Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Azt lehetne mondani, hogy amilyen nagy hercehurca, reklám, szörnyűködés és lelkesedés kavarog e körül a fekete művésznő körül, hát mindenki gyanut foghat, hogy valami nagyon csepűrágás-ízű dologról van szó.
Ennek a gyanunak azonban a jelen esetben nincs semmi jogossága. Véletlen ez a Josephine Baker valóban nagy művész és amit ad, az kifogástalan, elfinomult csín, sőt valami olyan, amire hajlandó volnék azt a bizonyos klasszikus jelzőt használni.
Igen, klasszikus, a szónak eredeti és igazi értelmében. Azaz nem csináltan, kieszelten próbálgat az eredetiben már tökélyre vitt szépségeket újramelegíteni, mint erre a görög és egyiptomi táncmotívumokkal való spekulálás a példa, hanem egy ifjú s nagy művészetnek a reprezentálója, amelynek tényleg érdemes klasszifikálója marad.
Mert az ég őrizze meg mindnyájunk jóízlését attól a zavaros szánalmasságtól, amely ennek az új fekete Terpszüchorénak nagyszerű művészetéből előburjánzott az utóbbi években, lehetetlen elnevezések és kreációk formájában, a tánctermek számára megilledelmesített túrtáncok gyanánt. Ellenben magára ennek az új táncművészetnek hamisítatlan formáira csak az a szavunk lehet, hogy örömünk üdvözölte az impotenciába, unalomba süllyedt taglejtések után ennek a barbár, egészséges, őszinte táncművészetnek megérkezését.
Annyi baj legyen, hogy némi idegenkedés fogadja a tánc hivatalos szentélyeiben s egyelőre bizonyos brettlis polcokra szorul. Ha már itt tart, hogy ilyen művelői vannak, mint ez a Josephine Baker, akkor már nem szükséges félteni, hogy valami nagyszabású és egészen méltó hely és mű nem szolgál majd keretéül, mint ahogy például az orosz ballett könyökölt ki mindjárt magának illő terepet a táncművészetben.
Nem akartam itt részletügyekbe bocsátkozni. Ez a pár sor csupán afféle tisztességes szándékú demonstráció kívánt lenni valami megállapítható közhiszem ellen, amely ennek az exotikus Terpszüchorénak térfoglalását bizonyos komolytalan mosollyal intézi el.