Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · Rabinovszky Márius: AKADÉMIA, SZABADISKOLA, MŰHELY
A szabadiskola gyökerei egészen a 18. század végéig nyúlnak vissza. Diderot - az ingeniozitás és a racionalizmus érdekes keveréke - a 18. század hatvanas éveiben már olyan téziseket formulázott meg, melyek az akadémia-ellenes oppozició körében csak ötven évvel később válhattak eleven jelszóvá: «A modorosság», mondotta többek között «a mestertől származik, az akadémiától, az iskolától, sőt az antiktól.» Íme a szabadiskola szelleme. Az egyéniség csak szabadon fejlődhet, minden autoritativ beavatkozás nélkül. A művészet ne a tradiciót tartsa fenn, hanem mindig újat és újat alkosson. Az újdonság önmagában csak kvalitás.
Tehát: a művésznek nincs szüksége neveltetésre, csak alkalomra, hogy önmagát nevelje. A művészet amúgy sem tanítható. A tehetség vagy van, vagy nincs. A tehetség iskola nélkül is az. Ellenben az iskola, az akadémia alkalmas arra, hogy a tehetséget elfojtsa, megölje. Múzeális tekintélyeket parancsolni a művésznövendékre: művészetellenes dolog, mert hisz a művésznek éppen az a feladata, hogy egyénit, újat, eddig nem látottat alkosson.
A közszellem, mely a szabadiskola elvét szülte, az anarchikus individualizmus szelleme. Ez a szellem lemondott saját fajának fentartásáról, lemondott az iskoláról. A szélsőséges individualizmus lényegénél fogva önmagát ítéli halálra.
A szabadiskola gyakorlata a század elejéig nyúlik vissza. Az intim táj ősei elvonultak a magányba, feloldódtak a természet szemléletében és nem törődve előítéletekkel, közfelfogással, a maguk minden konvenciótól független életét élték. A teljes szakadás a 19. század második felében állott be. Az akadémia és az akadémián kívüliek ekkor kerültek egymással ellentétbe. Az akadémia erőszakos tételei szemben találták magukkal a progresszív művészfiatalság felfogását. A romantika új nemzedékét a kötetlen önkiélés és a ritka szenzációk utáni vágy hajtotta. Az akadémia merev, gyakran életellenes rendje kibírhatatlan nyűggé vált. S közfelfogás, az állam, a hatóság a maga vásárló, megbizatás-, cím- és ösztöndíjosztó hatalmával teljességgel az akadémia tekintélyének hódol. Mert ne felejtsük el, hogy a művészet a legújabb kor tömegei számára megszünt ösztön dolga és öntudatlan szükséglet lenni. A tehetséges fiatalok a nyomort választották osztályrészül, a kiközösítettséget, a gúnyt, legjobb esetben a közönyt és lemondottak az állam, a vásárló rétegek, a sajtó támogatásáról.
Külsőleg a művész megtartotta társadalmi szerepét. Az akadémia által szankcionált nagyságoknak minden kijárt, amit címben, rangban, dotációban uralkodó és állam adhatott. Az akadémia autoritása általánosan elismertetett. Hátrafelé tekintve ma azt látjuk, hogy a mult század elismert nagyságainak alig tíz százaléka maradt meg emlékezetünkben, míg a kivülállók legalább ötven százalékban, a kivülálló eminens nevek pedig szinte kivétel nélkül valódi nagyságoknak bizonyultak. Ezért mondhatjuk joggal, hogy az akadémikus művésztársadalmi rend már a 19. század fordulójától megbukott volt, avultságával az új szellemi áramlatoknak megfelelni nem tudott. Mi jött tehát az akadémia helyébe? Semmi. A végletes individualizmus kialakította az elefántcsonttorony-szellemet. Akkor kezdték hirdetni azt a ma széltében elfogadott téves tételt, hogy minden korok nagy művészei félreismertek voltak, hogy a tömeg az igazi művészettel szemben érzéketlen, hogy mindig csak kiválasztottak egy egészen szűk köre értékeli a valódi értéket, hogy ennek következtében a művésznek legjobb, ha elzárkózik a tömegek elől, ha visszavonul, önmagának, művészetének él. Amíg fiatal és jókedvű, ugratja a bugrist, amint pedig érett korba lép, elzárkózik falvak és külvárosi kávéházak magányába. Hisz művészetéhez senkinek semmi köze. Az ő művészete magánügy, melynek rejtett szépségeit csak kiválasztott kevesek élvezhetik.
Ennek a szellemnek konform megnyilatkozása a szabadiskola, mely a század utolsó negyedében alakult ki jellegzetes formájában. Egy nagy terembe beállítják a modelt, fejet, aktot vegyesen. A növendékek elhelyezkednek a model körött és rajzolnak, pingálnak tetszés szerint. Nem kérdezik, ki honnan jött, mit akar, mit tud már, látott-e már éltében rajzszenet és festővásznat. Egyszer-kétszer hetenként a «tanár» korrigál. Állványtól állványhoz jár, mindenkinél javít valamit (belerajzol a növendék munkájába vagy szóval irányít), és aztán tovább megy. Hadd fejlődjön a tehetség szabadon, korlátozás nélkül, elfogulatlanul és idvezüljön teljességgel a saját módja szerint.
Idővel a szabadiskola szabadsága is túl kevésnek bizonyult és a korrektúra fakultatívvá lett, vagy egyes helyeken egészen elmaradt. A szabadiskola ilyen új típusa: egy terem modellel és egy szolgával, mint egyetlen hivatalos közeggel, aki a jegyeket árusítja és a modelt fizeti.
A szabadiskola-szellem természetes következménye (vagy mondjuk: a szélsőséges individualizmusból mint közös forrásból ered) az eredetiség hajszolása. A szabadiskola az «egyéni stílusok» melegágya, a kávéház pedig a «forradalmi manifesztumoké». Kiváló tehetségek most is munka árán szerzik meg tudásukat, de a közepesek tömege iskoláztatás nélkül tódul a piacra. A legtöbben restelnek egy mester zászlaja alá lépni, mert hisz csak az «egyéniség» valódi érték, tehát alkotnak maguknak «egyéni stílust». Ha utánoznak, akaratuk ellenére utánoznak és szeretik titkolni, kitől tanultak. Vérig sérti őket, ha kimutatják az őket ért hatásokat. Az új művésztipus légüres térben lebegő egyéniség. A diszkrepancia művész és közönség között még tátongóbbá válik. A művész formai tolvajnyelvét hovatovább már csak a beavatottak szűk köre érti meg, mely sajnálkozó mosollyal tér napirendre az autszeider tájékozatlansága és tehetetlensége felett. Jellegzetes, hogy éppen azok az izmusok hirdetik «kozmikus», «univerzális» és «szociális» voltukat, melyek a tömegek, sőt a művelt rétegek lelkületétől a legtávolabb állanak. «Milliók ölelkezése» - az elefántcsonttorony gyűszűnyi kupolája alatt.
A művész társadalmi szerepe szörnyű ellentmondássá torzul: a művész korlátlan úrnak, megváltónak, prófétának érzi magát, - a társadalom elméletben elismeri a művész úri, sőt prófétai és megváltó-voltát. A gyakorlatban pedig mérhetetlen, áthidalhatatlan távolságok választják el tőle. A művésznek nincs többé meghatározott helye a társadalomban.