Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

M. Pogány Béla: A MÉREGKEVERŐ
Mauriac regénye - Révai-kiadás

«Azt hiszem, az a jellegzetes vonásom, hogy regényeim testiségébe beleviszem az isteni kegyelmet», mondta Mauriac, Frédéric Lefčvre-nek. Ifjúkori verseiben, melyeket Barrčs elragadtatással fogadott, s kezdő írásaiban a katolicizmus szétoldhatatlanul beleszövődik a lelki élet és a hangulatok finom párázatába.

Vallásos gyermekkora friss élményeit írta még, amikor már rajta ragadt a «katolikus» jelző. Ettől aligha fog már megválni. Ez a súlyos meghatározás inkább árt az írónak, semmint használ. Mert Bourget, Bordeaux, Bazin regényeire gondol az ember, akik tetőpontjára vitték a katolikus regényt s kifacsarták minden életlehetőségét; aztán Claudelre, akinél magasabbrendűt nem adhat már író. Pedig Mauriac katolicizmusa nem programmszerű, mint Bourget-éké, s nem szubstanciális, mint Claudel-é. Szerepe mindössze annyi, hogy készenlétben tartja az utolsó mentsvár-tartalékot azok számára, akik a reális tónusban tartott élet sodrából kibuktak.

Mauriac oeuvre-jében a kritika hangsúlyozza «az emberi konfliktus és a hit» problémáját (Strém Géza), amit Du Bos «az érzékek életé»-nek nevez. André Germain «katolikus epikureizmus»-nak, és így tovább, voltaképpen pedig ennek a katolicizmusnak nincs igazi életirányító szerepe, csak annyi, mint a templomoknak, melyek körül a szétterjedt városokban és falvakban leperegnek az élet fekete tragédiái a vér, a bűn és az őrület mámorában.

Találkozunk néha útjainkon sápadt arcú nőkkel, akiknek nagy szemében titkos lángot látunk és sejtelmesen ráérzünk elhallgatott szenvedélyükre. Mauriac hősei valamilyen szenvedélynek, leginkább a hús tébolyának felfokozottságában lobognak. Gyötrelmük lavina-útján sem Isten, sem Mauriac nem nyujtanak feléjük segítő kezet. Az író, nagyon helyesen, szabad sorsukra engedi őket, a vallásosság kényszere nélkül. Sajátságos eljárása szerint a vidék csöndjébe, a magány börtönébe izolálja mindegyiket s a lélek legbensőbb rejtekében vizsgálja drámájukat. Önmarcangolásukat fokozza a körülöttük lézengő vegetatív család s néhány agyatlan ember s főleg a természet pusztasága, amely mindig a Landes-ok kietlen, mocsaras végtelensége. Itt aztán teljes ívben futja meg pályáját a szenvedély lázas lendülete. E magukba zárt szerencsétlenek nagyszerű, beteg őrületükben sodródnak sorsuk kiteljesedése felé, az érzelmek keveretlen és kegyetlen iramával, mivoltuk győzelmes kifejlésével. Éppenséggel tisztára emberi végzetük s nem specialitásuk ingere teszi őket rokonszenvessé előttünk még a bűnben s a hullottságukban is. Csak mikor már lezajlott a roham, vagy megvalósult a lendület határát jelző bűn vagy bukás, amikor a magára maradt lélek a szenvedés végső felcsigázottságában, esetleg hamvadásában a rideg pusztulás tényével áll szemben, akkor kínálja föl neki Mauriac a katolicizmus kenetes enyhét, hogy hűsítő balzsamot csepegtessen izzó, halálverítékes homlokokra. Nyilvánvaló, hogy az emberi sorsban Mauriac katolikussága csak akcidentális, deus ex machina, kívül áll a regényen, tehát el is maradhat, mint ahogy a Méregkeverőben sincs meg.

Több ízben megrajzolja a fiatal leányokat megrontó vágyak útját, (la Chair et le Sang, le Fleuve de feu), a le Baiser au Lépreux-ben egy sírontúli fantasztikus szerelem történetét, a Genitrixben az anyaszeretet egy bódult, torz szenvedélyét, a Szerelem sivatagá-ban a meg nem valósuló, életapasztó sóvárgást. A Méregkeverőben megmutatja a szenvedélytelenség, a magárahagyatottság, az elszürkülés tragédiáját, amelyből csak bűn árán tud hősnője kiszabadulni s e bűnhöz egy elfojtott élet-tudat alatt felgyűlt vehemenciája segíti. Azóta megírta az új utakat kereső Destins-t, (több szereplő, komplex cselekmény, nagyvilági allure), ahol szintén nincs katolicizmus.

Mauriac minden témája egy szinten mozog; fejlődése abban rejlik, hogy kvalitásai horderejét egyre fokozza s olyannyira kimélyíti, hogy meglepetésszámba jő minden újabb írása.

A Méregkeverő magyar fordítása kiváltképpen arra törekedett, hogy Mauriac gondolatát minél hívebben tükröztesse; azonban a nyelvtani pontosság mellett nem egészen adta vissza az író friss, rávilágító szavainak és kifejezési módjának belső intenzitását, a mondatok utórezgést kiváltó, befelé ható perspektíváját, ami Mauriac stílusának legfőbb jellege. Juhász Andor fordítása kissé merev, állott, hasonlít a húsz évvel ezelőtt fordított Maupassant-novellák stílusához. Teljes dícséret illeti meg Strém Géza alapos bevezető tanulmányát.