Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · FÜST MILÁN: CATULLUS
FÜST MILÁN: CATULLUS
Szomorújáték négy felvonásban (2)
MÁSODIK FELVONÁS
Másnap. Clodia lakosztályának egy szobája Metellus házában. Ferox, Clodia szolgája, egy kis asztalnál ül és ír. Calvus előtte áll.
Calvus: ...És mikor lesz itthon?
Ferox (felnézve reá): Séta után...
Calvus: Hát délután is szokott sétálni?
Ferox: Azt én nem tudhatom. (Tovább ír.)
Calvus: Ne védd már annyira ezt a kis pocsolyát! - Nem szép az, hallod?
Ferox (közömbösen): Te sem akarod megmondani a nevedet...
Calvus: No, mit gondolsz, ki vagyok?
Ferox (felnéz reá): Hitelező vagy?
Calvus (nevet): Ne félj!
Ferox (megvetőn): Akkor szerelem.
Calvus (nevet): Te gazember! (Leül.)
Ferox (közönyösen): Én titkár vagyok. (Tovább ír.)
Calvus: És mit írsz ott olyan buzgón?
Ferox: Egy kis elszámolás. (Hangsúlyozva): Nálad is a titkár csinálja?
Calvus: Jól van, jól, - titkár vagy! - Tudomásul vettem.
Ferox: Jövő hónapban szabad ember vagyok.
Calvus: Azért vagy olyan szemtelen? (Szünet.)
Ferox (mintha nem hallotta volna): Mondd, nem Centulus vagy te?
Calvus: Milyen Centulus?
Ferox: A bankár.
Calvus: Eltaláltad! Az vagyok!
Ferox: Nem vagy te bankár.
Calvus: Nem? (Nevet.)
Ferox: Lupercus vagy te... nem, nem! (Örvendve): Tudom már, ki vagy!
Calvus: No?
Ferox: Aelius. - Igaz?
Calvus: És honnan a sok név, kisöreg? (Ránéz): Leveleket vittél?
Ferox: Szeretnél mindenfélét megtudni? (Szemébe nevet.)
Calvus: No elég, elég, elég! (Feláll.)
Ferox: Csak ne nagyon lépkedj itt...
Calvus (dühösen): Mi az, hogy ne lépkedjek?
Ferox: Ez a ház visszhangos, - már mondtam egyszer.
Calvus (maga elé): Óvatosságok... (Bólogat.)
Ferox: És ide idegenek különben se jöhetnek! (Szünet.)
Calvus (szórakozottan): Mondd csak meg, hogy itt voltam. (Szinte melankólikusan): És nagyon tetszett nekem itt minden... Különösen ez a sok doboz, meg a kenőcsök...
Ferox (bólint): Majd megmondom!
Calvus: Azt is megmondhatod, hogy nagyon sajnálom, hogy ez az ajtó itt nem tud beszélni.
Ferox (ámulva): Milyen ajtó?
Calvus: Ez a kis ajtó. A Lupercus bácsiról. Értesz már?
Ferox (ártatlanul): Én téged nem értlek.
Calvus: Azt akarom!
Ferox (rábeszélőn): Akkor csak beszélj.
Calvus (szinte szeliden): Megraklak ám!
Ferox (megváltozott hangon): Goromba voltam én hozzád?
Calvus: Szerettél volna, csak nem lehetett.
Ferox (gúnyosan): Ha egyszer azt sem tudom, kihez van szerencsém?
Calvus: Írd fel, hogy a barátomat jöttem visszakönyörögni.
Ferox (jegyez): Ja úgy!
Calvus (a vállát veregetve): És viseld csak tovább is jól magad!
Ferox: Mit csapkodsz te itt engem? (Feláll.)
Calvus: Szeretlek, annyi az egész! (Penderít rajta egyet): Érzed, milyen erős vagyok? - Idenézz! (Még egyet penderít rajta.)
Ferox (megvetően): Pedig kicsi vagy.
Calvus: És mégsem hagyom, hogy ilyen kutyák a nyakamra üljenek! - no, hogy tetszik? (A szemébe néz): Egy szót se! (Parancsolón): Leülni és tovább írni azt az elszámolást, - úgy! (Kimegy.)
Ferox (aki meglepetésében leült, - utána néz egy ideig; - aztán): Hülye szamár vagy! (Utánaköp): Beszélhetsz reggelig! (Fülelni kezd): Mi? (A folyosóról beszéd zaja hallik be. - Fintort vág): Az baj! (Felugrik.)
Metellus és Flavia (bejönnek.)
Metellus: Mikor jön haza az asszonyod?
Ferox (alázatosan): Nem tudom, uram. Épp most kereste őt valami bankár...
Metellus (bizalmatlanul): Bankár?
Ferox: Igen-igen, - akitől most a pénzeket vesszük. Utazáshoz.
Metellus: Pénzeket? (Keserűn nevet.)
Flavia: És milyen jámbor pofát vág hozzá... Azt hiszed, nem tudjuk, kivel fujsz egy követ? (Botjával az ajtó felé mutat): Kifelé!
Ferox (alázatosan): Parancsodra, Matróna! (Ki akar menni.)
Flavia: És a havi elszámolás? - Vagy megint ki akarsz bujni?
Ferox (elegánsan): Az elszámolás régen kész... (Átadja a táblát. - Kimegy.)
Metellus (fel-le jár, - nagyot sóhajt.)
Flavia (a messzilátók módján olvasni kezd): Szappan, - mi ez?
Metellus (az anyját nézi): Hát hiába, - csak férfi érthet meg engem...
Flavia (olvasni próbál): Fürdőpor, szappan...
Metellus (kérleli): Hagyd ezt most, anyám.
Flavia (folyékonyabban): Fogpor, görög vászon... (Bólint): Festék!
Metellus (szenvedve): Ez a mi legnagyobb bajunk?
Flavia (olvas): Megint szappan... Egy kő meddőség ellen... - Mi? (leteszi a táblát): Még az kellene, hogy ennek gyereke legyen! - Akkor nem kívánok anya lenni!...
Metellus: Ezt már mondtad egyszer. - Elég kegyetlenség!
Flavia (hidegen): Egyre többet fogod hallani, fiam... (Leül, az elszámolást tanulmányozza.)
Metellus (fel-le jár): Úgy csodálkozom rajtatok! - Ma reggel te az utcasarki kofa gyerekének orvosságot csináltál...
Flavia (az elszámolásból): Annak igen.
Metellus (megáll előtte): És miért? - Vagy ki ismeri már ki magát az eszetekkel? Az a piszkos rongycsomó, az szent lehet a gyereke előtt és ő nem? Vagy ilyen kegyetlenek voltatok mind?
Flavia (tüntetően): Megint szappan.
Metellus (fojtva): Ide is lehet figyelni. - Nem muszáj mindenáron vétkezni...
Flavia: Miért ne, fiam? Olyan sokat ér még ez az élet?
Metellus: Úgy látszik. Különösen, ha a keserűségeidet mérlegeled...
Flavia (az elszámolásból - megvetően): Filozófia!
Metellus: Ha egyszer hozzásegít ahhoz, hogy még mindig élek, - akkor akármi lehet. Filozófia, vagy akármi.
Flavia (leteszi a táblát): És ez a te életed?
Metellus: Nézd, ne forgasd mindig össze-vissza a dolgokat. - Nekem talán az is elég, hogy még élek... De legalább a magam életét akarom élni, - mindent megértettél? (Szünet. - Beleveti magát egy székbe.)
Flavia (csendesen): Lehet, hogy ostoba voltam, - mikor azt mertem remélni, hogy az én gyerekeim boldogok lesznek...
Flavia: Érdemes akkor gyereket hozni a világra?
Metellus: A boldogság nem egy sült alma, édesanyám, - és ezt már mondtam neked. Sokszor!
Flavia: Reggel mindig azt gondolom, - megint egy nap. Vajjon mit fog az én fiam ma csinálni?... (Szinte dühvel): És ilyenkor nem kelek fel, hanem sírok!
Metellus: És ha semmit sem akarok csinálni? Ha nevetni akarok?
Flavia: Azt könnyű!
Metellus: Valamiben mindenki elpusztul egyszer.
Flavia: Amiért érdemes volt.
Szobaleány (benyit): Matróna, az a szegény asszony van itt az orvosságért.
Flavia: Nincs! - És mondd meg neki, hogy ne pityeregjen! - Örüljön, ha felfordul az a poronty!
Szobalány (kimegy.)
Flavia: Ott tartok, - igen. Szenvedni értük? Kije van az embernek a végén? Inkább azt szeretnék, ha már itt se volnék!...
Metellus (sötéten): A saját házamban csak nem fogom az érzéseimet bizonygatni! - Annyit már csak elértem!
Flavia: Néki is ezt feleled? Ott sem veszel fáradságot magadnak? (A belépő szobalány felé): Ne oktalankodj annyit!
Szobalány: Egy idegen van itt, - azt mondja, spanyol...
Flavia (feláll): Ja ugy! - jöjjön csak be!
Metellus (a szobalány elé áll): Takarodjék, azt parancsolom!
Flavia (botjával a padlót veri): Be fog jönni, - még pedig azonnal! - Hallottad?
Szobalány: Parancsodra.
Metellus (sápadtan az anyjához): Nem vagyok kíváncsi semmire!
Flavia (a szobalányhoz): Hallottad?
Szobalány (kimegy.)
Metellus (utána rohan. - Kikiált az ajtón): Senki sem teheti be a lábát, csak az én engedelmemmel. És takarodjék az a spanyol! (Bevágja az ajtót, - visszafordul): Ne hivasd nekem ide és ne használjátok ki a pillanatot... Nem akarok megőrülni és történeteket kitalálni a saját feleségem ellen...
Flavia: Kitalálni? - Hát az a kis csapszék?
Metellus: Elég szégyen, hogy idáig aljasodtam és utána járok...
Flavia (kivörösödik): Nem a térdeiden könyörögtél, - egy hete sincs, - fogadkoztál, hogy kirúgod? Férfi vagy? (Indul kifelé.)
Metellus (elibe áll az anyjának, - halkan): Nem lehet még menni... Itt kell maradni...
Flavia (szenvedélyesen kérlelve): Eressz engem, fiam!
Metellus (az értelmére akar hatni): Te megbántottad, anyám... És ezen mégsem teheted egyszerűen túl magad.
Flavia (szinte szeliden): Belenevetett az arcomba. - Te tűröd azt? Vagy már nem én vagyok a ház asszonya?
Metellus: De te erre megütötted!
Flavia: Tudod, hogyan nevetett? (Ránéz): Ez egy gonosztevő! (Tovább megy.)
Metellus (csendesen): Eszednél vagy?
Flavia (háttal áll): Egy gyilkos!
Metellus: Képes vagy felülni ilyen badarságoknak?
Flavia (szomorúan): Ne beszéljünk mi erről, fiam!
Metellus: Amit jött-mentek adnak be neked, - pénzért?
Flavia: Ha nem lesz itt, - nem lesz mit beadni ostoba anyádnak!
Metellus: Nézd, anyám, te feltetted magadban, hogy hajszolni fogod...
Flavia (botjával a padlót veri): Mindaddig, amíg ki nem pusztul innen!
Metellus (őrjöngve): El akarod kergetni? Hát nincs benned könyörület irántam? (Szünet. - Összetörve dől bele egy székbe. Állati szenvedéssel, - kimerülten): El akar menni! - Nem értesz? (Szünet.)
Flavia (bólogat): Úgy-úgy! - Ez az én fiam. (Szünet.)
Metellus (felpattan; - összeteszi a két kezét): Anyám! Így kérlek! (Szünet.) Te olyan okos vagy... (Átöleli): Nézz rám! (Egyre szenvedelmesebben): Nézz rám, anyám, - nekem ő az élet! - Ha ő nincs, akkor eldobom...
Flavia (mint egy sikolyt): Eldobod?
Metellus (mintha gyerekhez beszélne): Azt hitted, én örökké fogok élni?
Flavia: Nem, nem, te csak hagyj engem! (Kibontakozik. Bódultan botorkál a szobában): Ő eldobja, - mi az neki?... Egy életet!
Metellus (tehetetlen, keserű, torz mosollyal): Hallgass meg, anyám.
Flavia (jajongva): Mi az neki?
Metellus (mosolyog): Egy pár év...
Flavia: Nem tartozol érte senkinek? (Zokog): Én hoztam a világra!
Metellus (meghatva): Anyám!
Flavia (zokogva): Oly szép volt, oly egészséges! És mit csináltok magatokból?
Metellus: Az élet, anyám, - azért születtünk!
Flavia (megtörten): És még nekem kell könyörögni, hogy ne dobja el magától, hogy legyen még kedve élni... (Egy székbe roskad, zokogva. Szünet.)
Metellus (magába süppedve áll a helyén, szinte érzéketlenül, mintha egy másik világba bámulna bele): Életet adtok, - de célt? (Hosszabb szünet. - Ridegen): Mért kell ezért sírni? Egy pár barátságos szót kérek tőled, - az olyan borzasztó?
Flavia: És hogy fogom ezt tenni? - Leborulok előtte?
Metellus: Jósággal akarok hatni rá! - Ez az egyetlen, amivel rá hatni lehet...
Flavia: És ha nem lehet?
Metellus: Akkor úgyis mindennek vége! (Szünet.)
A fuvolás (bejön.)
Metellus: Mit akarsz?
A fuvolás: Ide rendeltek, uram. - Tánczenét kell játszanom.
Flavia: Menj, fiam, Isten hírével, - nekünk nem kell tánczene.
Metellus (szórakozottan): Te szabad ember vagy?
A fuvolás: Az vagyok, uram.
Metellus: Nem lenne kedved engem tanítani? Nem sokat akarok, - egy pár dalt, amire táncolni lehet... (Az anyjára néz): Szeretem nézni, amikor táncol, - az csak nem bűn?
A fuvolás: Nem parancsolod, hogy játsszam előbb?
Metellus (bólint. - Leül az anyja mellé. - Fuvolaszó.)
Flavia (a könnyeit törli.)
Metellus (halkan): Szegény anyám! (A haját simogatja. Szünet.)
Clodia (megjelenik az ajtóban. - A fuvoláshoz szeliden, bár határozottan): Mért nem odakint vársz?
A fuvolás (veszi hangszerét és kimegy.)
Clodia (ezalatt előbbre jött. - Udvariasan): Üdvözöllek, matróna. - Talán rám vártok?
Flavia (felállott a helyéről): Hadd szabadulok...
Metellus: Gyere közelebb, Clodia. - Anyám megbánta, amit tett.
Flavia (felveti a fejét): A fiam azt akarja, hogy megkérjelek... (Kérlelhetetlenül): Itt állok hát előtted, a férjed anyja...
Metellus (sápadtan, halkan az anyjához): Erre kértelek?
Flavia (akadozva az indulattól): És ha kívánod, le is borulok... (Kis szünet.) Azt parancsolták nekem, hogy változtassam meg a véleményem az életmódod felől...
Clodia (mosolyogni próbál, könnyedén): A lányod életmódja jobban tetszik neked?
Flavia: Én csak egy öregasszony vagyok, - mit tudok én már?... Ha kívánod, én magam is úgy fogok élni...
Clodia: Mint én? (Nevet): Sok szerencsét, asszonyom!
Metellus (az arca elsötétül): Így az nem lesz jó, Clodia!
Clodia (Metellusnak): Te kis nevelő!
Flavia: Tudod, te ki vagy?
Metellus (felordít): Anyám! (Szünet.)
Clodia (könnyedén): Én itt semmit sem kívánok, így hát a fogadkozással elkéstél... Csak arra kérlek, hogy amíg még itt vagyok, reggel ne csapkodd az ajtókat... (Nehezülő lélekzettel): És ne verd a cselédeket épp itt az ajtó előtt...
Flavia (elborulva, zavartan): Igen... (A szemei könnybeborulnak.)
Metellus (fel-le járt, Clodia felé fordul): Nem lesz még elég?
Clodia: A szakács pedig külön főzzön nekem, mert én ettől a vidéki konyhától rosszul vagyok... (Mozdulatot tesz): Különben mindegy! A pénzeket is, - csak tartsd meg ezentúl...
Flavia: Feltételeidet elfogadom. És saját házamban ezek szerint fogok élni... (Felemeli fejét): Végeztünk? - Akkor Isten áldjon, egyetlen, jó fiam! (Reszketve felemeli botját, aztán kifelé botorkál. - Ránéz a fiára): Ahogy az istenek akarják! (Bólogat. - Kimegy.)
Clodia (utána szalad, rögtön kiszól az ajtón): Fiú!
A fuvolás (bejön): Parancsolj!
Clodia: Kezdjük, - egy-kettő! (Metellushoz): Csak nem akarsz itt maradni? (Nevet.)
Metellus (fel-le járt. - Feléje fordul): Én ma elhoztam eléd az anyámat...
Clodia: Minek hoztad?
Metellus (legyint, - tovább sétál.)
Clodia: No, mondd már, mondd, ne tégy úgy, mintha Isten tudja, mit latolgatnál!
Metellus (megáll): Épp eleget voltam hajlandó elviselni és nem panaszkodhatol: szótlanul!
Clodia: Annál megtisztelőbb volt, ha néha szóltál...
Metellus (fojtva): Nem hagynád már abba?
Clodia: Mondd, mért beszélgetsz te velem így? - Mintha az különös kegy volna részedről?...
Metellus: Nem tudom, hogy beszélek, csak azt tudom, hogy parancsolni szoktam és itt most is csak kérek...
Clodia: Én, látod, még most sem kérek!
Metellus: Nézd, gyermekem...
Clodia (nevet): Gyermekem?...
Metellus (erélyesen): Amíg itt vagy, az anyámnak tisztelettel tartozol...
Clodia: Ja úgy! - Szóval most már magad is küldesz? (Megfogja a két kezét, - megrázza): Hát Isten veled!
Metellus: Játék, kegyetlenség, megátalkodott kegyetlenség! (Ki akarja fejteni a kezeit.)
Cloda: No mi még? - Vedd fontolóra, te meggondolt férfiú!
Metellus: Ereszd el a kezemet!
Clodia (a szemébe néz): Te szertartásos szerénység. Te okosság. Te önmérséklet. (Kineveti.)
Metellus: Bolondnak kell lenni, - vagy gazembernek?
Clodia: Nem tudom, Metellus, - nincs szabály. (Elengedi.)
Metellus: Egy kis kíméletet végül én is megérdemelnék!
Clodia: Minek az nektek? Ilyen nagyszerű embereknek? Ha igazán szerény volnál, mint ez a fiú itt... (Egy fiókból nagy marék pénzt szór a földre): Ne, fiam!
A fuvolás (a pénz után hajlik.)
Clodia: Ha most az anyád ezt látná! (Kacag.)
A fuvolás (a pénzt szedi a földről): Köszönöm, asszonyom!
Clodia: Ne köszönd, fiú, mert rosszul jársz...
Metellus: Szóval alamizsnát?
Clodia: A kiválóságnak, aki méltatlant emelt magához? - És oly elnéző tud lenni? (Nevet.)
Metellus: Nevetsz?
Clodia: Utánam jársz? (Nevet.)
Metellus: Ne nevess! (Torkon ragadja.)
A fuvolás: Segítség! (Kiszalad.)
Metellus (egy pamlagra döntötte): Csapszékekbe járni? - Mit még? (A fejét odaverdesi): Mi van még ebben a fejedben? Azt hiszed, birka vagyok? (Közben az ajtó megnyílik, - egy rémült szobalány válik láthatóvá. - Ez helyet enged Tertulliának, aki Catullussal belép.)
Tertullia (rémülten): Mi van itt?
Catullus (előre szalad): Hohó! (Lerántja Metellust a kerevetről.)
Metellus (talpra ugrott): Kimenni!
Catullus: Megőrültél? (Nagyot lök rajta.)
Tertullia: Megőrültél, derék ember?
Metellus (toporzékolva): Takarodni! - Azonnal!
Clodia (hevesen int nekik, hogy menjenek.)
Catullus: Vigyázz magadra! (Remegve néz szembe Metellussal.)
Metellus: Szolgákat hivassak?
Clodia (aki felült a kereveten, izgatottan): Várjatok meg odakinn.
Catullus: Emberedre találhatsz!
Tertullia: Gyere már! (Karonfogja Catullust és viszi ki magával.)
Metellus: Úgy-úgy! Semmi szükség itt ficsurakra, - sem pedig szajhákra!
Catullus (visszafordul Metellus felé.)
Tertullia (kétségbeesve): Te pokolfajzat! Gyere már! (Kivonszolja magával Catullust.)
Metellus (utánuk megy és becsapja maga mögött az ajtót.)
Clodia (bódultan feláll. - Szünet.)
Clodia szobalánya (bejön. - Csendesen): Hoztam egy kis tejet... (Odahajlik hozzá): Igyál, - mindjárt jobb lesz... (Halkan): Gyönyörűm, - hát nem akarsz? - Mindig csak sírni?
Clodia (egy helyben áll, zsebkendőjét arcához szorítva: a zokogás ellen küzd.)
Clodia szobalánya: Milyen szép vagy így, - ha látnád! (Clodia haját simogatja): No, igyál egy kicsit!
Clodia (csendesebben): Megkóstoltátok?
Clodia szobalánya: Nyugodt lehetsz! - Egy kortyot legalább, - a kedvemért!
Clodia (néhány kortyot iszik a tejből. - Leteszi a csészét): Undorodom.
Clodia szobalánya: Hagyjalak egyedül? (Választ nem kap. - Kimegy.)
Clodia (utána ered és bereteszeli az ajtót. Aztán egy pamlagra veti magát és hangosan zokog. - Hosszabb szünet.)
Valaki (odakinn az ajtót próbálja nyitni.)
Clodia (felugrik): Ki az?
Metellus (hangja kinn): Eressz be!
Clodia (szinte szeliden): Most nem lehet...
Metellus (hangja): Nem? (Egy mozdulattal benyomja az ajtót. - Rekedten): Rosszul zártad be!
Clodia (a kereveten ül, - csendesen): Mit akarsz még tőlem? (Szünet.)
Metellus (rekedten): Beszélni szeretnék veled. (Fel-le jár.)
Clodia: Hagyj most engem. - Fáradt vagyok!
Metellus: Nem sokáig foglak zavarni. (Szünet. - Leül): Belátom, hogy ezek után nincs jogom, hogy tartóztassalak...
Clodia: Megyek, - egész nyugodt lehetsz. (Szünet.) És ha nem is hagynék itt mindent úgy, ahogy szerettem volna...
Metellus: Mikor akarsz menni?
Clodia: Nem tudom. - Néhány nap múlva.
Metellus (felveti a fejét): És miből fogsz ott élni, - mit gondolsz?
Clodia (merészen): Isten tudja! (Szünet.)
Metellus (csendesen): Jól van, Clodia! - Talán jobb is így! (Feláll.)
Clodia: Remélem.
Metellus: Neked mindenesetre.
Ferox (benyit és betessékel valakit): Menj csak be bátran! (Gyorsan rácsukja az ajtót.)
Metellus (rárivall az idegenre): Most nem lehet!
A hajós (ott áll az ajtóban.)
Clodia (felugrik, - örömmel): Te vagy az? (Elébe siet.)
Metellus (ingerülten): Mi még nem vagyunk készen!
Clodia (a hajóshoz): Már tegnap vártalak.
A hajós (még mindig az ajtóban): Nagy az ilyen város!
Clodia (a karjához nyúl): No, gyere Apella! Ülj le nálam.
A hajós (nem mozdul): Magamfajta bizony nehezen ismeri ki magát.
Clodia: Ne félj úgy tőlem! (Nevet. - Előrevezeti.)
Metellus (fel-le jár megint.)
Clodia: Mi újság, fiam? (Hellyel kínálja. - Leül.)
A hajós (homlokát ráncolva): Jó szelünk, az már csak volna...
Clodia: Csak pénz nincs, - mi? (Nevet.)
A hajós: Már csak az embereket tudnám összeszedni.
Metellus (feléje fordul): Te hajós vagy?
A hajós: Csak bérlő, uram, - szegény bérlő! (Leül.)
Metellus (gúnyosan): Ti szegények! (Tovább járkál megint.)
A hajós: Nagy a bér, pedig öt hajója fut a gazdának! (Sóhajt.)
Metellus (ugyanúgy): Ti mindig éhenhaltok... Ha rátok hallgat az ember.
Clodia: Mi van az emberekkel, Apella?
A hajós: Partot érünk, kirakodunk... Isten veled, parancsnok! - mennek az öröm után. (Mozdulatot tesz): Ilyen a hajósnép!
Metellus (szórakozottan): Te görög vagy?
A hajós (széles mosollyal): Nehézfejű görög.
Clodia (szinte meghatottan): Kedves fiú vagy. Szeretlek.
A hajós: Mikor küldjek a poggyászért?
Clodia: Meddig maradsz a városban?
A hajós: Holnap este menek.
Clodia: Már? (Megrázkódik.)
A hajós (feláll): Van azért még vagy tíz nap, - úgy számítok.
Clodia: Mondd, nem nagyon mozog ez a te hajód? (Nevet.)
A hajós (melegen): Hát, - szerény kis hajó! (Szünet. - Hirtelenül): Egy kis pénzért is jöttem volna...
Clodia: Nekem most nincs! (Nevet.)
A hajós (homlokát ráncolja): Senkinek sincs. (Mozdulatot tesz): Egy ilyen nagy városban!
Metellus (pénzt ad neki): Elég ez?
A hajós (nézi a pénzt, - mosolyog.)
Metellus (idegesen): Nem elég?
A hajós: Ennyi nem jár nekem.
Metellus: Ezt nem értem.
A hajós: Foglalónak kevesebb volt kikötve.
Metellus (meghatottan): Ilyen tisztességes ember vagy? (Könny fátyolozza szemeit.)
Clodia (melegen): Maradj még!
Metellus: Meddig tart az út?
A hajós: Három hónap, ha jól megy.
Metellus: Görögországba?
A hajós: Rakodunk, vagy négyszer... Pihenünk Siciliában... Javítani is kell, ami szakad, vagy törik...
Clodia: Odalenn már viharos? (Nevet.)
A hajós: Hát, - amíg a kék víz tart, nincs baj. Csak ahol kezdődik a szürke... (Mosolyog.)
Clodia: Táncolni fogunk?
A hajós: Majd csak énekelünk, - ne félj te attól!
Metellus (szomorúan): Olyankor énekelni szoktatok?
A hajós: Bizony, uram, - egyedül a vizen... (Kezet akar csókolni Metellusnak.)
Metellus (tiltakozik): Ugyan!
A hajós (széles mosollyal): Milyen szép itt minden! - más ez, mint nálunk! (Körülnéz): Köszönöm a jóságtokat! (Kimegy. - Csend.)
Metellus: Nincs valami kívánságod?
Clodia: Nincs. (Szünet.)
Metellus: Nagyon sajnálom, hogy a vendégeidet megbántottam.
Clodia: Azok okos emberek... Azok tudják!
Metellus: Mit tudnak, Clodia?
Clodia (bágyadtan mosolyog): Hogy nehéz velem az élet.
Metellus (rászánja magát): Ki volt ez az úr? - Mondd meg az igazat!
Clodia (merészen): Egy jóbarátom. (Szünet.)
Metellus (mosolyog, - higgadt szóval): Nézd. - Lehet, hogy mindenki más jobban szeret, mint én... De én is szerettelek a magam módján... (Halkan): És ha netán más elhatározásra jutnál...
Clodia: Hogy gondolod ezt? - A mi sorsunk eldőlt, Metellus...
Metellus (csendesen): Te félreértesz. Hogy most elmégy tőlem, - abba én belenyugodtam.
Clodia: Köszönöm.
Metellus (zavartalanul): De mindent előre te sem tudhatsz. Te itt mégis egy régi emberedet hagyod, - akire számíthatsz... (Szünet.) Az is valami, - gondold csak meg!
Clodia (bágyadtan): Ezt is köszönöm. - És mit kívánsz még?
Metellus (tompán): Semmit. (Szünet.) A barátnődnek még ma írok. - A másik látogatódnak majd te mondd meg, hogy szívesen bocsánatot kértem volna tőle...
Clodia: Ünnepélyes leszek. (Szünet. - Váratlanul): Különben, - igazad van. Próbáld meg magad. Az illető: Catullus. (Szünet.)
Metellus (rámered): Mit mondasz?
Clodia (szeliden): A költő, aki iránt oly régen érdeklődöl!
Metellus (vérvörösre pirult): Úgy? (Szünet.) Ez bizony elég szégyenletes.
Clodia: Talán nem is az.
Metellus: Kínos és szégyenletes. (Szünet.)
Clodia: Ő még meg is érti az ilyet, - biztosítlak.
Metellus (szinte bizalmasan): Én nemcsak ő előtte szégyenlem magam. Mindenki előtt. - Szánalomraméltónak érzem magam...
Clodia (szinte rábeszélőn): De mért? Megtörtént legalább, - amire úgyis el lehettünk készülve.
Metellus (ránéz): Te erre el voltál készülve?
Clodia (élesen): De arra is, hogy végre vállalni is fogod, amit teszel!
Metellus (hevességétől meglepve): Igyekezni fogok.
Clodia (keményen): Azért vagy férfi! (Szünet.)
Metellus (már mosolyog is, - szeliden): Jóvá akarom tenni, - mit mondhatok egyebet?
Clodia: És hogy képzeled azt?
Metellus (kesernyés mosollyal): Talán az életemmel, Clodia! - Ki tud mindent előre? - És ne nézz rám olyan megvetőn!
Clodia (boszúsan): Szavak!
Metellus (váratlanul): Tudod, miket beszélnek rólad?
Clodia (hidegen): Nem érdekel.
Metellus (csendesen): Egy ember jár ide anyámhoz, - egy spanyol. Ismered?
Clodia: És hogy került ide, - véletlenül?
Metellus: Én szólítottam meg az utcán. - És oly könnyelmű voltam, - elvittem anyámhoz...
Clodia (felveti a fejét): És pénzt is adtatok neki?
Metellus (keserűn): Szokásunk szerint. (Szünet.)
Clodia: És mindezt mért adod tudtomra?
Metellus: Hogy megértsd, - mért oly természetes mindaz, ami történt!
Clodia: Te pénzt adsz neki, - aztán csodálkozol, hogy meg akarja szolgálni... Végül idejössz hozzám és nagylelkű vagy...
Metellus (a szavába vág): Nézd, tisztázzuk a dolgokat. Erről a hajóstól itt az imént, rosszat tételeztem fel - és kiderült, hogy tévedek. Nem akarok én már hinni semmit, senkiről. Elég volt. (Szünet.) Azt akarom, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. (Borúsan): Ostobaság volt az egész életem, - belátom. Mert mi végre mindez?
Clodia (gúnyosan): Te úgyis megbocsátasz.
Metellus: És ha igaz is, amiket beszélnek rólad.
Clodia: Minden szó igaz.
Metellus (halkan, de határozottan): Én akkor sem haragszom. (Csend. - Furcsa mosollyal): Én csak egyet sajnálok...
Clodia (enyhébben): Semmit se sajnálj, - az a tanácsom. Elmúlt.
Metellus (folytatja): Hogy nem hozzám fordulsz, ha valami kívánságod van... (Torz mosollyal): Ha bármi kívánságod van. (Szünet.)
Clodius (benyit): Mi történt itt?
Metellus (Clodiához): Nehogy elfelejtsük, - Catullusnak okvetlenül meg kell mondanod...
Clodia (idegesen): Meg fogom mondani.
Clodius (előrejön.)
Metellus (behatóan): Hogy bocsánatot akartam kérni tőle...
Clodius (élesen, Metellushoz): Hallom, mostanában milyen jó a kedved!
Metellus (Clodiushoz, szeliden): Légy csendben!
Clodius (élesen): Meg se mukkanjak?
Metellus: Természetesen. (Clodiához fordul): Nem hívnád meg egyszer Catullust?
Clodia: Még ide is jöjjön? (Ingerülten nevet.)
Metellus (nagyon komolyan): Ha te kérnéd?
Clodius (a szeme Clodia felé villan): Te úgyis meg akartad hívni őket, mielőtt elutazol...
Metellus (ugyanúgy): No látod!
Clodia (türelmetlenül): Meglátjuk.
Metellus: Majd értesíts. (Kimegy.)
Clodius (azonnal): Ő hívja meg Catullust?
Clodia (feláll): Csak ne csodálkozz és főként: ne sajnálkozz!
Clodius: Hát nem érdekes?
Clodia (élesen): Leszel szíves?
Clodius: Ha ilyen szigorú vagy! (Nevet.)
Clodia: Fésülj meg! (Szórakozottan tesz-vesz a szobában. Szünet.)
Clodius: Catullus vár odakinn!
Clodia: Várjon! (Tükre elé ül.)
Clodius (Clodia haját bontja): Alig lehetett beszélni vele: olyan izgatott.
Clodia (megvetőn): Mint mindig.
Clodius: Hogy jöjjek be, nézzem meg, mit csinálsz?...
Clodia (szavába vág): Én semmire nem vagyok kiváncsi!
Clodius: Jó. (Szünet. - Fésüli): Kontyba parancsolod?
Clodia (idegesen): Ne olyan rendesen!
Clodius: Pedig szereti a rendet. Csak nem bírja. (Nevet): Igaz?
Clodia: Tudod, mi történt itt?
Clodius: Beszélik.
Clodia: És ilyen jó a kedved?
Clodius: Nem elég a bajom? - Még szomorkodjam is?
Clodia (megvetőn): No, még egy pár bölcs észrevételt, - mikor ég a ház!
Clodius: Nem is ég! - Mindjárt meghallod.
Clodia (gyűlölettel): Akár az apánk!
Clodius (mosolyog): Mindjárt másként fogsz te beszélni...
Clodia (kezébe temeti arcát): Ezt a silány könnyelműséget! Ezt a fordulatos beszédmódot...
Clodius: Meg sem kérdezed, mit mondott Catullus?
Clodia (felpattan): Hagyd már abba azt a silány nevetést! (Szemei szikráznak.)
Clodius (kétségbeesve): Én nevetek?
Clodia: Ne nevess nekem folyton, mikor senki sem nevet! (A haja lebomlott vállaira.)
Clodius: Catullus ma este meg akarja lesni és le akarja ütni. (Szünet.)
Clodia (megrázkódik.)
Clodius (fürkészi az arcát): Vagy már nem akarod?
Clodia (sápadtan): Menj érte... Beszélni akarok vele!
Clodius: Pihenj előbb egy kicsit.
Clodia (maga elé): Hogy gyűlölök én már mindent!
Clodius: Hiszen most meghívta! - mit akarsz? (Ránéz): Vagy nem bízol benne?
Clodia: Nem bízom benne. (Szünet.)
Clodius: Az más. (Szünet.)
Catullus és Tertullia (bejönnek.)
Tertullia (azonnal): Jaj, gyerekek! (Leül az ajtó mellett egy székre. - Kacag.)
Clodius (Tertulliának): Ne csinálj itt komédiát! (Hozzá siet.)
Tertullia (Catullusra): Odanézzetek! Ezt az embert!
Clodius (izgatottan, halkan): Clodia nem jól van!
Tertullia: Egy fél óra óta nem hagy leülni. Fel-le, fel-le, mint a bolondok!
Catullus (odament Clodiához): Rosszul vagy?
Clodia: Semmi bajom.
Catullus: Mért van lebontva a hajad?
Clodia (idegesen): Fájt a fejem.
Tertullia (a lábait dörgöli): Mikor úgyis minden ijedtség a lábamba száll!
Catullus (Clodiusnak): Zárd be azt az ajtót.
Clodius: Nem jön az be úgysem ide. (Bezárja az ajtót.)
Tertullia (felpattan. Clodiához): Drága szívem! Hát még élsz? (Kitárja karjait.)
Clodia (mosolyog): Úgy látszik.
Tertullia (odaszalad hozzá): Repülök hozzád! Szívem!
Catullus (fel-le jár): Bitang! (Szünet.)
Tertullia (Catullus felé fordul. Szaval):
«Ne nézd a fekete felhőt, - magad is az vagy!»
Clodia (idegesen): Ne szavalj mindig, Tertullia!
Tertullia: Akkor ide fülelj! (Hevesen suttog valamit Clodiának.)
Clodius (Catullusnak): Bejövök, - hát itt áll...
Catullus: Kicsoda?
Clodius: Metellus.
Catullus (odafordul Clodiához): Ő visszajött ide?
Clodius: Egész nyugodtan beszélgettek.
Tertullia (Clodiának): Te még szóba is álltál vele?
Clodia: No látod! - Nem is vagyok olyan rossz.
Clodius: Hiszen meg is hívott, Catullus.
Tertullia (feláll): Mit mondasz?
Clodia (Catullusnak): Bocsánatot akar kérni tőled...
Catullus: Ő még azt is tudta, ki vagyok?
Clodia: Megmondtam én neki! (Szünet.)
Catullus (csendesen): És hová hívott?
Clodius (izgatottan): Hát nem érted?
Clodia: Ide, - vacsorára.
Tertullia (izgatottan): Az ő vendége leszel, - nem érted?
Catullus (jelentősen Clodiának): Rendbe' vagyunk.
Clodius: Vagyis?
Catullus (nem felel, - leül.)
Tertullia (hangsúlyozva): Mi a meghívást elfogadjuk!
Catullus (csendesen): El bizony!
Tertullia (Clodia nyakába borul): És ezt csak így mondod?
Clodius (leül Catullus mellé): A véletlenek mindig érdekesek!
Catullus (boszúsan): És ha nem véletlenek? - Akkor mit szólsz?
Clodia: Hogy néztem én itt ki, gyerekek? (Hahotázik.)
Tertullia: Igaz, igaz, - mutasd csak a nyakad!
Catullus (feláll): Most pedig menjetek.
Tertullia (Catullus nyakába veti magát): De ha szeretlek!
Catullus (boszúsan): Nyughass már!
Tertullia (megfordul maga körül, - kecsesen): Szíven szúrt, - láttad?
Clodia (jelentősen): Én beszélni akarok Catullussal!
Tertullia (fellép egy kerevetre): Ez itt a máglya! Idenézz!
"...celeuse aptei
xulinon bomon..."
És lobog és lobog! És akit szerettem, annak vége! (Kezébe temeti arcát.)
Clodius (nevet, - Catullushoz): Mit csináljunk vele?
Catullus: Madárka vagy, - tudjuk! (Leül.)
Tertullia: De milyen művelt vagyok, - ahhoz szólj!
Clodia (feláll. - Idegesen int Clodiusnak.)
Clodius (Tertulliát rángatva): No gyere már!
Tertullia (tragikusan): És mégis, - íme! (Leugrik, - meghajol, kecsesen): Fölösleges vagyok!
Clodius (nevet): Gyere!
Tertullia (belekarol Clodiusba és kevély fejtartással kifelé megy.)
Clodia (utánuk kiált): Este!
Tertullia (visszahajlik az ajtóban): És ezt az ajtót itt bezárni!
Clodia (utána kiált): Nem szégyenled magad?
Tertullia (visszahajlik): Én, - nagyon! (Nevet. Eltünik Clodiussal. Szünet.)
Catullus (feláll): Ez volt az én életem titokzatos háttere?
Clodia (máris izgatottan): Ismerted, láttad...
Catullus (szavába vág): Ez a féreg?
Clodia: Nem ma láttad őt először...
Catullus (elönti a vér): Node lesütöttem a szemem, - ma is! A férj előtt!
Clodia (ingerülten): Ne olyan hangosan.
Catullus: Takarodtam innen - ahogy parancsolta!
Clodia: Én küldtelek.
Catullus: És miért? Mért nem hagytad, hogy belevágjam az öklömet?!
Clodia: Mert nem tudom elszánni magam, - semmire!
Catullus: Most majd elszánod magad!
Clodia (keserűn): Ne kiabálj.
Catullus (fel-le jár): Ne kötözz össze még te is... Elég ez a nyomorúság, hogy én folyton csak lesütöm a szemem...
Clodia: Én is, látod! - ami még nagyobb nyomorúság! (Szünet.)
Catullus: Igazad van, - nem tettem érted soha semmit. (Leül a szoba egyik sarkában): Igazad van!
Clodia (maga elé): Mindegy! (Szünet.)
Catullus (újra fellobban): De fordultál te valaha is hozzám? Beszéltél, ahogy kell? Hogy megértselek?
Clodia: Nem mondhatod...
Catullus: Hiszen nevetgéltél!
Clodia: Több ma sem telik tőlem.
Catullus: Egy kocsmában igen?
Clodia: Más megöli magát. (Szünet.)
Catullus: Hogy én ilyen vagyok, az végre tőled is függ talán... Ha egy életen át magyarázod, hogy rongy vagyok, akkor az vagyok. (Feláll.)
Clodia: Neked az erőidre, de minden egyébre is magadnak van szükséged. - Mondtad elégszer! (Felkapja a fejét, - kifelé figyel.)
Catullus: Csakhogy nem magamat gyilkolom velük többé, az a különbség!
Clodia (az ajtóhoz fut, - szélesen kitárja.)
Catullus (fel-le jár, - ezalatt): Kifelé az erőkkel, itt az ideje! Igazad van!
Clodia (becsukta az ajtót, - könyörögve): Az Isten áldjon meg!
Catullus (izgatottan): Mit akarsz megint? - Mi az?
Clodia (kétségbeesve): Ő hallgatózni szokott, - érts meg már!
Catullus (felkiált): Kitekerem a nyakát, - úgyis!
Clodia: Kiabálással akarod elintézni?
Catullus: Nekem is egy az élet! (Otthagyja. Fel-le jár megint): És ha muszáj úgy élni, ahogy a többi, megpróbáljuk azt is! (Szünet.)
Clodia (aki pár pillanatig elmerülve állt a helyén, - halkan): Tegnap azt mondtad, hogy őrültség.
Catullus (feléje fordul): A meghívást elfogadom. - És most mit akarsz? - Beszélj!
Clodia (sápadtan): Te mit akarsz?
Catullus: Te kérdezed?
Clodia (szinte könyörögve): Hallgass meg engem, Catullus...
Catullus (szavába vág): Igazad volt! Belátom! Mit akarsz még?
Clodia: Nézd!
Catullus (újra a szavába vág): Mikor oly világos! Oly szégyenletesen világos és egyszerű!...
Clodia (felkiált): Hallgass már meg engem! (Szünet.)
Catullus (rekedten): Összeülünk vele, - hárman! Az csak jó mulatság!
Clodia: Csakhogy én mégsem voltam mindig az, aki ma vagyok...
Catullus (ránéz): Ez megint mi? - Új hangok?
Clodia: Azt reméltem, hogy te mégis csak emlékszel rám...
Catullus (zabolázatlanul): Ettől te úgysem szabadulsz! Mondhatsz, amit akarsz. Ezt most végigcsináljuk, fiam! Már csak azért is, lássuk, mi lesz? Mit fogsz csinálni és mondani és kifogásul hozni?
Clodia (sápadtan): Csakhogy én vele éltem!
Catullus (felkiált): Ja úgy!
Clodia: És nem tudom, nem azért tartok-e ma is ott, ahol tartok...
Catullus: Még egy szúrás nekem?
Clodia: Magamról beszélek!
Catullus: Nincs több szúrás! - Rajtam fát vághatsz, fiam... (Az ajtón kopognak.)
Clodia (sápadtan): Ki az?
Catullus (vadul): Ki az?
Clodia szobalányának (hangja kinn): Kész a fürdő.
Catullus (kikiált): Idd meg! (Bereteszeli az ajtót.)
Clodia (iszonyodva): Minek még ez is? - Mikor undorodom tőle!
Catullus: Hanem?
Clodia: Pihenni szeretnék. (Szünet.)
Catullus (enyhébben): Meghalunk mi is egyszer. - Ne légy türelmetlen.
Clodia: Itt az ideje.
Catullus: Ez még nem az a perc. (Szünet. - Közel megy hozzá. Csendesen): Neked kellene vigasztalnod...
Clodia (reménytelenül): Én nem tudok vigasztalni.
Catullus (hirtelen kedvteléssel): Vigasztalj meg, szomorúságom! (Furcsa mosollyal): Hiszen az vagy. - Te vagy a szomorúságom.
Clodia (csendesen, - komolyan): Nemcsak neked.
Catullus (furcsa lendülettel): Törődöm én másokkal, azt hiszed?
Clodia (mondani akar valamit.)
Catullus (ugyanúgy): Nekem nincs szívem, - láthatod.
Clodia (keserűn mosolyog): Talán már nekem sincs, Catullus!
Catullus: Csakhogy én amellett hazudok! (Az exhibició élvezetével): Úgy teszek, mintha áradna belőlem a szív. (Szünet.) És minél hidegebb és üresebb vagyok, annál inkább. (Elpirul. Szünet.- Kínos mosollyal): Az ember komédiázik, fiam.
Clodia (keserű mosollyal): Nem baj az, Catullus.
Catullus (szilajon): Amellett mi még Görögországba is megyünk. - Igaz?
Clodia (ránéz, - nem felel.)
Catullus: Dehogy nem! Hiszen te bátor vagy! Túl életen és halálon, ahogy mondod is. (Az ajtón kopognak.) Annak nem lehet félni!
Clodia (kikiált): Mit akarsz megint?
Calvus (hangja kinn): Majd megmondom odabenn.
Catullus (felkiált, - nyersen): Ez Calvus?
Clodia: Úgy látszik.
Catullus (az ajtóhoz megy, kinyitja. A két barát némán néz szembe egymással. - Catullus szilajon): No?
Clodia (szeliden): Gyere beljebb, Calvus.
Catullus (gúnyosan): Sose szégyeld magad!
Calvus (bejött, - ingerülten): Miattad vagyok itt, - ma már másodszor.
Clodia (keserűn, gúnyosan): Mi már tegnap kibékültünk, Calvusom. (Nevet.)
Catullus (Calvusnak): Ezt szeretnéd elhitetni magaddal?
Calvus (ingerülten): Ez megint mit jelent?
Catullus (a vállára ver): Ne búsulj, - annyit jelent.
Clodia (dacosan): Ülj le, Babszem, - annyit jelent.
Calvus (leül, - kedvetlenül): Furcsák vagytok.
Catullus: Nem is vagyunk mi furcsák!
Clodia: Mi szeretjük egymást. (Keserűn nevet.)
Catullus (harsányan): Úgy van.
Calvus (zavartan): Mikor utazol?
Catullus (gúnyosan): Hiszen búcsúzni jöttél, - igaz-igaz!
Clodia: Metellus búcsúvacsorát ad, - eljössz?
Calvus (izgatottan): Milyen búcsúvacsorát?
Catullus: Ne légy olyan bárgyú, öregem! Búcsúvacsorát! - Majd meglátod! Ne félj!
(A függöny lemegy)
(Folyt. köv.)