Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · Rabinovszky Márius: AKADÉMIA, SZABADISKOLA, MŰHELY

Rabinovszky Márius: AKADÉMIA, SZABADISKOLA, MŰHELY
I.

A barok korral kezdődik az akadémia, Olaszországban, a 16. század második felében. Külsőleg: szabad művészszervezet, közös modelrajz, technikai kérdések és a doktrina megvitatása céljából. Művészszervezet, mely maga köré gyűjti a műbarátok, mecenások válogatott társaságát. E külső mögött lényegében kezdettől fogva azon mult, hogy a művészek megteremtsék szilárd helyüket a társadalomban. A művészség kiszabadult a középkori céhrendszer kötelékei alól, megszünt mesterembernek számítani. Az individuális becsvágy lett az alkotás spiritus rectora, és a célja minden igazi művésznek az volt, jobbat alkotni, mint amilyet eddig alkottak, nagyobb dicsőségre szert tenni, mint amilyenre eddig szert tettek, «arany betűkkel» örökíttetni meg a történelem lapjain.

Ám megfelelő szervezet híján a művészség nem foglalhatta el méltó helyét az osztályokból szervesen felépített társadalom keretén belül. A hiányzó szervezetet az akadémia teremtette meg. Abban az időben, amikor császárok emelték fel a festők leejtett ecsetét, az akadémia sem lehetett más, mint uralkodói protektorátus alatt álló testület, mely egymaga volt a tan, az iskola, a bírói szék és a reprezentáció. Teljességgel ezzé lett az akadémia XIV. Lajos Franciaországában, és a párisi minta szerint elébb-utóbb az egész művelt nyugaton.

A rendi társadalom világnézetéhez híven, az akadémiának legelébb is ősök után kellett néznie. Nagyságát, előkelőségét azzal hangsúlyozta, hogy hátrafelé tekintve, megkereste eleit. Az elmúlt röneszansz-korszak kész eredményeivel magától kínálkozott fel. És így az «antik» lett a mitikus ős, az isteni leszármazott, a családfa gyökere. A barbár középkor okozta szakadás után Raffael volt az, aki a restitutio in integrumot újra teljessé tette. Az előkelő ősök közt szerepeltek még Raffaelen kívül: Tizian, Michelangelo és Correggio, később Franciaországban Poussin is. Az antikban és őbennük testet öltött a földön a tökéletes, az ideális művészet. Az alkotó művész feladata ezentúl az, hogy az egyes régi művészek teljesítményéből kisajátítsa a tökéletes részt és e részekből tökéletes egészet teremtsen. Ebből a doktrinából származott az eklektika és a művészet taníthatóságának elve. Aki kellő technikai felkészültséggel bírt és alávetette magát a művészet örök szabályainak, annak már csak a meglevő kincs készletéből kellett összeállítania a tökéletes alkotást. Az akadémiai doktrina másik része a műfajok hierarchiájára vonatkozott. Mennél magasabbrendű volt az alkotás «eszmei tartalma», azaz tárgyi témája, annál magasabbrendűnek számított a műfaj.

Azonban - szerencsére - az akadémia oly szerves kapcsolatban állott az élet eleven forrásaival, a kor termőképes talajával, hogy sem az eklektika, sem a tárgyiasság elve nem hiúsította meg az értékes művészeti alkotások létrejöttét. Rossz értelemben vett eklektika szinte ki sem fejlődött, a doktrina tényleges keresztülvitelére nem került sor. Ami pedig a klasszika folytonos mintáulvételét illeti, úgy tudnunk kell, hogy a barokon belül élt egy szerves klasszicisztikus barok áramlat, mely az akadémiában lelte támaszát, melynek az akadémia szelleme konform volt. Igy bizonyos fokig klasszicista gyakorlatát az akadémia nem erőszakolta külsőleg a művészetre, hanem belső törekvéseknek felelt meg. Különösen Franciaországban volt a klasszicisztikus barok erős; erősebb, hatékonyabb és a francia szellemnek jobban megfelelő, mint a tiszta barok, vagy a festői naturalisztikus barok, mely utóbbi hazája Hollandia. Az akadémia eszméje Franciaországban nyerte legtisztább megtestesülését. Volt ugyan Franciaországban is mindvégig művészet az akadémián kívül, de nem az akadémia ellenére. A küzdelem nem az akadémián kívül, hanem az akadémia meghódításáért folyt. 1700 körül a «poussinisták» és «rubensisták» közötti harcból utóbbiak kerültek ki győztesen, - az akadémia életképes maradt. A küzdelem t. i. nem tényleg Poussin és Rubens követői között folyt le - a két művész neve csak cégér volt -, hanem a későbarok és a korarokokó szelleme között.

Az akadémia korrupciója csak a 18. század végén kezdődött és a 19. század folyamán fejeződött be, miután az akadémia létjogosultsága már elveszett. Míg a múltban az akadémia szerves kapcsolatban maradt a korszellemmel, a stílussal, és a stílkényszernek öntudatlanul alávetette magát, míg a barok akadémia minden klasszicisztikája mellett valóban barok művészetet termelt és se nem klasszikus antikot, se nem michelangeleszk, vagy tizianeszk, vagy correggieszk, de legkevésbé raffaeli művészetet, - addig a legújabb kor akadémiája szószerint akarta venni elveit és ösztönvesztett intellektualizmusában kialakította a valódi eklektikát és a valódi tárgyiasságot (literarizmust).

A barok akadémia tanterve szerint a növendék évekig rajzolt antik gipszet. Az «antik» alatt azonban nem a fidiaszi klasszikát értették - melyet akkor még nem is ismertek -, hanem az antik barok alkotásokat, melyek révén az újkor barok művészei egy analog szellem emanációit szítták magukba. Ez a bölcs praktika a 19. században merő értelmetlenséggé vált. És míg a barok korban a műalkotás eszmei tárgya semmiben sem befolyásolta az érzésbeli tartalom önmagában való teljességét, a 19. század akadémiáján a láthatatlan szellemből tolakodó fantom válik. A növendéket most két évre odaültették a szoborterembe és két évig tömték bele a fantáziájával merőben idegen szellemiségű alkotások gipszöntvényeit. Csak azután szabadott a növendéknek «mesterek» rajzait másolnia, és a legvégén kapott csak eleven modelt. Mondani is fölösleges, hogy a model beállítása mindig «póz» volt a szó kellemetlen értelmében. Emellett az úgynevezett «magasabb tartalomra» való törekvés elirodalmasította a művészetet, önképzőköri eszmék lapos szemléltető eszközévé degradálta. És testté vált a művészet taníthatóságának elve is. Ezrek, tízezrek csődültek a «pályára», mely különösen a század harmadik negyedében jelentett kenyeret. (Az ötmillió lakosú Belgiumnak 1865-ben 59 akadémiája és 10.607 művésznövendéke volt.) - A barok korban az akadémia mint társadalmi tényező az arisztokratikus rend eleven, szerves része volt. Most, a 19. században, belső természetesség híján, de annál külömb erőszakossággal követelte a tekintélyt és mímelte az elhivatottságot.