Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · Rabinovszky Márius: AKADÉMIA, SZABADISKOLA, MŰHELY
A francia forradalom óta eltelt idő az érdekesnél érdekesebb próbálkozások kora. Mintha kísérleti települ választotta volna ki a földet a többi bolygó. Az elmúlt másfél század évezredeknek fog tanulságul szolgálhatni.
A romantikus «forradalommal» párhuzamosan következett be a mult század tizes éveiben a nazarénus szecesszió, a «Lukács-testvériség» megalakulása Bécsben, majd Rómában. Az akadémia hideg formalizmusától megcsömörlött fiatalok a művészet megújhodását az érzések intenzitásától várták. Nem térünk ki a nazarénusok művészi jellegére és elméleti munkásságára, mert a lényeges csak az, hogy egy tucat fiatal festő visszavonult egy római kolostorba, közös munkára, közös tanulásra, kölcsönös tanításra. Együtt dolgoztak és együtt elmélkedtek. És együtt vittek ki monumentális feladatokat, melyekre közösen nyertek megbizatást. Németországban ma alaposan túlbecsülik a nazarénusok értékét. A valóságban egy csoport többé-kevésbé közepes tehetségről van szó, akinek teljesítménye a szoros együttmunkálkodás következtében jóval túlhaladta az egyéni teljesítőképesség nívóját. Ám az individualizmus százada nem tűrhette meg a műhelyt. A nazarénus műhely szétbomlott. És ugyanúgy szétbomlott egy emberöltönyi idővel később egy másik testvériség: az angol prerafaeliták misztikus szövetsége. De a műhelyalkotás tendenciája fel-felbukkan egész napjainkig, amikor a weimari (most dessaui) Bauhaus törekszik, sokkal nagyobb stílusban, más jelszavakkal és külömb eredménnyel a «műhely» megteremtésére.
A «műhely» mibenlétét a szó maga árulja el: a munka helye. A műhely lényege az, hogy a mester és tanonc, tanonc és segéd, segéd és mester szoros együttlétben, közösen dolgozik egy-egy munka elvégzésén. A tanonc, aki minden ismeret nélkül lép a műhelybe, a mester munkáján, a segédek útmutatásán sajátíthatja el a technikát, beleavattatik a legelrejtettebb titkokba, ellesheti a formai tudás minden csínját-bínját. És magáévá teszi, magába szíjja azt a szellemet, mely a műhelyben uralkodik. A középkor művészi műhelye a szoros együttmunkálkodás helye volt. A tanítás, a fajfentartás problémája önmagától oldódott meg és biztosította az egységesség, az organikus fejlődés lehetőségét. Tudjuk, nem véletlen, hogy középkori műalkotások alkotóit a legritkább esetben ismerjük névszerint. A személyi becsvágy helyét a munkabecsvágy foglalta el. A művész egyszerűen nem volt tudatában annak, hogy ő külömb valaki bármely mesterembernél és az Újkor beköszöntésének szimbolikus nagyságú jele, hogy Jan van Eyck, bátyja és a maga emlékére, névvel szignálja a Genti Oltárt. És az esetek nagy részében a művész valóban nem volt egyéb mesterembernél. De mint mesterember jó mesterember volt, magába szítta tanítója szellemét, harmadiziglen és hetediziglen is. Így az alkotás, amit létrehozott, végértelemben mégis csak valamely zseni alkotásának konzerválása, annak derivátuma volt. Csak az individualizmus küzd, gyakran mesterségesen, a tanító hatása ellen és törekszik mindenáron egyéni nagyságra. Addig (az Újkor végéig, a nagy francia forradalomig), amíg még volt egységes korszellem, a stílus transzcendens hatalma küszöbölte ki a veszedelmes kicsapongásokat. Mikor azonban minden érzelmi gátlás és láthatatlan szabályozás megszűnt, az értelem nehezedett a maga súlyos gátló hatalmával a művészi életre, és nem volt már etikus-esztétikus hatalom, mely a tudatos akarásokat ellensúlyozhatta volna. Szerencsés korok stílláncolata úgy alakult ki, hogy egy-egy zseni időközönként fel-felfogta a váltakozó korszellem parancsát és egy-egy lépéssel arrébb vitte az átöröklött stílust. Iskolája, műhelye addig konzerválta ezt a frissebb örökséget, míg egy új zseni által megtett új haladó lépés követése nem vált szükségessé.
A műhely tehát a szerves együttmunkálkodás,