Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám
A kopaszodó ősbölcsész, egy irodalmi társaság titkárféléje, a Muth úr, két jegyet vitt be a szomszéd szoba albérlőinek. Azok szűk pénzzel eleresztett, együtt gubbasztó, korán feküdni járó orvosnövendékek voltak. Két hete jöttek fel a fővárosba, még alig voltak valahol. A jegyet köszönettel elfogadták.
A dolgok aztán úgy alakultak, hogy a vastagabbik hangú medikus nem ment el a matinéra, mert éppen arra az időre esett egy kis kalaposlánnyal való első találkozója és a fiatalabbik maga válogathatott a matinén a két ülés között. - Inkább csak nézelődni jött el, de azért figyelt néha a szavalókra is. Az önképzőkörben hallott utoljára ilyen dolgokat, akkor se érdekelték valami nagyon. Ahogy így bámészkodik széjjel, - túl voltak már a nagy szüneten - melléje suhog egy arkangyal, legalább is egy nagyon szép nő; nem akarva zavarni elől az előadást, leül a kollégája székére. - A szolga figyelmezteti, hogy nem oda szól a jegye.
- Oh, a hely szabad, - dadogja a fiú - nem jött el a... a... az, akié.
A lány mosolyog, a szolga felé mondja, hogy a kevés időre, ami hátra van, jó lesz ez a hely is. - A fiú egy jó ideig bosszankodik a dadogásán. Biztosan azért mosolyog a lány, mert azt hiszi, hogy nőt várt arra a másik székre és cserbenhagyták. Ezt igen szégyelnivalónak találja és minden bevezetés nélkül, igen komolyan a lány felé fordulva megjegyzi, mikor az már el is feledkezett az egészről:
- Tudniillik egy kollegámé lenne ez a hely.
A lány az előadást figyeli tovább, de azért egy aprót biccent. - Ez még esetlenebb volt, mint az előbbi dadogás - érzi a fiú és ez végkép elbátortalanítja a nővel szemben. - Az ügy ezzel be is fejeződött volna, - még két szám volt hátra - úgy látszott, hogy nem történik semmi. Ült ő már a villamosban is szép nők mellett, azok is megnézték, a bárókisasszony is megnézte nyáron, hogy odahaza volt; de nem szól ő azokhoz úgy, mint a lányokhoz otthon; ha szól is, csak magába, mint ahogyan az angyalokhoz beszél az ember.
A lány érdeklődve előrehajlik mellette, egy - a többinél is nagyobb hajú fiatalember kezdi a verseit olvasni. Áhítatosan hallgatja, nagyokat sóhajt, néha-néha a fiúra néz, hogy tetszik-e neki is. Aztán az egyik vers után egy mély lélegzettel kisóhajtja a lány: «Jaj de szép» - és a fiú a felsőkarján megérzi a versektől önkívületbe és csodálatba esett hölgy lefelé szaladó újjait.
- Nagyon szép - suttogja ő is, a szíve a torkában van. Nem mer mást szólni, hogy a lány az áhítatból ki ne essen és egyszerre végét szakítsa a varázslatnak. Ő maga sem mer ránézni, szigorúan a versmondó felé fordítja a fejét. Attól is fél, hogy a lány ráeszmél, hogy mit csinált, elszégyenli magát és elmegy. A másik költemény végén váratlanul - már egyszerűbb hangon - megkérdi a lány, hogy szereti-e a verseket, aztán azt is, hogy kollega-e? Bemutatkoznak, nem hallják egymás nevét, a fiú csak azt hallja, hogy a lány bölcsész. A következő szünetben jobban megnézik egymást. A lány van vagy huszonkét éves. Ő kérdi meg, hogy van-e dolga matiné után, mert ha nincs: megengedi, hogy egy darabon elkísérje.
Innen kezdve aztán meglepőbben fejlődtek a dolgok. Egy kávéházba vitte el a lány, ott elmondta az élettörténetét. Regényekre való sok bánat az, amit elmesél. Azt is elmondta, hogy ő is ír verseket meg novellákat, egy verset el is szavalt neki. Látszott rajta, hogy igen sok mondanivalója van, a medikus alig jut szóhoz, meg sem tudja kérdezni a lányról azokat a dolgokat, amik így az elején jobban érdekelnék, csak figyel, mint akivel csoda történik.
- Akarja hallani a többi dolgaimat? - Meg se várja a feleletet, annyira magától értetődőnek tartja. Nyúl a kabátjáért, a teáját maga fizeti ki, villamosra ülnek, a jegyét sem engedi megváltani. Alig utaznak két ucccát.
- Itt leszállunk - mondja a lány egy téren és szalad, hogy egy másik villamost elérjen. Akkor már a fiú igen bizonytalanul tájékozódik. Végleg megzavarodik aztán, amikor harmadszor is átszállnak. A villamos komor, beépítetlen helyeken szalad már, csak itt-ott ődöng egy rossz ház. A fiú mintha mellékes dolgot kérdezne, tudakolja végre, hogy hol is laknak.
- Ujpesten - mondja az írónő s vagy két megállónyit panaszkodik, hogy milyen rossz nekik itt kinn lakni, de nem kapnak a városban megfelelő lakást. - Egy ismeretlen rossz érzés fogja el a medikust, nincs már semmi beszélő kedve, sokalja nagyon az utazást, a lány beszédjére sem tud rendesen figyelni.
Lassanként megsűrűsödnek a házak, lát végre uccát is. - Igen, ez Ujpest. - Egy mozi előtt leszállnak. - Innen már nincs messze, mondja lány, vezeti apró kis uccákon és megint irodalmi dolgokra tér vissza. A medikus nem hallgat oda, mert az uccaneveket figyeli. Nem tudja mire lesz jó, megjegyzi magának amerre mennek. Bizalmatlan már a csodával szemben és aggódik magában. Végre egy kis házra mutatva mondja a lány, hogy ott laknak. A kerítésen jól átlátni, hátul egy kis kertféle, de igen gondozatlan; látszik, hogy a fákat sem nyesték soha. Az udvar rettenetesen üres, se kutya, se aprójószág, - legalább egy görhes macskát látna, valami élőt, ami mozog! - Egy lakás van csak a házban, az is be van zárva. A lány azt mondja, hogy az édesanyja bement a városba, valószínűleg csak este jön vissza.
- Jaj - csak annyi pénzt ne hoztam volna magammal - gondolja és megzavarodottan néz a lányra. Nemrég olvasta, hogy egy rossz nő kaland látszatja alatt kicsábított ilyen magányos házba egy urat és két férfi segítségével kifosztotta.
- Éhes? - kérdezi a lány, mikor hellyel kínálja. - Nincs itthon semmink se - teszi hozzá kedveskedve -, eszik zsíros kenyeret?
A fiú éhes, hiszen már négy óra felé jár. «Dehogy eszik, dehogy éhes.» Nem menne le egy falat se most a torkán. Hátha így akarnak megetetni vele valamit. - Az írónő előcsomagolja a dolgait, szorosan melléje ül, úgyhogy néha a combjuk is összeér és olvas. A fiú csak húzódik el mellőle. - Azt már nem. Lehet, hogy az ágy alá van bujtatva valaki, vagy a szekrénybe és az első mozdulatra vár csak, hogy előronthasson. Igyekszik néha arra gondolni, hogy rosszul gyanakszik, ez a lány lehet olyan teremtés, aztán, hogy maga lovalja magát az ostoba gondolatokba; de akármire gondol, akárhogy hallgatja a lány olvasását, félfülével mindig az ágyak, a szekrény felé figyel, hogy nem hall-e ott megmoccanni valakit. - A lány észreveszi, hogy nem figyelik a felolvasását, szóvá is teszi, a fiú nem tagadja. Azzal menti magát, hogy igen elfáradt már a figyelésben. Ez fáj egy kicsit a lánynak, összecsomagolja a dolgait, mondja, hogy egyet közülök legközelebb még okvetlen meg akar mutatni, mert azt a legszebbnek tartja. Abban benne van az egész élete. Hanem ha akarja, egyet még zongorázik neki. Maga mellé ülteti, megkérdi, ki a kedvenc muzsikusa. Bizony a medikusnak nincsen. Akkor elkezd játszani egy darabot, amit jól tud kotta nélkül, néha-néha ránéz, hogy figyeli-e. A fiú most meg arra gondol, hogy mit is csinálna, ha berontana egy feldühödött apa, vagy egy - a húga erkölcseit féltő főhadnagy és felelősségre vonnák, hogy mit keres itt a lánnyal egyedül. Ránéz az órára.
- Szent Isten - szakítja félbe a játékot. Nagyon fontos dolga van, egészen megfeledkezett róla. Annyira elszaladt az idő, bocsásson meg, de sürgősen mennie kell. - Fel is veszi mindjárt a kabátját. A lány a zongorának támaszkodva nézi, tartóztatja. Legalább öt percet beszélgessenek még.
- Nem lehet, nagyon sürgős, így is lekésett - és ott a szobában nyújtja a kezét.
- Ne siessen annyira maga bolond - mondja a lány elkomolyodva - ki se talál. Majd kikísérem. - Könnyű kabátot adat fel magára, elkíséri egészen a megállóig, elmagyarázza, milyen villamossal ér legközelebb haza. - Aztán elhallgat, de fiú nem szól semmit. Mint akit mennyei világosság ér, érzi, hogy egy szép, nagy, ritka valamit ügyetlenkedett el és bánatában hallgat. Most már nem mondhatja meg, hogy miket gondolt a lakásban róla, a lány megsértődne vagy kinevetné, de hiába is mondaná meg, mert az édesanyja is jön nemsokára, aztán egykettőre be is sötétedik. - A lány meglátja a közeledő villamost, ő szól, hogy mikor ér majd rá.
- Holnap, vagy az egyik délután...
- Igen, csak egész bátran, - mosolyog kedvesen a lány. - Kopogtassa meg az ablakot. Ha véletlenül édesanyám sincs itthon, hagyjon üzenetet.
Mellettük megáll a villamos, a fiú megint a kezét nyújtja.
- Egy kézcsókot se érdemlek meg? - nevet a lány.
A villamos már megindult, a fiú esetlenül csókol kezet, de még fel tud ugorni a villamosra. - Nem volt szerencséje a villamoson se. Egy jólöltözött, negyven év körüli úrral szemben ült le, az egyik lába az öregúr két lába közé került. Szólni nem mert, hogy ne szorongassa annyit a térdét, hanem felállt és a perronon állva jött be a városig.
A szobatársa, a vénebb, feketébb medikus éppen kapuzárás előtt érkezett. Falt egyet-kettőt a maradék töpörtyűből, a szalonnához hozzá se nyúlt, látszott rajta, hogy nem nagyon éhes. Odaszól az ágyba - amikor észreveszi, hogy a fiatal pajtása még ébren van - hogy milyen volt neki az ünnep.
- Semmilyen.
- Mert az enyém igen jó volt. - Vetkőzni kezd, szöszmög, a lábait dörzsöli össze, ahol megszorította a cipőzsinór és várja, hogy a fiatal kérdezzen valamit, de az hallgat, a maga bánatával van elfoglalva. Mikor eloltja a villanyt, nem bírja már tovább magábantartani a szerencséjét, kérdezés nélkül elkezdi mondani lassú, otthoni szavakkal, ahogy maguk között szokták - hogy az a kalaposlány derék kislány, bizony, Hűvösvölgybe is voltak, aztán moziba is, olcsó helyen a lány maga mondta, hogy csak oda vegyen.
- Aztán ne hidd ám, hogy csak olyan egynapra való cafka. Mert holnap is találkozunk, az is lehet, hogy feljön, - böki ki a poént és elégülten nyög egyet hozzá, mert a másikat most biztosan eszi a fene. - Aztán kiélvezted magad a felolvasáson? - kezdi el tempósan ugratni a társát, mert az nem szól semmit, még a kislányára se.
- Ki hát, mert nekem meg kalandom volt - kerüli ki az ugratást a fiatal.
- Micsodád volt? - és felkönyököl ágyában a vastaghangú.
- Kalandom.
Úgy mondja el, ahogy volt, se el nem vesz belőle, se hozzája nem tesz. Lassan beszéli el ő is, apróra magyarázva. A közepénél már nevetve dől vissza a tapasztalt öregebb, a végén már rázza az ágyat a nevetéstől.
- Hát vedd tudomásul, hogy marha vagy. Marha bizony. Nem lehetett rossz személy az a nő, - oktatja a társát - csak afféle bolondos, aki örül, ha a verseit mutogathatja. Mint otthon a Sánta Hilek. - Ez az összehasonlítás után egy kis szünetet tart, hogy olyan hirtelen el ne röppenjen a zamatja, úgy fog csak újra a kalaposlány dicséretébe, hogy az rendes lány ám, nem olyan kelekóla természetű.
A fiatalabb el is határozza magában, hogy amint teheti, még így hamarjába kimegy a lányhoz, hiszen milyen kedvesen hívta. Majd helyrehoz ő mindent, ezt a minden milliomodik embernek jutó csodát, véletlent nem szalasztja el. Különb szeretője lesz, mint a feketének, aki csak kalaposlányt tudott szerezni, abban ily olyant, aki a moziban maga kérezkedik az olcsó helyre. - De másnap délután gyakorlatra kellett mennie, amiről egészen megfeledkezett, szombaton délben pedig a sógora érkezett és vele kellett lennie egész délután. A másik héten már halogatja egyik napról a másikra a kiutazást. Maga se tudja, miért szánja el magát erre az útra olyan nehezen.
Már a második hete járt fel a kis kalaposlány, a fiatalabbik medikusnak a megbeszélt napokon vacsorától kapuzárásig csavarognia kellett. Egyszer találkozott vele, amikor véletlenül korábban ment haza, igen derék, rendes lánynak látszott. Egy csöppet se volt zavart, amikor köszöntötte, csak a lakótársa dörmögött valamit
- A lányt szégyenli, hogy nem volt olyan kirakatba való szépség, vagy félti tőle a bolond? - A lány igen jól megvolt Gyurkával, gonddal volt a dolgaira, egy jó mosónőt ajánlott nekik, sőt egyszer még az ő ingét is megvarrta. Gyurkát Gyurinak szólította, mint otthon a lányok. - A fiatal is szeretne így valakit, nemcsak azért, hogy varrjon rá, hanem mert nincs senkije, még beszélgetni se. De itt nem úgy van, mint otthon. A folyosó végébe lakik egy kislány, kedvére való lenne, de hogy szóljon hozzá, mikor még most se tudja, hogy kicsoda.
Addig bánkódik így, addig fáj a szíve, egyszer egy délután felül a villamosra, kimegy Ujpestre. Megkeresi az uccát, csak rója fel-alá, de az ablakon kocogtatni nem mer. Úgy sincs dolga, inkább elvár estig is, hátha kinéz az ablakon és meglátja.
Egy jó órát már elsétált, de még mindig bizakodik. Érzi, nem lehet, hogy ma ne találkozzanak. Ezúttal csak féligmeddig volt igaza. Egyszer csak jön vele szemben a lány egy rettentő hajú fiatalemberrel, azzal, aki verseket olvasott ott a matinén. Bizalmasan, egymás mellett, mint akik már régebben ismerik egymást.
Az arcába szalad a vér, mikor a kalapját leveszi, háttal odaszorul a falnak, hogy azok elmehessenek, mert keskeny a járda. Néz utánuk, hallja, amint a nagyhajú géniusz megkérdezi a lánytól: «Ki ez a fiú?»
Leveri a fal fehér nyomát a kabátjáról, keserű a szája íze nagyon. A lány még a nevét se tudja megmondani. - Ámbár ő se tudja a lányét. Még a keresztnevét se.