindig megmaradni s valahányszor lába alól kiszaladt, mindig újra lábat vetni rajt'. Nem mintha olyas ember, kapkodó, játékos, tehetséges, de ki nem tartó, más fajtában, kivált lengyelben vagy muszkában ne fordulna elő. De van egy pár vonása, mely a könyvből úgy ha ki az emberre, mintha Párisban cigányzene csap ki valahonnan hozzá vagy az amsterdami pályaudvaron magyar felírást lát. Otthon van, akármi a nóta, amit a cigány húz s ha a felírás nem mond egyebet, mint, hogy itt pénzt váltanak.

Ez a Szakhmáry Zoltán, noha asszonyoknak való férfi és rabja az asszonynak, mégsem afféle donjuán, hanem, mint e kitünő szót egyszer magától Móricztól hallottam: egyasszonyos ember. Egyasszonyos ember, noha a felesége és a babája közt vergődik, - egyasszonyossága éppen abban áll, hogy egyszerre csak egy asszony van számára a világon, tehát ha babája van, akkor kihűl a szíve a felesége iránt, ha mégúgy imádja a feleségét. Ez a megszállottság, ez a szabadulni nem tudás, ez a belső egyhelybentopogás önnön szívében, amivel szemben hiába minden külső húzás, minden észbeli meggondolás, hiába a lázadás ez érzés ellen, melyet rosszal, a lyány ellen, akit megvet: mindez olyan fülledt, forró, különös, saját dolog, hogy száz külömbségen keresztül mégis, elutasíthatatlanul a legmagyarabb esetet, a Toldi Miklós esetét hozza fel az embernek mintegy szájaízébe. Toldi Miklósét és Piroskáét, Toldi Miklósét, aki rámegy a Piroskával való esetére s attól fogva élete csak árnyékélet, akár végezhetett is volna utána magával, mint ahogy Szakhmáry Zoltán végez magával a Rozikával való esete után. Az úri-muri, melynek gőzölgő hányavetiségében Szakhmáry Zoltán a lyány körül lelkében felgyűlt mérgét: nem kiadja, hanem sustorgatja magában: szakasztott a Toldi tivornyázása, várában, a Piroskával való esete után, magánál silányabb cimborák közt és némberek közt, mintegy hogy meghempergetőzzék sárban és aljasságban, mintegy úgy, hogy "no uram isten, mire megyünk ketten!" S bármi külömbség van a két asszony, a két helyzet, a két jelenet között, mégis mikor a Zoltán felesége kijő a pusztára, honnan Zoltánnak alig volt ideje a babáját elküldeni: ez megint olyas, mint mikor a Toldi Miklós édesanyja állít be a tivornyázó várba, - s abból is van valami a tanyasi úri-muri esetében és hangulatában, ahogy az Arany László Hübele Balázsa, a Délibábok Hőse, egy asszonyt, aki iránt felgyúladt, ittasan kerget végig a házon... Mondom: ahány távoli hasonlatosság, annyi ténybeli, esetbeli, helyzetbeli, emberbeli külömbség, - a közös jegy tán csak a szerelmes szenvedélytől való megszállottság s ettől a szenvedélytől való olyas szabaduló igyekvés, mint mikor, akinek meggyúladt a ruhája, elkezd vele futni s a futás szelétől a láng még nagyobb erőbe kap. Ez a duhaj birkózás önmagukkal egy nagy érzés miatt, ez a saját maguk kihívása, hogy "ki a legény a csárdában?!", ez a testi tombolásba való kivetődése egy lelki kínlódásnak s ez a lángot vetés és hamuba összeesés: ez olyan magyar ebben a könyvben, olyan magyarul magyar a Szakhmáry Zoltán külömben is: ungorkodó intellektualitásával, tervező állhatatlanságával, gavalléros irrealitásával s emberlenézésével, mely alól önmagát sem veszi ki, kvintesszenciásan magyar figurájában, hogy ezért merem azt mondani, hogy az Úri Muri Szakhmáry Zoltánja nemcsak magyar, hanem emlékezetesen, tipikusan magyar, egy kicsit a magyar. Móricz Zsigmondnak eddig minden könyve megrázott, de, éppen ezért, egyik sem úgy, mint ez az Úri Muri.