Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám
Városvégi tájék volt akkoriban az utcánk. Éjjel, mikor az utca csöndes lett, közelről hangzott be hozzánk a vasút füttyje és robogó zaja, s ha kelet felől lengett a szellő, a szomszédos temető fű- és virágillatát is magával hozta. Az utcánk keskeny és fátlan kopár kis utca volt, benne a mi házunk a legrégebbik és a legtermetesebbik, szinte pátriárkája a többi háznak, amely mind újabb volt nála és mintha némi tisztelettel sorakozott volna melléje. A földszinten laktunk és szobáink jókora embermagasságról az utcára néztek. A ház még a régi Pestnek, a nagyárvízelőttinek volt maradványa, a fala alul roppant vastag, szinte bástyaszerű, úgyhogy mindenik ablaknyílás egy-egy tág fülkévé mélyült benne.
Az ablaknyílások egyikében telt el gyermeki életemnek egy esztendeje azután, hogy nyomorék testtel hazahoztak a kórházból. Gyermekkoromat éppen a közepén metszette el a szerencsétlenség, közepén a gyermekjátékokat, az iskolát, a megkezdődött kisdiáki élményeket. Teljes egy esztendőre eltűnt előlem a magam kis világa és eltűntem én is azok elől, kik benne a cimboráim voltak. Mikor visszakerültem, furcsa érzés volt egymásra ismernünk. Az első fájdalmas észleletem az volt, hogy minden pajtásom megelőzött egy évvel, aki pedig mögöttem járt, az utolért. De rosszabb tapasztalatok is következtek. Megszűnt a tekintélyem és szétfoszlott a rettegett hírem. Egykori ellenségeim előbb megbámultak, mintha kisértetet látnának, de hamar észbekaptak és minden módon igyekeztek megértetni velem, hogy vége a respektusnak. Nem ijedtek meg tőlem, mint egykor, hiába fenyegettem meg őket a mankómmal. Ekkor derengett föl bennem annak a sejtelme, hogy elvesztettem helyemet az életben és hogy embertársaim rangsorában lejebb csúsztam.
Fájni már nem fájtak tagjaim, de vigyáznom kellett, óvatosan rakosgatni a mankót, nehogy kicsússzék alólam és elvágódjam. Abból nagy baj származhatott volna.
Öblösek, tágak és hátrafelé mélyülők voltak szobáink. Világosság csak kevés jutott el beléjök, és az ablakoktól kissé hátrább már félhomály volt. Világosság felé vágyódásomtól ösztön szerint is az ablakhoz, a bő fülkébe húzódtam, de egyéb is odavonzott. Majd egy évi hanyattfekvés után, ahonnan csak a fehérre meszelt mennyezetet és falakat láthattam és legföllebb még a szomszédos vaságyakat, most az ablakon át újra megnyílt előttem a világ. Csak kicsiny és nem éppen a legmulatságosabb része; de nekem a régi is újnak tetszett, újnak, szokatlannak és érdekesnek. Elnézegettem a szemköztes házakat, bennök a boltokat, a cégéreket. A legcsekélyebb változást is megismertem rajtuk. Mikor ebbe belefáradtam, a járókelőket figyeltem, kerestem köztük az ismerősöket, azokat, kiket egynótára járó életük mindig ugyanazon a pályán indít el reggel és térít vissza délben, vagy este.
A házunkkal éppen szemben egy nagykapujú földszintes ház állott és takarta el szem elől a mögötte hangoskodó kis lakatosgyárat. Egész nap pörölt és zakatolt a gyár, vidám zajjal verte föl az utca mélázását. Délben és este meg-megnyílt a házacska nagy kapuja és végeérhetetlenül özönlött ki belőle a munkásember, a sok férfi, elvétve egy-egy nő. A kis ház és mögötte a hangos emberfészek nyüzsgése volt a főszórakoztatóm. De akadt az utcánkban egyéb látványosság is. Minthogy rajta keresztül valamennyire megrövidült a temető felé vivő út, gyakran vonultak el a házunk előtt gyászmenetek. Érdeklődve figyeltem a fekete hintó nyomában ballagó embereket, a megtört anyákat és hitveseket, a sápadtképű férfiakat. A halál már akkor nem volt nekem új dolog. A kórházban akárhányszor egész éjszaka figyeltem, s volt úgy, hogy a járását is hallottam, mikor az egyik-egyik spanyolfallal bekerített ágy felé suhogott. De az értelméből csak a gyászoló emberek láttára kezdtem megérteni valamit, körülbelül azt, hogy a halál borzasztó fájdalom azoknak, akik szeretni tudnak. Néha különösen szépek voltak a gyászmenetek: olyankor, ha a cifra egyenruhájú hadastyánok selyemzászlóval és hatalmasan recsegő zenével kisérték el a halottat.
Reggeltől estig az ablakfülkében ültem és sokat olvastam, de még többet bámultam föl az égnek arra a kék darabjára, melyet a szemköztes kis ház eltakaratlanul hagyott. Szép volt az ég, ha kék volt, de még szebb, mikor a felhők kergetőztek rajta s hol elhomályosították, hol meg kifényesítették a napot. Fáradhatatlan voltam abban, hogy a felhőket figyeljem és alakjukból, színükből, vonulásuknak az irányából igyekeztem a törvényeiket kiolvasni. Rengeteg élő hatalmasságoknak éreztem őket, melyek a csodák világát rejtegetik tömegeikkel, azt a mesevilágot, amelybe egyszer eljutni annyira szerettem volna. De legjobban szerettem az eget késő este, mikor feketén sötétlett le a világra és mikor izzani kezdtek benne a kis csillagok.
Az ablakfülkében naphosszat magamra voltam. Mégsem unatkoztam, mert a kórházban megtanultam, hogyan töltsem el az időt szótlan beszélgetéssel, amelyet senki sem hall, csak én, meg furcsa párbeszédekkel, melyeket elképzelt emberi alakokkal, hősi történeteim szereplőivel, óriásokkal, gonosz manókkal, jóságos királyokkal és szépséges királyasszonyokkal folytattam. Mikor jól megszoktam az ablakfülkét, rájöttem, nem is vagyok benne olyan nagyon egyedül. A közeli temető bokrai és virágai közül át-áttévedt a mi utcánkba is mindenféle vándorbogár. Hogyan kerültek át a házsorokon, nem tudtam megállapítani, bár nagyon igyekeztem rajta. Csak jöttek, gyűltek dongva, zsongva és egyszer csak ott sétáltak az ablakom deszkáján. Nem bántottam őket, pedig azelőtt nagy hóhéra voltam minden csúszómászónak. Most még a legyeket sem bántam. Inkább néztem a járásukat-kelésüket és gyüjtöttem számukra a morzsát. Mintha egymásnak ajánlották volna, meg-meglátogatott ott engem mindenféle szárnyas bogár. Eljöttek a döngicsélő méhek, később a sárgapotrohú darazsak, nagynéha egy-egy riadt szitakötő is. De legfáradhatatlanabb látogatóim a katicabogarak voltak. Velük barátkoztam össze a legerősebben. Azt hiszem, végül már kölcsönösen ismertük egymást, s ők tudták, hogy nem akarok velük rosszat, mikor a tenyeremre teszem őket és mindenféle üzenetet sugdosok a fülükbe. Üzenetet tengerentúlra, felhőntúlra, oda, ahová úgy szerettem volna elröpülni, ahol megint egészséges lehetek, mint egykor és kergethetem az árnyékot, meg a napsugarat. Legritkább látogatóim a pillangók voltak. Dísztelen fehér galagonyalepkék kerekedtek föl valahonnan és a jó Isten a tudója, mi úton, eltévedtek a mi kopár kis utcánkba. De nekem valóságos ünnepnap volt a megjelenésük. Ahogy fáradtan, nehézkesen libegtek az ablak fölött, bizonyára vágyódó tekintetem húzta le őket hozzám. Nesztelenül bocsátkoztak le és pihegve csukták össze szárnyukat, mikor megültek. Meleg lehelletet fújtam rájuk, hogy remegő kis testük ne dideregjen, és becéző szóval marasztalgattam őket. De csak annyi ideig maradtak, amíg megpihentek, azután újra szárnyrakaptak és lassú hópehely-libegéssel fölemelkedtek a magasba. Remegő fehér foltjukat sokáig követtem és nagyot sóhajtottam, mikor végképp eltünt a szemem elől.
Őszire váratlanul nagy élénkség támadt az utcánkban. Izgató eseménynek a készületei kezdődtek el: a lakatosgyár gazdája a földszintes ház helyére kis palotát készült építtetni magának, a gyár épületére pedig emeletet húzatni. Attól fogva minden nap valami újat hozott. Legelsőbb a falbontók jöttek és csákánnyal nekiestek a háznak. Leszedték a tetejét, szétverték falait és nagy szekerekre rakták a cserepet és téglát. Nagytestű óriáslovak húzták a megrakott szekereket és kegyetlenül pattogott felettük az ostor, mire a roppant terhet meg bírták mozdítani. Azután az új ház alapját kezdték megásni, s a kiásott földért mulatságos kétkerekű kordék vonultak föl, nyolc-tíz is egymás sorjában, mindenikben egy-egy ló és legtöbbször az egész kordésorban csak egy kocsis. Kocsis nélkül is tudta az utat a többi ló. Utánuk ujra megjelentek az óriáslovak. Most már nem vitték, de hozták a téglát, a homokot, a meszet. S velük együtt megjöttek a kőmívesek és nagy buzgalommal ragasztották egymáshoz a téglát.
Mindezt a sürgölődést éktelen zenebona kísérte. Csöndesen ott senki sem beszélt, - mindenki ordított. Leghangosabbak a kocsisok voltak, irtózatosan káromkodtak, ha a szegény párák megakadtak nagy terhükkel. Ostorral és ostornyéllel kegyetlenül megkínozták a szegény állatokat. És jaj volt annak a járókelőnek, aki megsokalta embertelenségüket és szót szólt a lovak érdekében. Olyan vad dühvel fordultak ellene, hogy bennem megfagyott a vér: azt hittem, menten emberhalál lesz belőle.
Durvaságra a kocsisok után mindjárt a pallérok következtek. Könnyű volt rájok ismernem, mert ők ordítottak legtöbbet, s a kőmívesek és napszámosok szótlanul tűrték szitkozódásukat. Nagy, piros arcú kövér ember volt a főpallér és a hangja rekedt a sok ordítástól. A szemem láttára vert meg egyszer egy téglahordó napszámost, s mikor az szembeszállott vele, leteperte a földre és majdhogy meg nem fojtotta. Aznap este az ágyamban soká nem bírtam elaludni. Folyton a bibliai fiatal Mózes esete járt az eszemben, aki agyonverte az egyiptomi rabszolgahajcsárt, mert az lelketlenül bánt a rabszolgával.
Az épülő ház tövében alacsony kunyhót raktak össze téglából. Abban volt a pallérok irodája és benne lakott az az ember, aki éjszaka és munkaszünetkor az épületre vigyázott. Vele élt a felesége is. Vasárnaponként az ember bepálinkázott, és olyankor csúnya zaj hallatszott a téglaházból, férfikáromkodás, asszonysikoltozás. Kis ablakukon keresztül láttam, mikor a petróleumlámpás egyszer csak elaludt és sötétség lett. Sötétség és csöndesség. Mi történhetett? Kérdeztem magamban remegve. A részeg vadállat talán agyonverte az asszonyt? De másnap mind a kettő újra munkában volt, az asszony, igaz, bekötött fejjel és összetépett arccal.
Minekelőtte az első fagy beköszöntött volna, tető alatt állott a ház. Télire azután megállott körülötte a nagy mozgolódás, csak belül folyt a munka. Éjszakánként kisértetiesen világított ablaknyílásain át a rácsos szénserpenyők piros parazsa és kék lángja. Hosszan elnézegettem ablakfülkémből a fényt és képzeletemben folytattam a ház építését, folytattam és befejeztem. Mikor azután készen volt, a jövendőbeli lakóin gondolkoztam. Miféle emberek lesznek? Akad-e közöttük magamkorú fiú, olyan, amilyen után annyira kívánkozom, olyan, akiből barátom válhatnék?
Alig múlt el a fagy, újra nagy lett az elevenség az épülő házban. Az állványok csakhamar lekerültek róla és másfajta munkások jelentek meg a régiek helyén, új arcok, új torkok. Még egy ideig hangzott a kopácsolás és a káromkodás, azután mint lepke a gubóból, csillogva, fényesen, vadonatújan kibujt a hosszú készületek zavarosából és a munka mocskából a ház. Verejtékből, könnyből, vérből, emberek és állatok szenvedéséből megépült a kis palota. Öröme telhetett benne mindenkinek. S én, mikor a tél elmúltával az első napsugárra kinyitottam ablakomat és az eget kerestem, a szépséges kékséget, melyen felhőálmaimat szoktam kergetni, az eget nem láttam sehol. Az ég eltünt. Elvette előlem az új palota.
De az utcán megint akadt érdekes látnivaló. Az új ház előtt hatalmas bútorszállító kocsi állott meg, azokból a négykerekű bárkaformájúkból való, melyeknek párnás ajtaja mögött mintha Noé egész világa elférne. Az akkori Pesten ritka látvány volt az ilyen kocsi. Csak a nagyon gazdagok győzték meg a költségét. Nagyon izgatta képzeletemet a kocsi és tartalma. Csak néztem, vártam, hogy mikor fogy ki belőle a sok drága holmi, amit az emberek egész serege gördített és tolt ki mélyéből. Aznap este gyúlt először világosság a kis palota első emeletén. A függönytelen ablakokon át emberi alakokat láttam a szobákban mozogni. Megkezdődött az új ház élete.
De nem sokat láthattam abból, ami benne történik, mert néhány nappal utóbb már fehér függöny került az ablakokra és mögötte láthatatlanul folyt a rendezkedés munkája. Le nem vettem szememet az ablakról, és állhatatos figyelésem azzal az eredménnyel járt, hogy egy-egy röpke percre sikerült megpillantanom a palota gazdáit, a hatalmas, nagytermetű gyárost és a feleségét, egy finomarcú szőke asszonyt. Egyszer egy reggel egy kislány feje villant meg az egyik ablakban. Egy pillanatra kihajolt rajta és akkor észrevett engemet. Rám nézett kerekre nyílott nagy kék szemével, mintha csodálkoznék rajtam. A következő pillanatban elhúzta valaki, az ablak becsukódott, a függöny mindent eltakart.
Attólfogva mindennap kikukkant a leányka feje. Bodros szőke haja volt, aranyszínű, fehér szalaggal bóbitába kötött. Szokása volt, hogy pajkosan meg-megrázta a fejét, s olyankor mintha összecsilingeltek volna finom aranyból hajlított fürtjei. Bár egészen kicsi leányka lehetett, tudta, hogy figyelem és hogy nagyon várom. Én viszont resteltem ezt a gyöngeségemet és azon igyekeztem, hogy színlelt közömbösség mögé rejtsem. Ha felém nézett, kerültem a tekintetét, másfelé néztem, vagy könyvbe dugtam a fejemet. S az arcomat gőgösre igyekeztem igazítani, fölényes nagydiákosra. Mikor váratlanul fölbukkant az ablaknyílásban, megtettem, hogy egészen hátrahúzódtam, ablakfülkémnek a sötétjébe, ahol már nem láthatott, de annál inkább én őt. Bohókás kedvű kis ördög lehetett, mindig tréfára kész. Én pedig nagy komoly képet mutattam feléje. Úgy tettem, mintha lenézném.
De valójában egyre jobban lefoglalta gondolataimat. Szótlan beszélgetéseimben ő is szerepet kapott, s a szerepe napról napra nőtt. Megelevenült tündérmeséim alakjaiban mindinkább az ő vonásaira ismertem, finom fehér arcocskájára, csilingelő aranyfürtjeire. Képzeletben magamat is, őt is nagy emberré növesztettem. S akkor elgondoltam, hogyan is lenne az, ha beállítanék hozzájuk, vagy egyszer csak ő nyitna be hozzánk. Mit mondanék neki? Nem, nem ijednék meg, - dehogy ijednék meg: egy lánytól! Azt mondanám, hogy:
- Ne nevess mindig! Nem látod, hogy komoly fiú vagyok?
De alig, hogy elgondoltam magamban, már is úgy éreztem, hogy borzasztó lenne, ha az az édes, mulatságos arcocska nem nevetne.
Csak ritkán láthattam, mert nevelőnő kormányozta s az nem igen tűrte, hogy az ablakhoz menjen. Annyival jobban örültem most a nagy temetéseknek, mert a szomorú kis utcának erre a látványosságára mégis csak megnyíltak a palota ablakai és megjelent egyikükben az aranyhajú. S minthogy az utcai látnivaló teljesen elfoglalta figyelmét, zavartalanul és a rajtaéretés kockázata nélkül feledhettem rajta a szememet. Ő rólam nem tudott közben, én meg a látványosságról nem.
Déltájban sétára vitte a nevelőnő. Olyankor végre az egész alakját láthattam, sárgacipellős apró pár lábát és karcsú kis lábszárát is. Mindig módját tudta ejteni, még mikor a nevelőnő felé fordulva beszélt is, hogy egy rövid pillanatra felém csípjen a szeme szögletéből. Úgy látszott, mulattatja az ábrázatom, mert egyszer még el is nevette magát.
Kettőnk közül ő volt a bátrabbik. Ő szólt át elsőnek, mikor egyszer észrevétlenül sikerült az ablaka elé kerülnie. Azt kiáltotta:
- Hogy hívnak?
Nagyon szerettem volna felelni neki, de valahogy nem jött ki hang a torkomon. A szájam nyitogatásával és csukogatásával adtam meg a választ, hangtalanul. Hogy-hogynem megértette némabeszédemet és mindjárt le is fordította hangosra. Tetszett neki a beszélgetésnek ilyen módja, s azután már ő is a szája mozgatásával kérdezgetett és felelgetett.
- Pillének hívnak, - mondta a kérdésemre.
- Aranypillének? - kérdeztem, de nagyon elresteltem magamat.
Fehér fogai nevetve villantak rám.
- Mindig nevetsz! - támadtam rá zavaromban, - mit nevetsz rajtam, csacsi kislány?
Erre is nevetett egy nagyot. Boldogan hallgattam a kacagását, s mégis mindig miatta zsörtölődtem vele. Úgy szerettem volna valami szépet és kedveset mondani neki, - de mindig csak olyat mondtam, amit nyomban megbántam. Korholtam és zsémbeskedtem vele, mint a tanító bácsi a rossz kisleánnyal.
Mikor nem láttam, elgondoltam, hogyha egyszer megint egészséges és ép leszek, akkor majd megtudja, hogy ki vagyok. Aztán eszembe jutott, hogy nem is tudja, hogy nyomorék vagyok. Mit szólna akkor, ha meglátna a mankóval? Bizonyára megutálna és soha többé ki nem nyitná rám az ablakot. Nagyon elszorult a szívem erre a gondolatra. S attólfogva napról napra kémleltem az arcán, hogy nem vett-e észre valamit abból, amit rejtegetek előle? Nem jött-e rá arra, hogy azért ülök mindig az ablakfülkében és mindig ugyanazon a helyen, mert járni nem tudok? Ó beh szerettem volna megmutatni neki, hogy vagyok én azért olyan fiú, mint a többi. Álmodozás közben nagy dolgokat míveltem a szeme láttára: vakmerő tornászmutatványokkal ijesztettem meg, egyszer megmentettem az életét, mikor a házuk kigyulladt, máskor meg halálmegvetően megfékeztem megbokrosodott lovukat. - Én jó Istenem! - fohászkodtam magamban - bár tudnék olyan szépen énekelni, mint a madarak. Bár tudnék úgy dalolni, hogy a hangomra sírva fakadjanak az emberek!
Ilyenféle gyermekes elképzelésekkel fontam körül a kis aranyhajú alakját. De szólni minderről soha egy szót sem szóltam neki. Mikor nagy mogorván ránéztem, azt hihette volna, hogy haragszom reá és nem állhatom. De, úgy látszik, mégsem hitte. Mindig nevetve köszönt át hozzám és nevetve búcsúzott, ha az ablaktól elszólították. Mindennapi életemnek lassanként olyan szereplője lett, mint a kék ég, melynek most már csak egészen vékony sávját láthattam az ablakfülkémből, azt is csak úgy, ha nagyon ágaskodtam. Némabeszéddel most már nagyon jól megértettük egymást. Ő csodás nagy dolgokról beszélt nekem: hintóról, kocsizásról, fejedelmi uzsonnákról, gyermekbálról, - én az ablakfülkebeli szórakozásaimról: a hangyákról és a katicabogarakról. És a beszéd hevében apró történeteket költöttem köréjük, mulatságos kis kalandokat. S az aranybóbitás boldogan kacagott hozzájuk.
Így múlt az idő, amikor Aranybóbitás egyszer csak megdöbbentő hírt közölt velem:
- Holnap elutazunk - mondta titokzatos arccal.
- Mikor jöttök vissza? - kérdeztem nyugtalanul.
- Anyukáék hamar, de én messze megyek. Svájcba visznek, nevelőintézetbe.
- Igen? - mondtam szorongva - de nem maradsz el sokáig? Mikor jössz vissza?
- Nem tudom.
- Két hét múlva?
- Óh dehogy.
- Egy hónap mulva?
- Annál is tovább maradok.
- Két hónapig?
- Ugyan! - mondta komolykodva - egy egész évig.
- Egész évig? - ismételtem, de inkább csak magamban, mint olyasvalamit, ami nem fér el az eszemben. S abban a pillanatban megjelent előttem egy másik "egész esztendő"-nek az emléke. Azé az esztendőé, amely számomra a végtelenséget jelentette - a kórház esztendeje.
Másnap reggel már az ablakfülkében ültem, mikor a gyárosék hintaja megállott a palota kapuja előtt. És sűrű fátyolon keresztül láttam Aranybóbitást, amint édesapja fölemeli és beülteti a hintóba. Gyorsan felém pillantott, mintha meg akarna győződni arról, hogy a helyemen vagyok-e. Sapkája alól alig tetszett elő egy-egy aranyfürtje. De az arca és a szeme nevetett, mikor az ablakfülkében megtalálta az enyimet. Kinyujtottam a kezemet, meg akartam fogni a nevetését, mintha a nevetése lepke volna, gyönyörűséges kis pillangó, melytől az ember meg nem akar válni.
- Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves, drága aranypillangó! - mondtam hangtalanul és akaratlanul behúnytam a szememet.
Kocsizörgést, patkókopogást hallottam, s mire kinyílt a szemem, a hintó már kifordult az utcánkból.
Másnap és minden nap reggeltől estig lestem, hogy mikor nyílik az ablak és bukkan ki belőle az aranybóbitás fej. Olyan valószínűtlennek, olyan lehetetlennek tetszett, hogy ne lássam többé. De múltak a hetek és a szemköztes palotának csak a csukott zsalugáterei meredtek felém. Most már nem beszélgettem magammal és a vándorbogárkákat észre sem vettem. Ha kérdeztek, alig feleltem, az ételt is elhárítottam magamtól. Egyszer mégis nagyot repesett a szívem, mikor egy szegény, kopott temetői pillangó felém libegett és leszállt ablakomnak párkányára.
- Aranypillangó! - súgtam feléje - aranypillangó!...
Azzal ráhajtottam fejemet a karomra és eltemettem arcomat a sötétségben. Sokáig lehettem úgy. Egyszer csak az édesanyám kezét éreztem magamon. Maga felé fordította a fejemet, aggódva kérdezte:
- Mi bajod, kisfiam?
- Nem látom az eget... Meghalok, anyuskám - mondtam fáradtan.
Nem sokkal azután elköltöztünk abból a házból, más tájékra, szebbre és egészségesebbre.
A nagy könyvben fordult egyet egy lap. Életemnek egy fejezet így ért véget.