Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · FÜST MILÁN: CATULLUS

FÜST MILÁN: CATULLUS
Szomorújáték négy felvonásban (2)
MÁSODIK FELVONÁS

Másnap. Clodia lakosztályának egy szobája Metellus házában. Ferox, Clodia szolgája, egy kis asztalnál ül és ír. Calvus előtte áll.

Calvus: ...És mikor lesz itthon?

Ferox (felnézve reá): Séta után...

Calvus: Hát délután is szokott sétálni?

Ferox: Azt én nem tudhatom. (Tovább ír.)

Calvus: Ne védd már annyira ezt a kis pocsolyát! - Nem szép az, hallod?

Ferox (közömbösen): Te sem akarod megmondani a nevedet...

Calvus: No, mit gondolsz, ki vagyok?

Ferox (felnéz reá): Hitelező vagy?

Calvus (nevet): Ne félj!

Ferox (megvetőn): Akkor szerelem.

Calvus (nevet): Te gazember! (Leül.)

Ferox (közönyösen): Én titkár vagyok. (Tovább ír.)

Calvus: És mit írsz ott olyan buzgón?

Ferox: Egy kis elszámolás. (Hangsúlyozva): Nálad is a titkár csinálja?

Calvus: Jól van, jól, - titkár vagy! - Tudomásul vettem.

Ferox: Jövő hónapban szabad ember vagyok.

Calvus: Azért vagy olyan szemtelen? (Szünet.)

Ferox (mintha nem hallotta volna): Mondd, nem Centulus vagy te?

Calvus: Milyen Centulus?

Ferox: A bankár.

Calvus: Eltaláltad! Az vagyok!

Ferox: Nem vagy te bankár.

Calvus: Nem? (Nevet.)

Ferox: Lupercus vagy te... nem, nem! (Örvendve): Tudom már, ki vagy!

Calvus: No?

Ferox: Aelius. - Igaz?

Calvus: És honnan a sok név, kisöreg? (Ránéz): Leveleket vittél?

Ferox: Szeretnél mindenfélét megtudni? (Szemébe nevet.)

Calvus: No elég, elég, elég! (Feláll.)

Ferox: Csak ne nagyon lépkedj itt...

Calvus (dühösen): Mi az, hogy ne lépkedjek?

Ferox: Ez a ház visszhangos, - már mondtam egyszer.

Calvus (maga elé): Óvatosságok... (Bólogat.)

Ferox: És ide idegenek különben se jöhetnek! (Szünet.)

Calvus (szórakozottan): Mondd csak meg, hogy itt voltam. (Szinte melankólikusan): És nagyon tetszett nekem itt minden... Különösen ez a sok doboz, meg a kenőcsök...

Ferox (bólint): Majd megmondom!

Calvus: Azt is megmondhatod, hogy nagyon sajnálom, hogy ez az ajtó itt nem tud beszélni.

Ferox (ámulva): Milyen ajtó?

Calvus: Ez a kis ajtó. A Lupercus bácsiról. Értesz már?

Ferox (ártatlanul): Én téged nem értlek.

Calvus: Azt akarom!

Ferox (rábeszélőn): Akkor csak beszélj.

Calvus (szinte szeliden): Megraklak ám!

Ferox (megváltozott hangon): Goromba voltam én hozzád?

Calvus: Szerettél volna, csak nem lehetett.

Ferox (gúnyosan): Ha egyszer azt sem tudom, kihez van szerencsém?

Calvus: Írd fel, hogy a barátomat jöttem visszakönyörögni.

Ferox (jegyez): Ja úgy!

Calvus (a vállát veregetve): És viseld csak tovább is jól magad!

Ferox: Mit csapkodsz te itt engem? (Feláll.)

Calvus: Szeretlek, annyi az egész! (Penderít rajta egyet): Érzed, milyen erős vagyok? - Idenézz! (Még egyet penderít rajta.)

Ferox (megvetően): Pedig kicsi vagy.

Calvus: És mégsem hagyom, hogy ilyen kutyák a nyakamra üljenek! - no, hogy tetszik? (A szemébe néz): Egy szót se! (Parancsolón): Leülni és tovább írni azt az elszámolást, - úgy! (Kimegy.)

Ferox (aki meglepetésében leült, - utána néz egy ideig; - aztán): Hülye szamár vagy! (Utánaköp): Beszélhetsz reggelig! (Fülelni kezd): Mi? (A folyosóról beszéd zaja hallik be. - Fintort vág): Az baj! (Felugrik.)

Metellus és Flavia (bejönnek.)

Metellus: Mikor jön haza az asszonyod?

Ferox (alázatosan): Nem tudom, uram. Épp most kereste őt valami bankár...

Metellus (bizalmatlanul): Bankár?

Ferox: Igen-igen, - akitől most a pénzeket vesszük. Utazáshoz.

Metellus: Pénzeket? (Keserűn nevet.)

Flavia: És milyen jámbor pofát vág hozzá... Azt hiszed, nem tudjuk, kivel fujsz egy követ? (Botjával az ajtó felé mutat): Kifelé!

Ferox (alázatosan): Parancsodra, Matróna! (Ki akar menni.)

Flavia: És a havi elszámolás? - Vagy megint ki akarsz bujni?

Ferox (elegánsan): Az elszámolás régen kész... (Átadja a táblát. - Kimegy.)

Metellus (fel-le jár, - nagyot sóhajt.)

Flavia (a messzilátók módján olvasni kezd): Szappan, - mi ez?

Metellus (az anyját nézi): Hát hiába, - csak férfi érthet meg engem...

Flavia (olvasni próbál): Fürdőpor, szappan...

Metellus (kérleli): Hagyd ezt most, anyám.

Flavia (folyékonyabban): Fogpor, görög vászon... (Bólint): Festék!

Metellus (szenvedve): Ez a mi legnagyobb bajunk?

Flavia (olvas): Megint szappan... Egy kő meddőség ellen... - Mi? (leteszi a táblát): Még az kellene, hogy ennek gyereke legyen! - Akkor nem kívánok anya lenni!...

Metellus: Ezt már mondtad egyszer. - Elég kegyetlenség!

Flavia (hidegen): Egyre többet fogod hallani, fiam... (Leül, az elszámolást tanulmányozza.)

Metellus (fel-le jár): Úgy csodálkozom rajtatok! - Ma reggel te az utcasarki kofa gyerekének orvosságot csináltál...

Flavia (az elszámolásból): Annak igen.

Metellus (megáll előtte): És miért? - Vagy ki ismeri már ki magát az eszetekkel? Az a piszkos rongycsomó, az szent lehet a gyereke előtt és ő nem? Vagy ilyen kegyetlenek voltatok mind?

Flavia (tüntetően): Megint szappan.

Metellus (fojtva): Ide is lehet figyelni. - Nem muszáj mindenáron vétkezni...

Flavia: Miért ne, fiam? Olyan sokat ér még ez az élet?

Metellus: Úgy látszik. Különösen, ha a keserűségeidet mérlegeled...

Flavia (az elszámolásból - megvetően): Filozófia!

Metellus: Ha egyszer hozzásegít ahhoz, hogy még mindig élek, - akkor akármi lehet. Filozófia, vagy akármi.

Flavia (leteszi a táblát): És ez a te életed?

Metellus: Nézd, ne forgasd mindig össze-vissza a dolgokat. - Nekem talán az is elég, hogy még élek... De legalább a magam életét akarom élni, - mindent megértettél? (Szünet. - Beleveti magát egy székbe.)

Flavia (csendesen): Lehet, hogy ostoba voltam, - mikor azt mertem remélni, hogy az én gyerekeim boldogok lesznek...

Flavia: Érdemes akkor gyereket hozni a világra?

Metellus: A boldogság nem egy sült alma, édesanyám, - és ezt már mondtam neked. Sokszor!

Flavia: Reggel mindig azt gondolom, - megint egy nap. Vajjon mit fog az én fiam ma csinálni?... (Szinte dühvel): És ilyenkor nem kelek fel, hanem sírok!

Metellus: És ha semmit sem akarok csinálni? Ha nevetni akarok?

Flavia: Azt könnyű!

Metellus: Valamiben mindenki elpusztul egyszer.

Flavia: Amiért érdemes volt.

Szobaleány (benyit): Matróna, az a szegény asszony van itt az orvosságért.

Flavia: Nincs! - És mondd meg neki, hogy ne pityeregjen! - Örüljön, ha felfordul az a poronty!

Szobalány (kimegy.)

Flavia: Ott tartok, - igen. Szenvedni értük? Kije van az embernek a végén? Inkább azt szeretnék, ha már itt se volnék!...

Metellus (sötéten): A saját házamban csak nem fogom az érzéseimet bizonygatni! - Annyit már csak elértem!

Flavia: Néki is ezt feleled? Ott sem veszel fáradságot magadnak? (A belépő szobalány felé): Ne oktalankodj annyit!

Szobalány: Egy idegen van itt, - azt mondja, spanyol...

Flavia (feláll): Ja ugy! - jöjjön csak be!

Metellus (a szobalány elé áll): Takarodjék, azt parancsolom!

Flavia (botjával a padlót veri): Be fog jönni, - még pedig azonnal! - Hallottad?

Szobalány: Parancsodra.

Metellus (sápadtan az anyjához): Nem vagyok kíváncsi semmire!

Flavia (a szobalányhoz): Hallottad?

Szobalány (kimegy.)

Metellus (utána rohan. - Kikiált az ajtón): Senki sem teheti be a lábát, csak az én engedelmemmel. És takarodjék az a spanyol! (Bevágja az ajtót, - visszafordul): Ne hivasd nekem ide és ne használjátok ki a pillanatot... Nem akarok megőrülni és történeteket kitalálni a saját feleségem ellen...

Flavia: Kitalálni? - Hát az a kis csapszék?

Metellus: Elég szégyen, hogy idáig aljasodtam és utána járok...

Flavia (kivörösödik): Nem a térdeiden könyörögtél, - egy hete sincs, - fogadkoztál, hogy kirúgod? Férfi vagy? (Indul kifelé.)

Metellus (elibe áll az anyjának, - halkan): Nem lehet még menni... Itt kell maradni...

Flavia (szenvedélyesen kérlelve): Eressz engem, fiam!

Metellus (az értelmére akar hatni): Te megbántottad, anyám... És ezen mégsem teheted egyszerűen túl magad.

Flavia (szinte szeliden): Belenevetett az arcomba. - Te tűröd azt? Vagy már nem én vagyok a ház asszonya?

Metellus: De te erre megütötted!

Flavia: Tudod, hogyan nevetett? (Ránéz): Ez egy gonosztevő! (Tovább megy.)

Metellus (csendesen): Eszednél vagy?

Flavia (háttal áll): Egy gyilkos!

Metellus: Képes vagy felülni ilyen badarságoknak?

Flavia (szomorúan): Ne beszéljünk mi erről, fiam!

Metellus: Amit jött-mentek adnak be neked, - pénzért?

Flavia: Ha nem lesz itt, - nem lesz mit beadni ostoba anyádnak!

Metellus: Nézd, anyám, te feltetted magadban, hogy hajszolni fogod...

Flavia (botjával a padlót veri): Mindaddig, amíg ki nem pusztul innen!

Metellus (őrjöngve): El akarod kergetni? Hát nincs benned könyörület irántam? (Szünet. - Összetörve dől bele egy székbe. Állati szenvedéssel, - kimerülten): El akar menni! - Nem értesz? (Szünet.)

Flavia (bólogat): Úgy-úgy! - Ez az én fiam. (Szünet.)

Metellus (felpattan; - összeteszi a két kezét): Anyám! Így kérlek! (Szünet.) Te olyan okos vagy... (Átöleli): Nézz rám! (Egyre szenvedelmesebben): Nézz rám, anyám, - nekem ő az élet! - Ha ő nincs, akkor eldobom...

Flavia (mint egy sikolyt): Eldobod?

Metellus (mintha gyerekhez beszélne): Azt hitted, én örökké fogok élni?

Flavia: Nem, nem, te csak hagyj engem! (Kibontakozik. Bódultan botorkál a szobában): Ő eldobja, - mi az neki?... Egy életet!

Metellus (tehetetlen, keserű, torz mosollyal): Hallgass meg, anyám.

Flavia (jajongva): Mi az neki?

Metellus (mosolyog): Egy pár év...

Flavia: Nem tartozol érte senkinek? (Zokog): Én hoztam a világra!

Metellus (meghatva): Anyám!

Flavia (zokogva): Oly szép volt, oly egészséges! És mit csináltok magatokból?

Metellus: Az élet, anyám, - azért születtünk!

Flavia (megtörten): És még nekem kell könyörögni, hogy ne dobja el magától, hogy legyen még kedve élni... (Egy székbe roskad, zokogva. Szünet.)

Metellus (magába süppedve áll a helyén, szinte érzéketlenül, mintha egy másik világba bámulna bele): Életet adtok, - de célt? (Hosszabb szünet. - Ridegen): Mért kell ezért sírni? Egy pár barátságos szót kérek tőled, - az olyan borzasztó?

Flavia: És hogy fogom ezt tenni? - Leborulok előtte?

Metellus: Jósággal akarok hatni rá! - Ez az egyetlen, amivel rá hatni lehet...

Flavia: És ha nem lehet?

Metellus: Akkor úgyis mindennek vége! (Szünet.)

A fuvolás (bejön.)

Metellus: Mit akarsz?

A fuvolás: Ide rendeltek, uram. - Tánczenét kell játszanom.

Flavia: Menj, fiam, Isten hírével, - nekünk nem kell tánczene.

Metellus (szórakozottan): Te szabad ember vagy?

A fuvolás: Az vagyok, uram.

Metellus: Nem lenne kedved engem tanítani? Nem sokat akarok, - egy pár dalt, amire táncolni lehet... (Az anyjára néz): Szeretem nézni, amikor táncol, - az csak nem bűn?

A fuvolás: Nem parancsolod, hogy játsszam előbb?

Metellus (bólint. - Leül az anyja mellé. - Fuvolaszó.)

Flavia (a könnyeit törli.)

Metellus (halkan): Szegény anyám! (A haját simogatja. Szünet.)

Clodia (megjelenik az ajtóban. - A fuvoláshoz szeliden, bár határozottan): Mért nem odakint vársz?

A fuvolás (veszi hangszerét és kimegy.)

Clodia (ezalatt előbbre jött. - Udvariasan): Üdvözöllek, matróna. - Talán rám vártok?

Flavia (felállott a helyéről): Hadd szabadulok...

Metellus: Gyere közelebb, Clodia. - Anyám megbánta, amit tett.

Flavia (felveti a fejét): A fiam azt akarja, hogy megkérjelek... (Kérlelhetetlenül): Itt állok hát előtted, a férjed anyja...

Metellus (sápadtan, halkan az anyjához): Erre kértelek?

Flavia (akadozva az indulattól): És ha kívánod, le is borulok... (Kis szünet.) Azt parancsolták nekem, hogy változtassam meg a véleményem az életmódod felől...

Clodia (mosolyogni próbál, könnyedén): A lányod életmódja jobban tetszik neked?

Flavia: Én csak egy öregasszony vagyok, - mit tudok én már?... Ha kívánod, én magam is úgy fogok élni...

Clodia: Mint én? (Nevet): Sok szerencsét, asszonyom!

Metellus (az arca elsötétül): Így az nem lesz jó, Clodia!

Clodia (Metellusnak): Te kis nevelő!

Flavia: Tudod, te ki vagy?

Metellus (felordít): Anyám! (Szünet.)

Clodia (könnyedén): Én itt semmit sem kívánok, így hát a fogadkozással elkéstél... Csak arra kérlek, hogy amíg még itt vagyok, reggel ne csapkodd az ajtókat... (Nehezülő lélekzettel): És ne verd a cselédeket épp itt az ajtó előtt...

Flavia (elborulva, zavartan): Igen... (A szemei könnybeborulnak.)

Metellus (fel-le járt, Clodia felé fordul): Nem lesz még elég?

Clodia: A szakács pedig külön főzzön nekem, mert én ettől a vidéki konyhától rosszul vagyok... (Mozdulatot tesz): Különben mindegy! A pénzeket is, - csak tartsd meg ezentúl...

Flavia: Feltételeidet elfogadom. És saját házamban ezek szerint fogok élni... (Felemeli fejét): Végeztünk? - Akkor Isten áldjon, egyetlen, jó fiam! (Reszketve felemeli botját, aztán kifelé botorkál. - Ránéz a fiára): Ahogy az istenek akarják! (Bólogat. - Kimegy.)

Clodia (utána szalad, rögtön kiszól az ajtón): Fiú!

A fuvolás (bejön): Parancsolj!

Clodia: Kezdjük, - egy-kettő! (Metellushoz): Csak nem akarsz itt maradni? (Nevet.)

Metellus (fel-le járt. - Feléje fordul): Én ma elhoztam eléd az anyámat...

Clodia: Minek hoztad?

Metellus (legyint, - tovább sétál.)

Clodia: No, mondd már, mondd, ne tégy úgy, mintha Isten tudja, mit latolgatnál!

Metellus (megáll): Épp eleget voltam hajlandó elviselni és nem panaszkodhatol: szótlanul!

Clodia: Annál megtisztelőbb volt, ha néha szóltál...

Metellus (fojtva): Nem hagynád már abba?

Clodia: Mondd, mért beszélgetsz te velem így? - Mintha az különös kegy volna részedről?...

Metellus: Nem tudom, hogy beszélek, csak azt tudom, hogy parancsolni szoktam és itt most is csak kérek...

Clodia: Én, látod, még most sem kérek!

Metellus: Nézd, gyermekem...

Clodia (nevet): Gyermekem?...

Metellus (erélyesen): Amíg itt vagy, az anyámnak tisztelettel tartozol...

Clodia: Ja úgy! - Szóval most már magad is küldesz? (Megfogja a két kezét, - megrázza): Hát Isten veled!

Metellus: Játék, kegyetlenség, megátalkodott kegyetlenség! (Ki akarja fejteni a kezeit.)

Cloda: No mi még? - Vedd fontolóra, te meggondolt férfiú!

Metellus: Ereszd el a kezemet!

Clodia (a szemébe néz): Te szertartásos szerénység. Te okosság. Te önmérséklet. (Kineveti.)

Metellus: Bolondnak kell lenni, - vagy gazembernek?

Clodia: Nem tudom, Metellus, - nincs szabály. (Elengedi.)

Metellus: Egy kis kíméletet végül én is megérdemelnék!

Clodia: Minek az nektek? Ilyen nagyszerű embereknek? Ha igazán szerény volnál, mint ez a fiú itt... (Egy fiókból nagy marék pénzt szór a földre): Ne, fiam!

A fuvolás (a pénz után hajlik.)

Clodia: Ha most az anyád ezt látná! (Kacag.)

A fuvolás (a pénzt szedi a földről): Köszönöm, asszonyom!

Clodia: Ne köszönd, fiú, mert rosszul jársz...

Metellus: Szóval alamizsnát?

Clodia: A kiválóságnak, aki méltatlant emelt magához? - És oly elnéző tud lenni? (Nevet.)

Metellus: Nevetsz?

Clodia: Utánam jársz? (Nevet.)

Metellus: Ne nevess! (Torkon ragadja.)

A fuvolás: Segítség! (Kiszalad.)

Metellus (egy pamlagra döntötte): Csapszékekbe járni? - Mit még? (A fejét odaverdesi): Mi van még ebben a fejedben? Azt hiszed, birka vagyok? (Közben az ajtó megnyílik, - egy rémült szobalány válik láthatóvá. - Ez helyet enged Tertulliának, aki Catullussal belép.)

Tertullia (rémülten): Mi van itt?

Catullus (előre szalad): Hohó! (Lerántja Metellust a kerevetről.)

Metellus (talpra ugrott): Kimenni!

Catullus: Megőrültél? (Nagyot lök rajta.)

Tertullia: Megőrültél, derék ember?

Metellus (toporzékolva): Takarodni! - Azonnal!

Clodia (hevesen int nekik, hogy menjenek.)

Catullus: Vigyázz magadra! (Remegve néz szembe Metellussal.)

Metellus: Szolgákat hivassak?

Clodia (aki felült a kereveten, izgatottan): Várjatok meg odakinn.

Catullus: Emberedre találhatsz!

Tertullia: Gyere már! (Karonfogja Catullust és viszi ki magával.)

Metellus: Úgy-úgy! Semmi szükség itt ficsurakra, - sem pedig szajhákra!

Catullus (visszafordul Metellus felé.)

Tertullia (kétségbeesve): Te pokolfajzat! Gyere már! (Kivonszolja magával Catullust.)

Metellus (utánuk megy és becsapja maga mögött az ajtót.)

Clodia (bódultan feláll. - Szünet.)

Clodia szobalánya (bejön. - Csendesen): Hoztam egy kis tejet... (Odahajlik hozzá): Igyál, - mindjárt jobb lesz... (Halkan): Gyönyörűm, - hát nem akarsz? - Mindig csak sírni?

Clodia (egy helyben áll, zsebkendőjét arcához szorítva: a zokogás ellen küzd.)

Clodia szobalánya: Milyen szép vagy így, - ha látnád! (Clodia haját simogatja): No, igyál egy kicsit!

Clodia (csendesebben): Megkóstoltátok?

Clodia szobalánya: Nyugodt lehetsz! - Egy kortyot legalább, - a kedvemért!

Clodia (néhány kortyot iszik a tejből. - Leteszi a csészét): Undorodom.

Clodia szobalánya: Hagyjalak egyedül? (Választ nem kap. - Kimegy.)

Clodia (utána ered és bereteszeli az ajtót. Aztán egy pamlagra veti magát és hangosan zokog. - Hosszabb szünet.)

Valaki (odakinn az ajtót próbálja nyitni.)

Clodia (felugrik): Ki az?

Metellus (hangja kinn): Eressz be!

Clodia (szinte szeliden): Most nem lehet...

Metellus (hangja): Nem? (Egy mozdulattal benyomja az ajtót. - Rekedten): Rosszul zártad be!

Clodia (a kereveten ül, - csendesen): Mit akarsz még tőlem? (Szünet.)

Metellus (rekedten): Beszélni szeretnék veled. (Fel-le jár.)

Clodia: Hagyj most engem. - Fáradt vagyok!

Metellus: Nem sokáig foglak zavarni. (Szünet. - Leül): Belátom, hogy ezek után nincs jogom, hogy tartóztassalak...

Clodia: Megyek, - egész nyugodt lehetsz. (Szünet.) És ha nem is hagynék itt mindent úgy, ahogy szerettem volna...

Metellus: Mikor akarsz menni?

Clodia: Nem tudom. - Néhány nap múlva.

Metellus (felveti a fejét): És miből fogsz ott élni, - mit gondolsz?

Clodia (merészen): Isten tudja! (Szünet.)

Metellus (csendesen): Jól van, Clodia! - Talán jobb is így! (Feláll.)

Clodia: Remélem.

Metellus: Neked mindenesetre.

Ferox (benyit és betessékel valakit): Menj csak be bátran! (Gyorsan rácsukja az ajtót.)

Metellus (rárivall az idegenre): Most nem lehet!

A hajós (ott áll az ajtóban.)

Clodia (felugrik, - örömmel): Te vagy az? (Elébe siet.)

Metellus (ingerülten): Mi még nem vagyunk készen!

Clodia (a hajóshoz): Már tegnap vártalak.

A hajós (még mindig az ajtóban): Nagy az ilyen város!

Clodia (a karjához nyúl): No, gyere Apella! Ülj le nálam.

A hajós (nem mozdul): Magamfajta bizony nehezen ismeri ki magát.

Clodia: Ne félj úgy tőlem! (Nevet. - Előrevezeti.)

Metellus (fel-le jár megint.)

Clodia: Mi újság, fiam? (Hellyel kínálja. - Leül.)

A hajós (homlokát ráncolva): Jó szelünk, az már csak volna...

Clodia: Csak pénz nincs, - mi? (Nevet.)

A hajós: Már csak az embereket tudnám összeszedni.

Metellus (feléje fordul): Te hajós vagy?

A hajós: Csak bérlő, uram, - szegény bérlő! (Leül.)

Metellus (gúnyosan): Ti szegények! (Tovább járkál megint.)

A hajós: Nagy a bér, pedig öt hajója fut a gazdának! (Sóhajt.)

Metellus (ugyanúgy): Ti mindig éhenhaltok... Ha rátok hallgat az ember.

Clodia: Mi van az emberekkel, Apella?

A hajós: Partot érünk, kirakodunk... Isten veled, parancsnok! - mennek az öröm után. (Mozdulatot tesz): Ilyen a hajósnép!

Metellus (szórakozottan): Te görög vagy?

A hajós (széles mosollyal): Nehézfejű görög.

Clodia (szinte meghatottan): Kedves fiú vagy. Szeretlek.

A hajós: Mikor küldjek a poggyászért?

Clodia: Meddig maradsz a városban?

A hajós: Holnap este menek.

Clodia: Már? (Megrázkódik.)

A hajós (feláll): Van azért még vagy tíz nap, - úgy számítok.

Clodia: Mondd, nem nagyon mozog ez a te hajód? (Nevet.)

A hajós (melegen): Hát, - szerény kis hajó! (Szünet. - Hirtelenül): Egy kis pénzért is jöttem volna...

Clodia: Nekem most nincs! (Nevet.)

A hajós (homlokát ráncolja): Senkinek sincs. (Mozdulatot tesz): Egy ilyen nagy városban!

Metellus (pénzt ad neki): Elég ez?

A hajós (nézi a pénzt, - mosolyog.)

Metellus (idegesen): Nem elég?

A hajós: Ennyi nem jár nekem.

Metellus: Ezt nem értem.

A hajós: Foglalónak kevesebb volt kikötve.

Metellus (meghatottan): Ilyen tisztességes ember vagy? (Könny fátyolozza szemeit.)

Clodia (melegen): Maradj még!

Metellus: Meddig tart az út?

A hajós: Három hónap, ha jól megy.

Metellus: Görögországba?

A hajós: Rakodunk, vagy négyszer... Pihenünk Siciliában... Javítani is kell, ami szakad, vagy törik...

Clodia: Odalenn már viharos? (Nevet.)

A hajós: Hát, - amíg a kék víz tart, nincs baj. Csak ahol kezdődik a szürke... (Mosolyog.)

Clodia: Táncolni fogunk?

A hajós: Majd csak énekelünk, - ne félj te attól!

Metellus (szomorúan): Olyankor énekelni szoktatok?

A hajós: Bizony, uram, - egyedül a vizen... (Kezet akar csókolni Metellusnak.)

Metellus (tiltakozik): Ugyan!

A hajós (széles mosollyal): Milyen szép itt minden! - más ez, mint nálunk! (Körülnéz): Köszönöm a jóságtokat! (Kimegy. - Csend.)

Metellus: Nincs valami kívánságod?

Clodia: Nincs. (Szünet.)

Metellus: Nagyon sajnálom, hogy a vendégeidet megbántottam.

Clodia: Azok okos emberek... Azok tudják!

Metellus: Mit tudnak, Clodia?

Clodia (bágyadtan mosolyog): Hogy nehéz velem az élet.

Metellus (rászánja magát): Ki volt ez az úr? - Mondd meg az igazat!

Clodia (merészen): Egy jóbarátom. (Szünet.)

Metellus (mosolyog, - higgadt szóval): Nézd. - Lehet, hogy mindenki más jobban szeret, mint én... De én is szerettelek a magam módján... (Halkan): És ha netán más elhatározásra jutnál...

Clodia: Hogy gondolod ezt? - A mi sorsunk eldőlt, Metellus...

Metellus (csendesen): Te félreértesz. Hogy most elmégy tőlem, - abba én belenyugodtam.

Clodia: Köszönöm.

Metellus (zavartalanul): De mindent előre te sem tudhatsz. Te itt mégis egy régi emberedet hagyod, - akire számíthatsz... (Szünet.) Az is valami, - gondold csak meg!

Clodia (bágyadtan): Ezt is köszönöm. - És mit kívánsz még?

Metellus (tompán): Semmit. (Szünet.) A barátnődnek még ma írok. - A másik látogatódnak majd te mondd meg, hogy szívesen bocsánatot kértem volna tőle...

Clodia: Ünnepélyes leszek. (Szünet. - Váratlanul): Különben, - igazad van. Próbáld meg magad. Az illető: Catullus. (Szünet.)

Metellus (rámered): Mit mondasz?

Clodia (szeliden): A költő, aki iránt oly régen érdeklődöl!

Metellus (vérvörösre pirult): Úgy? (Szünet.) Ez bizony elég szégyenletes.

Clodia: Talán nem is az.

Metellus: Kínos és szégyenletes. (Szünet.)

Clodia: Ő még meg is érti az ilyet, - biztosítlak.

Metellus (szinte bizalmasan): Én nemcsak ő előtte szégyenlem magam. Mindenki előtt. - Szánalomraméltónak érzem magam...

Clodia (szinte rábeszélőn): De mért? Megtörtént legalább, - amire úgyis el lehettünk készülve.

Metellus (ránéz): Te erre el voltál készülve?

Clodia (élesen): De arra is, hogy végre vállalni is fogod, amit teszel!

Metellus (hevességétől meglepve): Igyekezni fogok.

Clodia (keményen): Azért vagy férfi! (Szünet.)

Metellus (már mosolyog is, - szeliden): Jóvá akarom tenni, - mit mondhatok egyebet?

Clodia: És hogy képzeled azt?

Metellus (kesernyés mosollyal): Talán az életemmel, Clodia! - Ki tud mindent előre? - És ne nézz rám olyan megvetőn!

Clodia (boszúsan): Szavak!

Metellus (váratlanul): Tudod, miket beszélnek rólad?

Clodia (hidegen): Nem érdekel.

Metellus (csendesen): Egy ember jár ide anyámhoz, - egy spanyol. Ismered?

Clodia: És hogy került ide, - véletlenül?

Metellus: Én szólítottam meg az utcán. - És oly könnyelmű voltam, - elvittem anyámhoz...

Clodia (felveti a fejét): És pénzt is adtatok neki?

Metellus (keserűn): Szokásunk szerint. (Szünet.)

Clodia: És mindezt mért adod tudtomra?

Metellus: Hogy megértsd, - mért oly természetes mindaz, ami történt!

Clodia: Te pénzt adsz neki, - aztán csodálkozol, hogy meg akarja szolgálni... Végül idejössz hozzám és nagylelkű vagy...

Metellus (a szavába vág): Nézd, tisztázzuk a dolgokat. Erről a hajóstól itt az imént, rosszat tételeztem fel - és kiderült, hogy tévedek. Nem akarok én már hinni semmit, senkiről. Elég volt. (Szünet.) Azt akarom, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. (Borúsan): Ostobaság volt az egész életem, - belátom. Mert mi végre mindez?

Clodia (gúnyosan): Te úgyis megbocsátasz.

Metellus: És ha igaz is, amiket beszélnek rólad.

Clodia: Minden szó igaz.

Metellus (halkan, de határozottan): Én akkor sem haragszom. (Csend. - Furcsa mosollyal): Én csak egyet sajnálok...

Clodia (enyhébben): Semmit se sajnálj, - az a tanácsom. Elmúlt.

Metellus (folytatja): Hogy nem hozzám fordulsz, ha valami kívánságod van... (Torz mosollyal): Ha bármi kívánságod van. (Szünet.)

Clodius (benyit): Mi történt itt?

Metellus (Clodiához): Nehogy elfelejtsük, - Catullusnak okvetlenül meg kell mondanod...

Clodia (idegesen): Meg fogom mondani.

Clodius (előrejön.)

Metellus (behatóan): Hogy bocsánatot akartam kérni tőle...

Clodius (élesen, Metellushoz): Hallom, mostanában milyen jó a kedved!

Metellus (Clodiushoz, szeliden): Légy csendben!

Clodius (élesen): Meg se mukkanjak?

Metellus: Természetesen. (Clodiához fordul): Nem hívnád meg egyszer Catullust?

Clodia: Még ide is jöjjön? (Ingerülten nevet.)

Metellus (nagyon komolyan): Ha te kérnéd?

Clodius (a szeme Clodia felé villan): Te úgyis meg akartad hívni őket, mielőtt elutazol...

Metellus (ugyanúgy): No látod!

Clodia (türelmetlenül): Meglátjuk.

Metellus: Majd értesíts. (Kimegy.)

Clodius (azonnal): Ő hívja meg Catullust?

Clodia (feláll): Csak ne csodálkozz és főként: ne sajnálkozz!

Clodius: Hát nem érdekes?

Clodia (élesen): Leszel szíves?

Clodius: Ha ilyen szigorú vagy! (Nevet.)

Clodia: Fésülj meg! (Szórakozottan tesz-vesz a szobában. Szünet.)

Clodius: Catullus vár odakinn!

Clodia: Várjon! (Tükre elé ül.)

Clodius (Clodia haját bontja): Alig lehetett beszélni vele: olyan izgatott.

Clodia (megvetőn): Mint mindig.

Clodius: Hogy jöjjek be, nézzem meg, mit csinálsz?...

Clodia (szavába vág): Én semmire nem vagyok kiváncsi!

Clodius: Jó. (Szünet. - Fésüli): Kontyba parancsolod?

Clodia (idegesen): Ne olyan rendesen!

Clodius: Pedig szereti a rendet. Csak nem bírja. (Nevet): Igaz?

Clodia: Tudod, mi történt itt?

Clodius: Beszélik.

Clodia: És ilyen jó a kedved?

Clodius: Nem elég a bajom? - Még szomorkodjam is?

Clodia (megvetőn): No, még egy pár bölcs észrevételt, - mikor ég a ház!

Clodius: Nem is ég! - Mindjárt meghallod.

Clodia (gyűlölettel): Akár az apánk!

Clodius (mosolyog): Mindjárt másként fogsz te beszélni...

Clodia (kezébe temeti arcát): Ezt a silány könnyelműséget! Ezt a fordulatos beszédmódot...

Clodius: Meg sem kérdezed, mit mondott Catullus?

Clodia (felpattan): Hagyd már abba azt a silány nevetést! (Szemei szikráznak.)

Clodius (kétségbeesve): Én nevetek?

Clodia: Ne nevess nekem folyton, mikor senki sem nevet! (A haja lebomlott vállaira.)

Clodius: Catullus ma este meg akarja lesni és le akarja ütni. (Szünet.)

Clodia (megrázkódik.)

Clodius (fürkészi az arcát): Vagy már nem akarod?

Clodia (sápadtan): Menj érte... Beszélni akarok vele!

Clodius: Pihenj előbb egy kicsit.

Clodia (maga elé): Hogy gyűlölök én már mindent!

Clodius: Hiszen most meghívta! - mit akarsz? (Ránéz): Vagy nem bízol benne?

Clodia: Nem bízom benne. (Szünet.)

Clodius: Az más. (Szünet.)

Catullus és Tertullia (bejönnek.)

Tertullia (azonnal): Jaj, gyerekek! (Leül az ajtó mellett egy székre. - Kacag.)

Clodius (Tertulliának): Ne csinálj itt komédiát! (Hozzá siet.)

Tertullia (Catullusra): Odanézzetek! Ezt az embert!

Clodius (izgatottan, halkan): Clodia nem jól van!

Tertullia: Egy fél óra óta nem hagy leülni. Fel-le, fel-le, mint a bolondok!

Catullus (odament Clodiához): Rosszul vagy?

Clodia: Semmi bajom.

Catullus: Mért van lebontva a hajad?

Clodia (idegesen): Fájt a fejem.

Tertullia (a lábait dörgöli): Mikor úgyis minden ijedtség a lábamba száll!

Catullus (Clodiusnak): Zárd be azt az ajtót.

Clodius: Nem jön az be úgysem ide. (Bezárja az ajtót.)

Tertullia (felpattan. Clodiához): Drága szívem! Hát még élsz? (Kitárja karjait.)

Clodia (mosolyog): Úgy látszik.

Tertullia (odaszalad hozzá): Repülök hozzád! Szívem!

Catullus (fel-le jár): Bitang! (Szünet.)

Tertullia (Catullus felé fordul. Szaval):

«Ne nézd a fekete felhőt, - magad is az vagy!»

Clodia (idegesen): Ne szavalj mindig, Tertullia!

Tertullia: Akkor ide fülelj! (Hevesen suttog valamit Clodiának.)

Clodius (Catullusnak): Bejövök, - hát itt áll...

Catullus: Kicsoda?

Clodius: Metellus.

Catullus (odafordul Clodiához): Ő visszajött ide?

Clodius: Egész nyugodtan beszélgettek.

Tertullia (Clodiának): Te még szóba is álltál vele?

Clodia: No látod! - Nem is vagyok olyan rossz.

Clodius: Hiszen meg is hívott, Catullus.

Tertullia (feláll): Mit mondasz?

Clodia (Catullusnak): Bocsánatot akar kérni tőled...

Catullus: Ő még azt is tudta, ki vagyok?

Clodia: Megmondtam én neki! (Szünet.)

Catullus (csendesen): És hová hívott?

Clodius (izgatottan): Hát nem érted?

Clodia: Ide, - vacsorára.

Tertullia (izgatottan): Az ő vendége leszel, - nem érted?

Catullus (jelentősen Clodiának): Rendbe' vagyunk.

Clodius: Vagyis?

Catullus (nem felel, - leül.)

Tertullia (hangsúlyozva): Mi a meghívást elfogadjuk!

Catullus (csendesen): El bizony!

Tertullia (Clodia nyakába borul): És ezt csak így mondod?

Clodius (leül Catullus mellé): A véletlenek mindig érdekesek!

Catullus (boszúsan): És ha nem véletlenek? - Akkor mit szólsz?

Clodia: Hogy néztem én itt ki, gyerekek? (Hahotázik.)

Tertullia: Igaz, igaz, - mutasd csak a nyakad!

Catullus (feláll): Most pedig menjetek.

Tertullia (Catullus nyakába veti magát): De ha szeretlek!

Catullus (boszúsan): Nyughass már!

Tertullia (megfordul maga körül, - kecsesen): Szíven szúrt, - láttad?

Clodia (jelentősen): Én beszélni akarok Catullussal!

Tertullia (fellép egy kerevetre): Ez itt a máglya! Idenézz!

"...celeuse aptei
xulinon bomon...
"

És lobog és lobog! És akit szerettem, annak vége! (Kezébe temeti arcát.)

Clodius (nevet, - Catullushoz): Mit csináljunk vele?

Catullus: Madárka vagy, - tudjuk! (Leül.)

Tertullia: De milyen művelt vagyok, - ahhoz szólj!

Clodia (feláll. - Idegesen int Clodiusnak.)

Clodius (Tertulliát rángatva): No gyere már!

Tertullia (tragikusan): És mégis, - íme! (Leugrik, - meghajol, kecsesen): Fölösleges vagyok!

Clodius (nevet): Gyere!

Tertullia (belekarol Clodiusba és kevély fejtartással kifelé megy.)

Clodia (utánuk kiált): Este!

Tertullia (visszahajlik az ajtóban): És ezt az ajtót itt bezárni!

Clodia (utána kiált): Nem szégyenled magad?

Tertullia (visszahajlik): Én, - nagyon! (Nevet. Eltünik Clodiussal. Szünet.)

Catullus (feláll): Ez volt az én életem titokzatos háttere?

Clodia (máris izgatottan): Ismerted, láttad...

Catullus (szavába vág): Ez a féreg?

Clodia: Nem ma láttad őt először...

Catullus (elönti a vér): Node lesütöttem a szemem, - ma is! A férj előtt!

Clodia (ingerülten): Ne olyan hangosan.

Catullus: Takarodtam innen - ahogy parancsolta!

Clodia: Én küldtelek.

Catullus: És miért? Mért nem hagytad, hogy belevágjam az öklömet?!

Clodia: Mert nem tudom elszánni magam, - semmire!

Catullus: Most majd elszánod magad!

Clodia (keserűn): Ne kiabálj.

Catullus (fel-le jár): Ne kötözz össze még te is... Elég ez a nyomorúság, hogy én folyton csak lesütöm a szemem...

Clodia: Én is, látod! - ami még nagyobb nyomorúság! (Szünet.)

Catullus: Igazad van, - nem tettem érted soha semmit. (Leül a szoba egyik sarkában): Igazad van!

Clodia (maga elé): Mindegy! (Szünet.)

Catullus (újra fellobban): De fordultál te valaha is hozzám? Beszéltél, ahogy kell? Hogy megértselek?

Clodia: Nem mondhatod...

Catullus: Hiszen nevetgéltél!

Clodia: Több ma sem telik tőlem.

Catullus: Egy kocsmában igen?

Clodia: Más megöli magát. (Szünet.)

Catullus: Hogy én ilyen vagyok, az végre tőled is függ talán... Ha egy életen át magyarázod, hogy rongy vagyok, akkor az vagyok. (Feláll.)

Clodia: Neked az erőidre, de minden egyébre is magadnak van szükséged. - Mondtad elégszer! (Felkapja a fejét, - kifelé figyel.)

Catullus: Csakhogy nem magamat gyilkolom velük többé, az a különbség!

Clodia (az ajtóhoz fut, - szélesen kitárja.)

Catullus (fel-le jár, - ezalatt): Kifelé az erőkkel, itt az ideje! Igazad van!

Clodia (becsukta az ajtót, - könyörögve): Az Isten áldjon meg!

Catullus (izgatottan): Mit akarsz megint? - Mi az?

Clodia (kétségbeesve): Ő hallgatózni szokott, - érts meg már!

Catullus (felkiált): Kitekerem a nyakát, - úgyis!

Clodia: Kiabálással akarod elintézni?

Catullus: Nekem is egy az élet! (Otthagyja. Fel-le jár megint): És ha muszáj úgy élni, ahogy a többi, megpróbáljuk azt is! (Szünet.)

Clodia (aki pár pillanatig elmerülve állt a helyén, - halkan): Tegnap azt mondtad, hogy őrültség.

Catullus (feléje fordul): A meghívást elfogadom. - És most mit akarsz? - Beszélj!

Clodia (sápadtan): Te mit akarsz?

Catullus: Te kérdezed?

Clodia (szinte könyörögve): Hallgass meg engem, Catullus...

Catullus (szavába vág): Igazad volt! Belátom! Mit akarsz még?

Clodia: Nézd!

Catullus (újra a szavába vág): Mikor oly világos! Oly szégyenletesen világos és egyszerű!...

Clodia (felkiált): Hallgass már meg engem! (Szünet.)

Catullus (rekedten): Összeülünk vele, - hárman! Az csak jó mulatság!

Clodia: Csakhogy én mégsem voltam mindig az, aki ma vagyok...

Catullus (ránéz): Ez megint mi? - Új hangok?

Clodia: Azt reméltem, hogy te mégis csak emlékszel rám...

Catullus (zabolázatlanul): Ettől te úgysem szabadulsz! Mondhatsz, amit akarsz. Ezt most végigcsináljuk, fiam! Már csak azért is, lássuk, mi lesz? Mit fogsz csinálni és mondani és kifogásul hozni?

Clodia (sápadtan): Csakhogy én vele éltem!

Catullus (felkiált): Ja úgy!

Clodia: És nem tudom, nem azért tartok-e ma is ott, ahol tartok...

Catullus: Még egy szúrás nekem?

Clodia: Magamról beszélek!

Catullus: Nincs több szúrás! - Rajtam fát vághatsz, fiam... (Az ajtón kopognak.)

Clodia (sápadtan): Ki az?

Catullus (vadul): Ki az?

Clodia szobalányának (hangja kinn): Kész a fürdő.

Catullus (kikiált): Idd meg! (Bereteszeli az ajtót.)

Clodia (iszonyodva): Minek még ez is? - Mikor undorodom tőle!

Catullus: Hanem?

Clodia: Pihenni szeretnék. (Szünet.)

Catullus (enyhébben): Meghalunk mi is egyszer. - Ne légy türelmetlen.

Clodia: Itt az ideje.

Catullus: Ez még nem az a perc. (Szünet. - Közel megy hozzá. Csendesen): Neked kellene vigasztalnod...

Clodia (reménytelenül): Én nem tudok vigasztalni.

Catullus (hirtelen kedvteléssel): Vigasztalj meg, szomorúságom! (Furcsa mosollyal): Hiszen az vagy. - Te vagy a szomorúságom.

Clodia (csendesen, - komolyan): Nemcsak neked.

Catullus (furcsa lendülettel): Törődöm én másokkal, azt hiszed?

Clodia (mondani akar valamit.)

Catullus (ugyanúgy): Nekem nincs szívem, - láthatod.

Clodia (keserűn mosolyog): Talán már nekem sincs, Catullus!

Catullus: Csakhogy én amellett hazudok! (Az exhibició élvezetével): Úgy teszek, mintha áradna belőlem a szív. (Szünet.) És minél hidegebb és üresebb vagyok, annál inkább. (Elpirul. Szünet.- Kínos mosollyal): Az ember komédiázik, fiam.

Clodia (keserű mosollyal): Nem baj az, Catullus.

Catullus (szilajon): Amellett mi még Görögországba is megyünk. - Igaz?

Clodia (ránéz, - nem felel.)

Catullus: Dehogy nem! Hiszen te bátor vagy! Túl életen és halálon, ahogy mondod is. (Az ajtón kopognak.) Annak nem lehet félni!

Clodia (kikiált): Mit akarsz megint?

Calvus (hangja kinn): Majd megmondom odabenn.

Catullus (felkiált, - nyersen): Ez Calvus?

Clodia: Úgy látszik.

Catullus (az ajtóhoz megy, kinyitja. A két barát némán néz szembe egymással. - Catullus szilajon): No?

Clodia (szeliden): Gyere beljebb, Calvus.

Catullus (gúnyosan): Sose szégyeld magad!

Calvus (bejött, - ingerülten): Miattad vagyok itt, - ma már másodszor.

Clodia (keserűn, gúnyosan): Mi már tegnap kibékültünk, Calvusom. (Nevet.)

Catullus (Calvusnak): Ezt szeretnéd elhitetni magaddal?

Calvus (ingerülten): Ez megint mit jelent?

Catullus (a vállára ver): Ne búsulj, - annyit jelent.

Clodia (dacosan): Ülj le, Babszem, - annyit jelent.

Calvus (leül, - kedvetlenül): Furcsák vagytok.

Catullus: Nem is vagyunk mi furcsák!

Clodia: Mi szeretjük egymást. (Keserűn nevet.)

Catullus (harsányan): Úgy van.

Calvus (zavartan): Mikor utazol?

Catullus (gúnyosan): Hiszen búcsúzni jöttél, - igaz-igaz!

Clodia: Metellus búcsúvacsorát ad, - eljössz?

Calvus (izgatottan): Milyen búcsúvacsorát?

Catullus: Ne légy olyan bárgyú, öregem! Búcsúvacsorát! - Majd meglátod! Ne félj!

(A függöny lemegy)

(Folyt. köv.)