Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

GYERGYAI ALBERT: LEMAÎTRE

A F. K.

Nem tudom, vajjon Révaiék nem késtek-e vagy húsz évvel, hogy csak most bocsátják közre Lemaître válogatott tanulmányait. [*] Mit mondhat ma nekünk Lemaître, az «impresszió», a szeszélyes én, az illanó öröm rabja s aki oly forró elszántsággal olvadt bele korába, abba a hol «szkeptikusnak», hol tömören «átkosnak» nevezett közelmultba, amely tudvalevőleg minden mult közül a leggyűlöltebb s amelynek, időjósaink szerint, visszavonhatatlanul befellegzett? Bizonyos szemszögből, Lemaître szemszögéből, abból az oly termékeny és egyéni szemszögből nézve, amely mindent magára és korára vonatkoztat és így minden magányos tényben meglátja a távlatot és felfedezi az élvezetet, ez a kis könyv, bár fordítás és még annak is töredékes, oly korszakot idéz fel s olyan temperamentumot tükröz, amelynek mély varázsa zártságában, múlt-voltában, a mi korunkkal s mimagunkkal való különbségében rejlik, vidám pesszimizmusában, erőteljes dekadenciájában, a halált s a túlteltséget oly frissen és fáradhatatlanul idéző kacérságában, s amelyre úgy gondolunk egy-egy gyöngébb óránkban, mint egykor a Forradalom számkivetett megmaradottjai a XVIII-ik századnak fejletlen «douceur de vivre»-jére... Mind ennek egykor csak a fénye, ma meg inkább az árnya látszik. Egy negyedszázaddal ezelőtt, mikor Faguet és Brunetiere is élt még, s amikor Renan is, Taine is eleven hatalmak voltak, Lemaître-ben látta fél-Európa a francia kritikának, a francia szellemnek, sőt az egész századvégnek megtestesülését, Lemaître-ben, a Revue Bleue és a Journal des Débats tárcaírójában, az Impressions de Théâtre és a Contemporains szerzőjében és a Fabourg St.-Germain dédelgetett «conférencier»-jában. Talán nem is ok nélkül: a csinos versek, érzelmes drámák s könyvillatú novellák kedvtelője a kritikában találta meg legspontánabb kifejezésmódját s e tárcák, e tanulmányok, e könyvekké nőtt conférence-ok egy sajátos nemzedéknek, Lemaître «kortásainak» lettek szószólói, minden múló szeszélyükkel és mozgékony végletességükkel. Ez az École Normale-t végzett s Vegiliust és a Goncourt-okat egyformán élvező tanár rajongott az operette-ért, a cirkuszért, az utcanyelvért, s táncosnőknek s divathóbortoknak ötletekkel, cikkekkel, sőt elméletekkel áldozott, talán hogy így meneküljön a pedantéria veszélyétől, amelytől tán az félhet legtöbb joggal, aki legközelebbről ismerte... Ez a tours-vidéki polgár, aki fanatikus módon ragaszkodott földjéhez, Páris minden múló jelenségét elragadó tanulmányokban ünnepelte s ma is érvényes módon ítélkezett egy Ibsen nagyságáról és korlátairól, - talán mert vidékről kell jönnünk, hogy valóban megismerjük a metropolist, s talán mert szülőföldünkben kell gyökereznünk, hogy eljussunk az igazi európaiságig... Diákkorunkban, literátor-fiókák, benne láttuk egynéhányan az ideális literátort, azt, aki oly könnyén, oly hajlékonyan s oly vígan mozog a könyvek, a kultúrák és a problémák között, súrolva mindent, mint a fecske, s anélkül, hogy elmerülne, megfürödne mindenben, fittyet hányva a dogmáknak, módszereknek, tekintélyeknek, s új műfajjá magasítva jókedve irodalmi megnyilatkozását, amely a kalandvágy és a könyv, a józanság és a szeszély, a filológia és az ihlet utolérhetetlen egyvelege. Nem ez volt-e az az idő, amikor a kritika minden nap új hódításra ébredt, s amikor Renan benne látta az Irodalom legmagasabb, sőt egyetlen formáját? Sainte-Beuve oly messze volt tőlünk! minket csak az élők érdekeltek; Taine oly könnyen kiismerhetőnek, oly merevnek, oly egysíkúnak látszott! s minket a változatosság vonzott; Brunetiere meg oly ridegnek s Faguet oly megalkuvónak tünt fel, mihelyt az utolsó félszázadnak nem osztályozott nagyságaihoz nyúlt! Mindennek Lemaître-nél semmi nyoma: szerettük szókimondásáért, amely nemcsak a hamis bálványokat s nemcsak a kétes tekintélyeket, hanem olykor önmagát és szeretteit is megostorozta; szerettük mozgékonyságáért, melynek révén ellentmondásai játékos hullámverésnek látszottak csak, s amely szinte zavarban volt, hogyha ugyanazt a témát másodszor nem másképpen fejtegethette, ha ugyanis idő hijján «nem volt módja véleményt változtatni»; s szerettük, mindenekelőtt szinte kamaszos hevületéért, amely, valami önfeledt ittassággal, egészen az időnek és az időben élt, benne lelte életcélját, örömeit, önigazolását, míg a mult csak mint színes háttér, a jövő meg legfeljebb mint futó sejtés érdekelte. Mint távoli és boldog rokon, emlékeztetett kedvenc íróinkra, Péterfyre, Ambrusra, Riedlre, a mi magyar századvégünk nagyjaira; különbnek véltük, mert kritikus volt, azoknál az alkotóknál, akiket a Contemporains-ben kora nagyjaivá avatott; egy percre se hittük el néki, hogy szívesen cserélt volna Anatole France-szal, a regényíróval, mert hiszen a kritika, éppen Lemaître tana szerint, legalább is egyenértékű, ha ugyan nem magasabbrendű, mint az «eredeti» alkotás: amint alakjait a művész, úgy teremti újjá a művet s úgy formálja magát a művészt a kritikus tudata, érzékenysége s élvezete, a tett és a gondolat, az alkotás és az eszme elbűvölő kereszttüzében! Egy Lemaître-cikk, mint egy humanizált tájkép, a művészet s a természet gyönyörű egységében tárult elénk, s ötletei, sóhajai, elandalodásai, idézetei, s a könyv és az élet közti spontán vagy raffinált cikázásai azokat a kiválasztott s boldog tájakat idézték fel, amelyek, mint a genfi tó vagy a Balaton vidéke, mindörökké költőiknek szemléletében ragyognak, - ahol a temetők és a kertek, a szigetek és a szirtek egy-egy nagy név vagy egy nagy mű emlékével gazdagok, és ha egykor Rousseau Clarens-t, Clarens ma Rousseau-t dícséri, s Csobánc, amelyről regét írt Kisfaludy, ma Kisfaludy nevéről regél...

Miért élek? kíváncsiságból - vallja be közvetlenül Lemaître, Leconte de Lisle életundoráról s világfájdalmáról értekezve. Miért ír? Mert másképp belehal a jelenségek gyönyörébe, mert, mint Goncourt-ék, minden szépet szeretne átérezni és átéreztetni, mert százféle életéhét az írás csillapítja még legjobban, aminek révén szent és kicsapongó, hódító és filozófus lehet egyszemélyben. Halhatatlanság? meddig tart az? A kortársak szempontjából nem mindig az «örök» művek a legérdekesebbek, viszont minden kor megtermi önképére formált kedveltjeit, - s Lemaître, kora hű fiaként, nem is kér semmi egyebet, mint hogy szabadon követhesse korának minden áramát, külső megjelenésében és szellemi perverzitásaival, végletes kultúráltságával és körmönfont ornamentumaival, gúnyosságával, lázával, túlzásával, érzékenységével, s főképp a mindent-élvezés és mindent-megismerés illuziójával... Abban az átmeneti életkorban, amely nem ismer még határt s oly szívesen téveszti össze, mint egy francia költő mondja, a füvet a vetéssel, a szerelmet a barátsággal, az alkotást az élvezettel s az életet az irodalommal, hálásak voltunk Lemaître-nek, hogy az irodalmon át mintegy a messzi életre s az életnek gyujtópontjára, az egyetlen biztosságra: énünkre nyitott ablakot, arra a «gyalázatos» énre, amely csupa sóvárgás, számítás és élményéhség s amelynek olykor a művészet is jobb hijján való orvosság csupán. Semmi se jellemzőbb e téren, mint mikor Loti-ról szólva, Loti kalandos útjairól, különös szerelmeiről, egész vad és szép életéről s ez életből kivirágzott tündökletes könyveiről, Lemaître-et, az otthonülő, külföldet tán sose látott s haláláig magányos és csendes életű írópolgárt, hirtelen furcsa részegség, szomorúság és irígység fogja el, élvezni szeretne mindent vagy szenvedni mindenkivel és, mint Szent Antal a pusztán, magához ölelni a mindenséget, s akkor, örök literátor, Kempis Tamásnál keres orvosságot, aki tudvalevőleg megvet minden helyváltozást, mert hisz a világ minden táján ugyanazt az eget, földet és elemeket találjuk, - de ezúttal, megvallja, Kempis Tamásban sem lel vigasztalást... Csoda-e, ha ily sóhajok zengő visszhangra leltek bennünk? Aki így érzett és így írt, hízelgett minden vágyunknak, ösztönünknek és anarchiánknak, s a felsőbbrendű életet, mint Bovaryné a szerelmet, előkelő környezetben, yachton vagy ősi parkban képzeltük el, kezünkben a Contemporains egyik nyitott kötetével, talán épp azon a lapon, ahol Lemaître, a bourget-i hősök nyomán, a századvég emberének lélekalkatát elemzi, a tudásvágynak és az érzékiségnek, a kétkedésnek és a hitnek, a részvétnek és a gúnynak ezt az olyan rokonszenves s ma már őskorinak látszó keverékét, - vagy ott, ahol a századvég változatos snobságait, többek közt az ibsenizmust, nietzscheizmust, tolsztojizmust, sőt az esztéticizmust meg a miszticizmust sorolja fel, kifeledve, szerénységből, mindannyinak szintézisét s virágát, a lemaître-izmust... De aztán jött a háború, a szellemtudomány, a neodogmatizmus, az egyéni szeszély sápadt, a tekintélyek száma nőtt, új snobságok után kapunk, főképp a függés snobságán, - s amikor ifjú kritikusok, ha vannak még ily kritikusok, oly szorongva ragaszkodnak, addig is, míg újabbra nem lelnek, a maguk nehezen sarjadt és gondosan öntözött «gyökereikhez», s mikor minden kis könyvismertetésben egy új középkor vagy egy új közösség csalhatatlan igazát leljük, vajjon mi jót várhat Lemaître a ma olyan divatos és kegyetlen «átértékeléstől»? Az a sommás eljárás, amely csak a szisztémáknak s ideológiáknak kegyelmez, új hierarchiákat épít, s bírál és büntet, csak nem élvez, mit sem érez feszélyezőbbnek, mint alemaître-i fesztelenséget, s bizonnyal kísértetnek nézi ezt a makacsul visszajáró s szemérmetlenül továbbélő szellemet, holott már rég eltemette minden «szkepticizmusával» s «szubjektívizmusával» egyetemben. Pedig ez a szellem él, talán mert oly nagyon hű volt korához s főleg önmagához s talán mert az él legtovább belőlünk és műveinkből, ami kötetlen, illanó, felelőtlen és szabad... Ez a szabadság, - mért tagadnók? - olykor csak az ellentmondás vagy az iránytalanság szabadsága és, ami még súlyosabb, határozott korlátai vannak. Vajjon megérti-e Lemaître a francia klasszikusokat, ha egy cseppet sem titkolja, hogy közelebb érzi magát Meilhac-hoz vagy Dumas fils-höz? Bár látja és elösmeri az északi irodalmak jelentőségét, mégis fanyalogva néz el egy Dosztojevszki regényei fölött, - már pedig nem csalhat-e az érzés, hogyha ily esetben is csődöt mond? Stendhal majdnem untatja, Baudelaire-t meg szánja, sőt megdorgálja, s épp azzal a feszengő, bár ildomos hűvösséggel beszél róla, mint nálunk Herczeg Ferenc Adyról. Annál jobban élvezi Banville-t, Sully Prudhomme-ot, vagy Coppée-t, viszont Mallarmét és a szimbolizmust inkább csak szemfényvesztésnek tekinti! Amellett egyes kedvelt szavak, ötletek és teóriák, ha más-más kapcsolatban is s mindig újabb fioriturákkal, de szinte csalhatatlan biztossággal térnek vissza, - s van valami naiv komikum abban a babonás hiszékenységben, amellyel ez az életvidám, termékeny és elfogulatlan elme egyre a fáradt fajokról, a hanyatló kultúrákról s a végződő irodalmak kimerültségéről ábrándozik... De ezek a határok: természetadta határok; földjét, népét, vérmérsékletét, mint hangját vagy arcvonásait, mindenki haláláig magával hordja; s amellett tán az én sem kimerülhetetlen... Egy-egy gyöngébb percében Lemaître is bánatosan gondol az elvek, a rendszerek, a határozott világnézetek biztonságára; sőt, ha egészen elernyed, apró elmejátékait az «igazi» életnek nagy állati örömeivel is fölcserélné - de mindez csak őszinteségét, kandiságát, sóvárgását, egy gyermekesen érzékeny lélek örökös nyugtalanságát mutatja. Ez a hitetlennek vélt író epedve várja az új hitet, unja Renan illuzió-tanát, unja a divatos pesszimizmust, minden új jelre felfigyel, szeretne valami magasabbhoz, mintsem önnön ábrándjaihoz ragaszkodni, miközben olthatatlan szomjat érez minden futó benyomás átélésére és megrögzítésére. E szomjuságot eleve sejti, nem a birtoklás, sem a kicsapongás, hanem a bőjt s a lemondás csillapíthatja: aki egyszer jóllakott, többé nem óhajt új ételt, a birtokos e tág világot kerítése mögül nézi, s hajléktalannak, bujdosónak, s főképp telhetetlennek kell lennünk, hogy e föld minden hajlékában otthont és tulajdont találhassunk. Dimitte omnia et invenies omnia: talán kedves Kempisének ebben a mondatában rejlik a lemaître-i léleknek mind varázsa, mind hontalansága - s aki tudja, mit jelent az egyetlen alakba-, vagy szemléletbe-merevülés, mennyi megalkuvást és gátlást, mennyi tettetést és öncsonkítást, bizonnyal nem szánakozva, inkább bámulattal tekint e teljes temperamentum majdnem teljes kifejezésére...

 

[*] Világkönyvtár, Salgó Ernő fordításában.