Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám · / · RÉTI ISTVÁN: TÁJÉKOZTATÓ

RÉTI ISTVÁN: TÁJÉKOZTATÓ [+]
I.

A nagy király, Corvinus Mátyás halála óta (1490) egészen a XIX. századig Magyarországot Európa művészeti életéhez gyönge szálak fűzték csupán. A török elleni harcok, majd a mohácsi katasztrófa (1526) után a 150 éves török megszállás, ezzel egyidejűleg pedig a vallásháborúk által anélkül is kettészakított nemzet folytonos küzdelme az osztrák ház ellen, amely küzdelem a XVII. század folyamán több ízben tört ki hosszú, véres szabadságharcokban és végül a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) leverésére következő több mint százéves aléltsága a nemzetnek, amely idő alatt a Habsburgok mindent elkövettek, hogy a vérevesztett magyarságot végleg beolvasszák az összbirodalomba: mindez együttvéve csak passzív szerepet engedett Magyarországnak Európa szellemi életében. A magyarság minden életerejét a fenmaradás feladata foglalta le.

Ezen idő alatt az ország nyugati és északi része, földrajzilag is összefüggésben a nyugateurópai kulturális kontinenssel, a legkeményebb harcok és bajok közepett is igyekezett fentartani a szellemi élet folytonosságát és minden nyomorúsága mellett nemcsak harcosokat és vértanúkat adott a nemzetnek, hanem szellemi nagyságok egész sorát, különösen az irodalom terén. Az ország keleti felében pedig a viszonylag független és szabad Erdély - 1571-től 1690-ig az anyaországtól különvált magyar fejedelemség - volt a magyar műveltség és szellemi aktivitás otthona. De visszakerülve a Habsburg-uralom alá, megdermedt ott is az élet és provinciális álomba süllyedt.

A képzőművészeteknek középkori emlékei az Árpád- és az Anjou-dinasztiák, valamint a Hunyadiak idején kivirágzott kultúra bizonyítékai, a harcok s az elnyomatás alatt nagyobbára elpusztultak. Csak a XVIII. század második felében mozdult némi élet az osztrák barokk építészeti és festészeti átsugárzása nyomán, az is inkább csak az ország nyugati felében. Ennek emlékét úri kastélyok, paloták, templomok és ezek festészeti és szobrászati díszei őrzik itt-ott.

A nemzet szellemi és politikai újraéledése a XIX. század első negyedének vége felé indult meg. Előbb az irodalomban, Vörösmarty és társai munkáival, majd a tudományos és közgazdasági élet tudatos szervezkedésével, Széchenyi István kerzdeményezésére a művelődés egész területén és végül a politikában, Kossuth Lajos agitációjára. Ez az életrekelés azonban az 1848/49-iki szabadságharchoz vezetett, amikor is Ausztria csupán a behívott orosz segítséggel bírta az országot ismét leigázni.

A század ezen első felében a képzőművészetek szerény életnyilvánulásai még messze maradnak a magyar irodalom világértékei - Vörösmarty, Petőfi, Arany, Madách, Jókai - mögött. A XVIII. századi barokk hatás után az empire, a puritán klasszicizmus (Pollák Mihály) és idegen építészek szórványos művei, idegen építészetek szegényes reminiszcenciái jelölik a magyarországi építészet útvonalát.

Festőink többnyire Bécsben szerzik azt a tudást, amellyel a hazai szükségleteknek - főként az arcképfestés terén - eleget tehetnek Barabás [1810-1898], Borsos [1821-1883], stb.) vagy pedig az olasz klasszikus tájkép hagyományaiba kapcsolódnak, mint pl. Markó Károly (1790-1860), aki Olaszországban élt és olasz tájakat festett. Külön megemlítés illeti Brocky Károlyt (1807-1855) ez időből, aki Bécsen keresztül Angliába kerülve, ott a biedermeier egyik legkeresettebb s legegyénibb arcképfestője lett, az aktfestészetben pedig - élete vége felé - kivételes diszpozicióval szegődött Tiziano kései tanítványául. [*]

Művészeti kultúránk nagyobb lendületét csak a politikai felszabadulás - az Ausztriával való kiegyezés (1867) - tette lehetővé. Budapest, egy új életre kelt ország virágzásnak induló fővárosa lázas ütemben igyekezett helyrehozni az elmulasztottakat s e fejlődés kapcsán az építészet előtt a lehetőségek és feladatok egész sora nyílott meg. A történelmi stílusok kitünő mesterek kezén virágzottak ki, hogy csak Ybl Miklóst, Schuleket, Steindlt, Hauszmant említsük. A magyar építőstílus megteremtésének vágya pedig előbb Feszl és a század végén Lechner Ödön és követőinek törekvéseiben nyilvánult meg érdekesen.

A szobrászat magasabbrendű kísérletei a század első felében - az épületdíszítő szobrászattól s a szerény igényű kisebb plasztikai próbálkozásoktól eltekintve - Ferenczy István (1792-1856) nevéhez fűződnek. Rómából, Thorwaldsen műhelyéből, több évi tanulás után, nagy tervekkel tért haza, amelyek azonban nem valósultak meg: sem tehetségének ereje, sem a magyar közélet nem adták meg hozzá a kellő föltételeket. Különben is klasszicizmusa kissé későn jött a romantizmus és a nemzetiesség fellendülése idején. Később a nagytehetségű Izsó Miklós (1831-1875) sem tudta megtalálni a magyaros érzésének megfelelő szobrászati kifejezésmódot. A XIX. század utolsó évtizedeinek s a jelen századnak bő termelése aztán szobrászatunkat egészen az európai fejlődés jelenébe kapcsolta be. A fejlettebb politikai és gazdasági élet a monumentális szobrászat fejlődésére is alkalmat adott (Fadrusz János, Zala György, Strobl Alajos, Róna József stb.), de ennél jóval sikeresebb termelés indult meg a kisebb kiállítási plasztika s a temetői és az arcképszobrászat területén. A feladatok formai megoldásában pedig ez az utolsó 30-40 évi produkció az európai stílusirányok minden árnyalatát képviseli, a bécsi klasszicista és új barokk iskola stílusától kezdve a francia naturalista és impresszionista szobrászat törekvésein keresztül a szintetizáló, az «absztrakt» és az expresszionista és más nevű próbálkozásokig. A technikai tudás, a stílustörekvések külső változatossága általánosságban ugyanolyan összképet ad, mint bármely más nyugati nemzet szobrászatáé. Azonban: a tehetségek belső kultúrája, tudatossága, a temperamenrumon át megnyilvánuló különleges magyarossága és szellemi feszereje tekintetében szobrászatunk, noha a kiváló tehetségek egész sorát mutatja föl, azt hisszük, egészben mégsem éri el a magyar festészet teljesítményét, érdekességét.

A festészetben a mult század második felében kezdődően a tehetségek oly szénsavas erővel gyöngyöztek föl szellemi életünk felszinére, amely buzogással kultúránk egyik ága sem vetekedik, sem a tudomány, sem a többi művészetek.

Az elnyomatás utolsó évtizedében indultak fejlődésnek történelmi festészetünk héroszai: Madarász Viktor (1830-1917), Székely Bertalan (1835-1910). A XIX. század közepén egész Európában festettek történelmi képeket s ez kétségtelenül befolyással volt festőink működésére és témabeli elhelyezkedésére. De nálunk nem szinpadias, dekoratív jellegű, vagy csupán illusztráló indítékú volt e műfaj, hanem a leigázott, létében megtámadott nemzet lelki megerősödését szolgálta mély meggyőződésssel. Felidézte öntudatában a nagy multat: a dicsőséget s a tragédiát.

A politikailag derűsebb ég alatt aztán - 1867 után - a magyar élet felvirágzása meghozta festészetünknek a minden irányú kifejlődés lehetőségét. A számos újonnan emelt középület Lotz Károlynak, Székely Bertalannak monumentális, nemes alkotásokra kínálták falaikat. Figurális és tájfestészetünk pedig előbb hatalmas tehetségek egyéni értékeivel, később szervesen és tudatosan, egész problematikájával belekapcsolódott Európa jelen művészetébe és elhelyezkedett annak szintjén.

A váratlanul érkezett, magános nagy tehetségek között, akik nem szervesen, a fejlődés természetes során, hanem ezt mintegy megelőzve, sőt majdnem ennek ellenére nőttek ki a magyar talajból, kétségtelenül a legnagyobb festő-géniusz Munkácsy Mihály (1844-1900). A magyar Rembrandt. Kifejlődéséhez az oxigént, a német akadémiai tanulmányok után, Páris levegője adta, ahol aztán férfikorában élt és alkotott, de gyökere mélyen a magyar földben szívta művészetének titkos és különleges elemeit, éppen azokat, amelyek milyenségét meghatározzák. Temperamentuma magyarázhatatlanul magyar. Tehetségének vulkanikus feszereje a realitás szilárd talaja alatt dübörög és, tudatán kívül, valami páthosz nélküli tragikum felhője üli meg lelkét. Soha nem vidám, sem az emberi, sem a festői mondanivalója. Soha a mosolynak egy napsugara sem villan meg művészetében. Sötét és komoly marad. Hanem, ha szemléletébe mélyebben elmerülünk, eleinte alig észrevehetően, de aztán egyre erősbödve, képeinek fekete alaptónusán mély és finoman differenciált színesség tüzel át, amelynek a kiáltó fehérek szenvedélyes, kitörő foltjai adnak drámai akcentust. Előadásának hatalmas energiája, lendülete sohasem öncélú modorosság és csodálatos festőisége mindig a legbensőbb, ösztönös emberi tartalommal gazdag, akár a magyar nép életének komor jeleneteit festi, akár a krisztusi tragédiát, akár az emberi szellem szenvedő nagyjait, a vak Miltont, vagy a haldokló Mozartot.

Emberi sorsa is drámai ellentétekkel teli és megható, mint egy Munkácsy-kép. Gyermekkorában asztalosinas, nyomorog. Pártfogók keserű kosztján tanul. Váratlanul rászakad a világsiker. Gazdag lesz, művész-grandseigneur, Párisban saját palotájában fogadja estélyein a nagyköveteket. Élete utolsó tíz esztendejét mint nagybeteg ember vergődi át, hogy végül elborult elmével haljon meg egy szanatóriumban. Alkotó ideje alig két évtized volt. A kritika előbb magasztalta, világhírűvé tette, majd elhidegült, elfordult tőle s - halála után - lebecsülte és elfeledte. Az újabb művészeti áramlatok egy időre meg nem értőkké tették az embereket.

Munkácsynak fiatalabb jóbarátja, temperamentumban testvére, a magyar tájkép tragikus sorsú mestere Paál László (1846-1879). Csak még viharosabb, még szenvedélyesebb festőlelkület. Barbizonban festett a nagy barbizoniak stílusában, amely legjobban megfelelt világszemlélésének. Idegenben álmodott a magyar erdőről, a zivataros, véres magyar alkonyatról és az otthoni szegényes ugar vigasztalan pusztaságáról. Még nem volt 33 éves, amikor meghalt, ugyanabban a betegségben, amelyben későbben Munkácsy is. Művészete és neve több mint két évtizedig teljesen ismeretlen maradt s amikor nemzete felfedezte és - éppen 25 évvel ezelőtt - összegyüjtött művei első bemutatójára készült, a kiállítás helyiségében a megnyitás előtti éjszaka tűz ütött ki és elhamvasztotta ismeretlen remekműveinek egy részét. Balsorsa halála után sem szünt meg korbácsolni őt. Vajjon mit véthetett a bosszús isteneknek?

A külföld zordon vándora volt és idegenben halt meg Zichy Mihály (1827-1906) is. Magyar nemes úr, megszakításokkal majdnem 50 éven át az orosz cárok udvari festője és bizalmasa, - Théophile Gautier szerint: «un monstre de génie». Elsősorban és csaknem kizárólag rajzoló, nemcsak illusztrációiban, amelyekben kongeniális kísérő társa a legnagyobb magyar költőknek, hanem nagyméretű képein is. Ez a rajzolóképesség engedelmes szolgája gondolatainak és páratlanul gazdag képzeletének. Allegórikus kompoziciói telvék mély erkölcsi és történelemfilozófiai tendenciákkal. A cárok udvarában a babonát, a háborút, a zsarnokságot ostorozza! Társtalanul áll korunk művészetében, senkitől hatásokat föl nem vett és nem adott senkinek. Mosolytalan magános alakját föl kellett itt említenünk, mint egyik legérdekesebb és legkülönlegesebb jelenségét művészetünknek.

A vidámság adománya hiányzik Székely Bertalan művészetéből is. Tehetségének alapszínezetében osztályos társa az előbbi csoportnak, amely mintha a magyar végzet komor sejtelmét hordta volna lelkében. Ő otthon élte le külsőleg szürke életét, de eléggé meg nem értve, eléggé meg nem becsülve, theoretikus tépelődéstől, súlyos gondolatoktól terhes egyedülvalóságban. Pedig tanár - de epigonjainak súlyos és nagy volt az ő fegyverzete, nem tudták használni azt. Történelmi képei lélekkel teli, tudatos alkotások, nagy fali kompozicióin a festő képzelet és mérlegelés tökéletes egyensúlyba érett. Tragikussá sorsát azonban nem a mellőztetés, nem a magányosság és nem a túlhaladottság teszi, hanem az, hogy maga sem ismerte föl tehetsége legfestőibb lényegét. A mult század 60-as éveiben történelmi képeihez készült «vázlatai» - a mai felfogás szerint egészen kész képek - és kisebb méretű tájképei a természetlátás igazságában, a hangulat közvetlenségében s a kifejezés bátorságában messze megelőzik nemcsak hazai és német kortársainak, de a francia impresszionizmusnak az alkotásait is. Európában akkor senki sem festett úgy. Ő maga nem sokra becsülte festőiségének ez elsőszülött gyermekeit, legközvetlenebb megnyilvánulásait, a művészek sem ismerték s csak halála után (1910) tudták meg az emberek, hogy milyen kincseket rejtett műtermének lomtára. Előtte járt, élére állhatott volna kora művészetének s ő nem ismerte föl ennek szellemét, elméleti meggondolásból ellene fordult s más irányba kényszeríté önmagát, a tradiciók nyomdokain.

Kissé ez az esete Szinyei Merse Pálnak (1845-1920) is. Ő is messze megelőzte korának művészetét és nem csupán magyar vagy német kortársaihoz viszonyítva. A fényt, a színt, a szabad természet levegőjét ő meglátta Páris nélkül, Páris előtt. Képeinek dátuma a bizonyíték. Csakhogy ő, amikor kortársai nem méltányolták s nem hittek festészetének, nem váltott irányt, hanem visszavonult falusi birtokára s másfél évtizedig nem festett, büszke dacból és oblomovos lemondásból.

Egész művészete a napsugaras nyár és tavasz, a kék ég, a bárányfelhők, a fényben csillogó dombok s májusi mezők dicsérete. Korának festői, színes ruháiban egészséges, boldog emberek, úrnők és fiatal férfiak örülnek egy idillikus világ harmatos szépségeinek. Mint frissen szedett virágcsokor nyári hajnalon, a tüzes, telített színek szerelmétől izzanak, illatoznak képei. Mint a parazsat a szél, képzelete úgy szítja színesebbre való élményeit. Színben komponál, de a harmonizálást a természettől tanulta.

Szinyei Merse Munkácsy mellett a legjellemzőbb nagy értéke a magyar művészetnek. Egy ugyanazon tengely, a magyar lekület két végpontja ők és e tengely körül forog egész művészetünk, a magyar lélek e sokoldalú, pillanatnyi és örök kifejezése. Ha Munkácsy sötét komolysága a végzetét érző magyar pesszimizmus öntudatlan megnyilatkozása, - Szinyei a napsugaras bizakodást és életerőt, a lét örömét élvezni tudó egészség vidám világszemléletét jelenti, amely minden viharral, szomorúsággal szemben, ha sorsa belesodorja, a baj végét kiváró optimizmus álláspontjára helyezkedik. Ez a passzív erő csak akkor törött meg benne, amikor 1919-ben, ezeréves hazáját összeomlani látta, s mindazt elpusztulni, amit szeretett és olyan örökkévalónak hitt, mint az Életet. A kevéssel előbb még viruló hatalmas aggastyán teste-lelke félév alatt megsápadt, összefonnyadt. Falusi birtokára vonult, az új határokon immáron túlra, betegen, keserűen, hallgatagon. Úgy érezte: optimizmusa megcsalta őt. Nem panaszkodott, csak meghalt.

A magyar festészet közelmult hőskorának e kivételes nagyjai között külön helyet foglal el Benczúr Gyula (1844-1920). A kétely nélküli, boldog alkotás lelki feltételei és jólét és elismerés kísérték végig az életét. Az élet és a társadalom megadta neki mindazt, amit embernek nyujtani képes. Fiatalon II. Lajos bajor király udvari festője, onnan hívja haza nemzete (1883), mesteriskolát állítanak föl neki, nagy megbizatásokat kap az államtól, arcképmegrendeléseket a gazdagoktól, a művészeti közéletben ő a legnagyobb tekintély s végül a királyi kegy a főrendiház tagjává nevezi ki. Piloty müncheni iskolájából indult el, s ennek sajátságait egyéni kvalitásaival súlyosbítva, megtartotta későbben is. A pompázatos nagy felvonulások, kosztümös történelmi jelenetek biztos tudású komponáló mestere volt, a brokátok, selymek, bársonyok, szép fegyverzetek, csillogó ékszerek kedvteli festője. Ezen hajlandóságai, valamint a tradiciókkal összhangban maradó objektív természetszemlélete, festésének anyagszerűsége, egészséges, vidám testiessége, hangsúlyozott plaszticitása a közönség körében páratlanul kedveltté tették művészetét. Tanítványainak, követőinek nagy tömege őrzi még ma is ízlését, tradicióit.

Itt felsoroltuk a rövidmultú magyar festészet közeli őseit, akiknek alkotó munkájuk java a mult század utolsó három-négy évtizedére esett. Körülöttük és velük a kisebb-nagyobb tehetségek egész serege dolgozott szaporán, hogy pótolja kultúránkban azt, amit más boldogabb nemzeteknél évszázadok lassú, természetes fejlődése érlelt ki. A magyarság az autodidakták rendszertelenségével s mohóságával igyekezett utolérni korát. Történelmi festőinket német, francia és belga előképek buzdították, Rethel meg Delaroche és Gallait. Lotz Károly nagy al fresco faliképei és kisebb kompoziciói a renaissance nemes ízlését idegezték be a magyar művészeti kultúrába. Benczúr a Piloty-féle müncheni újbarokk festészet nyelvén Rubens halvány emlékét idézte föl. Munkácsy pedig megsejteté a művészet rembrandti mélységeit és a courbeti és barbizoni festés erejét. Éppen a XIX. század legnagyobb jelentőségű művészeti korszakában, a francia naturalizmus és impresszionizmus szabadságharcainak idején, valamennyien a közeli vagy távolabbi mult festői törekvéseit, hagyományait ismertették meg nemzetünkkel. A jelen művészeti problémáit, vajudásait még nem érezték nálunk. Szinyei korán jött ahhoz, hogy megértsék s hogy sikere lehessen. «Tehetséges fiatalember», «delirium colorans», e szavakkal tértek napirendre fölötte. Csak akkor fedezték föl és ismerték meg nevét és jelentőségét, amikor 1896-ban megjelentek a küzdőtéren a «nagybányaiak.»

[+] A római kiállítás alkalmából az olasz közönség számára íródott ez az írás, s olaszul, a kiállítás katalógusának elején, meg is jelent.

[*] Érdekes még itt megjegyezni, hogy egy Pesten letelepedett festő, Marattoni Jakab nyitotta nálunk az első festőiskolát 1846-ban.