Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
December elején gyakran hallatszottak rövid revolver-durrogások a pihenőn: Alexéj Iványcs gyakorolta magát céllövésben. Egy két és fél arsin hosszú, versokvastag deszkadarabot állított fel majd huszonöt, majd harminc méter távolságra és néhány csomag patront puffogtatott belé. A deszkadarabot felmérte, mezőkre osztotta és bonyolult jegyzőkönyvet fektetett fel, amelybe minden egyes golyót bevezetett: ez és ez a fejbe, ez és ez a mellbe, a lágyékba, a hasba, a lábba, - de csakhamar felhagyott a jegyezgetéssel. A kutyák eleinte nyugtalanul ugattak, de később hozzászoktak (csak valamelyik alsó villából szaladt fel mindig a lövöldözésre egy vadászkutya, nyilván Grecsulévicsé, és iramodott neki minden dörrenés után). Azután az öreg ezredes is kedvet kapott e foglalkozáshoz: Alexéj Iványcséval egy vonalban ő is megerősített egy ugyanolyan deszkadarabot, a lőutasítás szabályainak pontos betartásával felállt előtte és tüzelt.
- Az embernek mindig tudnia kell védekezni, ha megsértik, - nem igaz? - mondta Alexéj Iványcs.
- Arany-igazság, drágám, - helyeselt Dobycsin.
Az öregségtől reszkettek a kezei, de azért jobban lőtt, mint Alexéj Iványcs és egy-egy kíváltképen sikerült találat után rendszerint így szólt:
- Mi, katonák, így lövünk... Hát maguk?
- Ha jól tudom, vannak különleges párbaj-revolverek is... úgy-e? - kérdezte Alexéj Iványcs.
- Természetesen, drágám: egylövetű pisztolyok.
- És... minden városban kaphatók? - már ahol fegyverkereskedés van, persze...
- Magától értetődik, feltétlenül... Legalább is két-három pár mindig akad: műkedvelők számára.
Ezzel kapcsolatban azután elbeszélte, hogy milyen lövészek voltak a zászlóaljában:
- Ebben a tekintetben nálam magasan lobogott a zászló, - o-ó!... A tiszti lövészeten végigmegyek a front előtt és akinek öt, esetleg négy golyója van a céltáblában: «Köszönöm, kapitány. Köszönöm, főhadnagy...» De három golyó, - az már nem, - három golyó szégyen és gyalázat... A harmadik századomban csodák történtek: egy-gyet-len öreg katona sem maradt lövészbojt nélkül!... Sortűznél ezerötszázra hatvan golyó találat...
- Bizony, szép dolog, - helyeselt Alexéj Iványcs szórakozottan.
Nemsokára Alexéj Iványcs eltűnt: és a hajóstársaság ügynöke, és a komisszárius, aki mindig maga kísérte a csónakokat a hajóhoz, és még Pávlik is és Dobycsin is tudták, hogy hová utazott el az éjszaka. Pedig hirtelen határozta el magát, egy órával az indulás előtt, nem is gondolkodva arról, elutazzék-e ma vagy sem. Sebtében összecsomagolta kis bőröndjét, magára kapta burkáját [*] és akkor sietett keresztül a pihenőn szapora lépteivel, amikor már közvetlenül a kikötő előtt villogtak a színes lámpák: az árbócon - zöld, a bal párkányon - vörös, a jobbon - kék. Észrevétlenül akart elutazni, de nem tudott, persze.
Az éjszaka csöndes volt, álom nem jött a szemeire, és a lelke is fel volt dúlva. Ide-oda járkált a fedélzeten és szokásához híven alaposan szemügyre vett mindent: a vajashordókat, a kései gyümölcsökkel teli ládákat, a cikornyás felírású és rossz szagú gyékénybálákat.
A fedélzeten, a kémény meleg közelében, néhány orosz paraszt és grúz aludt; s amikor Alexéj Iványcs megállt mellettük és töprenkedve elnézte őket, az egyik borzas, öreg fej felemelkedett és lassan maga elé dünnyögte:
- A jó ember alszik éjszaka... csak a gonosz van ébren és kódorog.
- Mi-i? - csodálkozott Alexéj Iványcs.
- A gonosz, mondom, - a gonosz... van ébren és kódorog éjszaka.
Alexéj Iványcs még a sapkáját is megtapogatta, hogy rajta van-e a mérnöki jelvény és a kokárda, - és úgy fordult a lámpa felé, hogy az öreg is láthassa. Azután felsóhajtott és kurtán odavetette:
- Aludj, bolond.
Azután arra gondolt, hogy csupán azért utazik, hogy Ilján bosszút álljon. Talán éppen ezt találta ki az öreg (ki tudja, hogy milyen szimatjuk van ezeknek az öregeknek?), kitalálta és ezért is mondta róla: gonosz... Az éjszaka világos volt, és a part átlátszón feketélt, és a feketén-ezüst tenger felett oly rengeteg csillag remegett, hogy az ember megborzadt tőle.
A fedélzet orrában, egy elkerített, piszkos részben, bikák álltak - sokszarvú, lázálomszerűen különös valami a lobogó, füstös lámpások fényénél; a hajó-éléskamra mellett pedig a kövér szakács és a sovány hajóvendéglős vitatkoztak egymással, az egyik öblös, kissé dörgő, a másik szúrós hangján:
- Oszyp Adámycs, - hiszen maga ezt nem tudja és mégis azt mondja, hogy lehetetlen. Én többet hajóztam már magánál, szóval többet is láttam. Ha én azt mondom, hogy van orosz iskola Beirutban, - ez annyit tesz, hogy határozottan tudom, amit mondok.
- Lehetetlen.
- Megint előlről kezdi: lehetetlen... Maga azt mondja: lehetetlen, én meg azt mondom magának, hogy még oroszul is tanítanak, ha éppen tudni akarja.
Attól, hogy valahol Beirutban talán tényleg van orosz iskola, Alexéj Iványcs hirtelen nagyon elbúsúlt: miért? Még vállat is vont és a fejét is csóválta.
Nézte a magasba nyúló árbócokat, a sistergő vizet, - hallgatta a gép lüktető zakatolását, - minden szükségtelen volt, idegen.
Ugyanilyen idegennek és különösnek tűnt fel minden, amikor másnap kajütjében felébredt: nem jutott tüstént az eszébe, hogy hová és miért utazik.
Amikor pedig mosakodás közben, a revolveréhez ért a keze, hirtelen ez a vers jutott eszébe: «Gonosz csecsen partra kúszik, köszörüli tőrét...» Úgy süvített és csengett benne minden szó, mint kaszák szénakaszáláskor. Így is dongott szúnyogként, untatón, ez a versike egész nap: egyszerre megszólal valamerről és cseng tovább.
Egész idő alatt világosan látta maga előtt Ilját: kövér, borotvált arc, hosszú, fekete haj; szemüveg, tarka nyakkendő, az óraláncon tíz-tizenkét függő (most, valószínűleg még több), - nagy önbizalom és határozottság minden tettében.
Ehhez az emberhez megy most. A hajó zakatolása, a csaknem álmatlan éjszaka, azután még ugyanilyen éjszakák, az utazás minden piszka, kényelmetlensége, szálloda - minden érte van. Sokáig akart járkálni a fedélzeten, míg csak bele nem fárad; halkan csengett benne: «Partra kúszik, köszörüli tőrét!» Valami merevséget érzett jobb keze csuklójában, vállaiban, nyaka bal oldalán. És volt valami Iljához hasonló annak a színésznek a telt, borotvált arcában, aki egy kajütben utazott vele.
Ezzel a szinésszel ebédelt, teázott, neki beszélt egy közeli erdészismerőséről, aki megölte a felesége szeretőjét.
- Négy golyót lőtt belé: ide, és ide, és ide, és ide a negyediket: a mellbe; - kettő feltétlenül halálos, a vállon - könnyű horzsolás, és tátongó seb a fejen...
- Cs-csekélység! - mondta rá a szinész derülten.
- Becsületesen figyelmeztette előre: mindent, ami eddig történt, - megbocsátok, de-e... ha még egyszer jössz és rajta csíplek, akkor kedvesem - idenézz! Ezt mindig magamnál hordom, - látod?
És Alexéj Iványcs előráncigálta és megmutatta a szinésznek a maga revolverét.
Az kezébe vette a fegyvert, megforgatta, óvatosan megkérdezte: «Meg van töltve?» - és sietve visszaadta.
- Becsületesen figyelmeztette előre, - folytatta Alexéj Iványcs, - és ha az a... bitang nem tartotta szükségesnek, hogy ugyanolyan becsületesen távozzon és egyszer és mindenkorra nyugtot hagyjon neki, akkor minden joga megvolt, hogy úgy járjon el, ahogyan eljárt. Minden további szó nélkül. Másként nem tehetett és... másként egyáltalán nem tehetett... Vagy talán nem volt óriási férfiasság, mondja, hogy nyugodtan előre figyelmeztette?... Határtalan férfiasság, minden kétségen felül... Lehetséges többet követelni egy embertől? Ki mer többet követelni? Még a törvény sem mer!... S íme, az eredmény - négy golyó!
- Cs-csekélység! - vetette közbe a szinész kedélyesen.
- Megértem, - folytatta Alexéj Iványcs hevesen, megfogva a másik kabát-kihajtását, - hogy nem fontolta meg, nem sej-tet-te, még csak nem is gondolt rá, hogy szent dolog, egy szentség ellen követett el merényletet - de még milyen szentség ellen, a bitang! Szentség ellen, amely elé csak leoldott saruval lehet járulni!... De ha a merényletet elkövetted, - a megtorlás törvénye: halál fia vagy.
- Csekélység! - mosolyodott el a szinész vidáman; nyilván ez volt a kedvenc szavajárása.
Alexéj Iványcs délben érkezett meg. Egy üres vendéglőben ebédelt, ahol a falon kitömött szarka lógott, ezzel a felírással alatta: «Szíveskedjék a kalapot levenni.» Egy kövér és tarka kutya állt az asztala mellett, s mintha szintén ki volna tömve, teljesen mozdulatlanul, még farkát sem csóválva, félrefordított, nyálas pofával leste a hulladékokat.
Három zenész játszott egy kis emelvényen: egy kopasz fuvolás-karmester, hetykén kipödört, sárga bajusszal, egy fiatal, holdképű, erőtől duzzadó hegedűs, zsebkendővel a bal vállán, és egy nő-zongorás, olyan sötét, olyan mély karikákkal a szemei körül, hogy Alexéj Iványcsnak összeszorult a szíve.
A pénztárban pedig egy hihetetlenül kövér öregasszony ült, zsíros tekintettel nézett, összekulcsolva buja hasán tuskószerű kezeit, békésen ült, talán gondolkodott valamin? Min gondolkodhatott? És egy egészen átlátszó, púpos, kissé hosszú orrú fiatal lány a számológép csontgolyóit csattogtatta, a pénz közt turkált, összevont szemöldökökkel jegyzett be valamit egy könyvbe, gyakran mártogatva tollát egy öblös tintatartóba, és halkan, sértődött haraggal korholt egy ficsúros külsejű pincért.
Az orrot paprikaszag csiklandozta. Kinn tűszerű, finom, jeges hó esett, láthatóan nagyon hideg, mert a poszton álló rendőr fázósan burkolózott be baslykjába; a tengerpart felől erős szél fújt, és ingaként himbálózott egy nyikorgó cégtábla: «Könyvkötő és képkeretező.»
Alexéj Iványcs még aznap este megtalálta Ilja házát: hiszen azért is utazott ide. Egyszerű ház volt, szilárd alépítménnyel, emeletes, lent bolttal. Összeszámolta az emeleten az ablakokat: nyolc, - három sötét, ötben világosság. Néhányszor végigment az ucca másik oldalán, - nem látja-e meg Ilját az ablakban; senkit sem látott: a fehér függönyök ráncai egyszer sem lebbentek meg.
Mikor felment a lépcsőkön, óvatos és fukar volt mozdulataiban. Szemébe ötlött az olcsó lámpás a pihenő feletti falmélyedésben, látta a korlát egyszerű kereszt-mintáját, hallotta a lépcsők fa-kopogását, érezte a boltból alulról felszálló dohos szagot.
Arra gondolt és elképzelte, hogyan ment fel ugyanezen a lépcsőn Válja, ugyancsak télen, egy évvel ezelőtt: ide lépett-e a lábával, vagy emide, közelebb a korláthoz?... A karfának ebbe, vagy amabba a helyébe fogózott?...
Ilja ajtaja előtt sokáig állt, olvasva a cikornyás betűkkel írt oly ismerős nevet a fényesre tisztított réztáblán. (Válja is állt ez előtt a réztáblácska előtt és olvasta.) Azután eltökélten köhintett és kétszer megnyomta a csengő gombját. Azután erőtlen-szaporán kezdett dobogni a szíve... S mialatt az ajtó mögött lassú, nehéz léptek közeledtek és sleimos krákogás hallatszott, szíve ki-kihagyott és lábai elzsibbadtak.
Alexéj Iványcs első tette, amikor szemtől-szemben találta magát Iljával, oly mozdulat volt, amelyet semmikép sem tudott megmagyarázni és megbocsátani magának: elmosolyodott... Vissza akarta magát tartani, de nem tudta. Ferdén, inkább arca bal, mint jobb felével, de görcsösen sokáig mosolygott.
Később, amikor már szállodája felé vitte kocsija, az uccán eszébe jutott, amit egyszer a braziliai nevető-majmokról olvasott: nagy, hat láb magas majmok csatangolnak az erdőben, s amint megpillantották az embert, hosszú ugrásokkal hozzásiettek, vasgyűrűként megragadták csuklóinál és elkezdtek teli torokból nevetni. Egy-két percig nevettek, prüszkölve, fulladozva, szerteszét fecskendve nyálukat a kacagástól, azután, lecsillapulva, kitörték az ember kezeit, lábait, - megnyomorították és végül megölték.
De ő nem így mosolyodott el: mintha udvariaskodott, bocsánatot kért volna, hogy zavarja Ilját; mintha örvendezett volna, hogy végül találkoztak, hiszen már oly régóta szeretett volna találkozni és barátilag elbeszélgetni vele; mintha erősen meg akarná szorítani a kezét, mielőtt belekezd a kedélyes társalgásba.
Ilja elégedetlenkedve és bizalmatlanul nézett rá, s mialatt Alexéj Iványcs levetkőzött, nem szólt egy szót sem; feszélyezetten érezték magukat mind a ketten; és Alexéj Iványcs azon is elcsodálkozott, hogy nem a régi Iljával van dolga, akit ismert: ez az új Ilja rövidre nyírt hajú volt, kis szakállal és ritka, göndör bajusszal, testes, nyugodt, széles; csak a régi, füstszínű szemüvegén tudott Alexéj Iványcs megállapodni, csak itt volt Ilja még a régi; minden egyéb ismeretlen előtte, s ha legalább a függőktől sűrűn lehúzott óraláncot láthatta volna a mellényén, - de még mellénye sem volt: bő, fekete, zsinóros szövet-házikabát volt rajta.
Hogy önkéntelenül is kezet ne nyújtson neki, Alexéj Iványcs erősen megragadott egy széket a támlájánál, hangos koppanással leállította maga mellett s miközben leült, halkan és udvariasan megkérdezte:
- Megengedi?
A szoba - Ilja dolgozója, - nagy volt és egy lámpa puha fénnyel világította meg felülről; sötét, komoly tapéták, világos cserépkályha, szekrények könyvekkel. Az asztalon egy szobrocska vonta magára a tekintetet - elefánt, felfelé emelt ormánnyal, és az ormányban egy még friss, vörös szegfű.
Alexéj Iványcs sietve megtapogatta revolverét oldalzsebében, letörülte orrtövéről az izzadságot, elővette cigarettatárcáját és ugyanazzal az udvariassággal, mint az imént, megkérdezte Ilját:
- Megengedi?
- Tessék! - felelte az hangosan; ez volt az első szava.
Alexéj Iványcs azt várta, hogy Ilja hangja is más lesz, de a hangja a régi maradt: erős, öblös, kissé zsíros, sűrű.
A szobában meleg volt, szinte érződött is a kályha-szag. Amikor Alexéj Iványcs rá akart gyujtani, két gyufaszál eltört a kezében, a harmadik lángra lobbant, de azonnal elaludt, mire babonásan dugta vissza cigarettatárcáját.
(Folyt. köv.)
[*]