Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKÍJ: SZÍNVÁLTOZÁS
Alexéj Iványcs az ezredessel a pihenőn ismerkedett meg, azon a helyen, ahonnan kilátás nyílt a városkára és a távoli hegyekre. Az ezredes állt és lenézett a tekergőző útra, Alexéj Iványcs ugyanezen az úton felfelé igyekezett a városból, Nelli pedig rekedten megugatta, ahogyan a zsíros kiskutyák szoktak ugatni.
- Adok én neked! - fenyegette meg Alexéj Iványcs az ujjával.
- Maradsz, Neljúszja? Rossz kis kutya! - fedte meg az ezredes.
- Nem harap?
- Ugyan, hát mért harapnánk: jól nevelt kutyuska vagyunk... - felelte az ezredes.
Így ismerkedtek meg, és az ezredes még azt is elmesélte kutyusáról, hogy elaludni sem tud nyugodtan, - folyton morog és cibálja nadrágjánál, ha este ide nem jönnek, éppen erre a helyre, s nem nézik el kedvükre a városkát és a távoli hegyeket. Alexéj Iványcs szintén elmondott egy idevágó történetet, húsz perc mulva pedig már Dobycsinéknél ült vendégségben tea mellett és így beszélt:
- Vadászni lenne jó egy kicsit... Nyulak vannak errefelé, - hányat láttam saját szemeimmel, - de nyestekre! Nyesteknek is kell lenniök, - feltétlenül, mert tölgyerdők vannak, oduk, - az ilyen helyeket pedig szeretik. Feltétlenül meg kell próbálni...
Az öregasszony is az asztalnál ült, egyenesen Alexéj Iványcs szemei elé tolva fabálványkép-arcát; az uzsonna körül azonban az ezredes sürgölődött, fásultan kínálgatva a kétszersültet, befőttet, gyümölcssajtot, míg Natálja Lvovna csak rövid ideig maradt, unatkozott és szobájába ment, hogy leveleket írjon.
Mikor a vadászatról, nyulakról, nyestekről hallott beszélni, az ezredes annyira elérzékenyült, hogy táncolni kezdett a székén és az arca felragyogott.
- Ön vadász? Lám, milyen kedves: vadász!... Ah, a vadászat, a vadászat!... Ah, a vadászat!
- Hiszen vadászatról jöttem ide is, - unokafivéremnél töltöttem el az egész augusztust a rezányi kormányzóságban... Ott van egy darabka földje; nem mondom... birtok, - régebben birtok volt, de ma csak egy darabka föld, - hetven gyeszetyin... A Mescserja!... körülötte csupa mocsár! Kacsák - leteríthetetlen milliók!...
- Igen, igen!... Mindjárt mutatok valamit magának, drágám, mindjárt megmutatom...
Még a vállánál is megragadja az ezredes, de képtelen elhallgattatni Alexéj Iványcsot.
- Rucák - tízfontosak, - valóságos libák és se szeri se számuk!... Békasszinek, gojzerek, erdei szalonkák... A makkrécét a vadak közé sem számítják: százával lőttük őket, százával...
- Haty-tyú-kat is lőttek? - kérdezi lassan a vénasszony.
Ezt oly nyugodtan mondja, - annyira mozdulatlan maradt az arcában minden, mihelyt megkérdezte, - hogy Alexéj Iványcs meghökkenve nézi néhány pillanatig.
- Hattyúkat? - Úgy tesz, mintha az emlékezetében keresgélne, közben pedig hadarva felel: - Hattyú... hogy is mondjam... A hattyú ritka madár arrafelé... A hattyú ott ritkaság...
- Ej-ej, - ne beszélj már: hattyúkat!... - förmed az ezredes a vénasszonyra. - Mindig van valami mondanivalód... Inkább hallgass!
- Mért hall-gas-sak? - kérdezi az lassan.
De Alexéj Iványcsnak hirtelen úgy rémlik, hogy szakadék tátong előtte, - feneketlen mélység: hattyúk... Mért nem voltak az életében hattyúk? Kellett lenniök: szomorú, üres a mult nélkülük... Üres... Tökéletes pusztaság... És e pusztaságtól megrettenve, gyorsan mondja:
- Igen, igen, már emlékszem - hattyúk! Tényleg, csak egy eset volt... Megpillantottunk egy kis csapatot, öt darabból állót...
- Fe-hé-rek voltak?
- Hagyd már abba! - mérgelődik az ezredes. - Hát persze, hogy fehérek...
- Ne-em, - inkább kissé szürkések - fiatalok... - nyugtatja meg a vakot Alexéj Iványcs. - Unokafivérem meg gyorskezű ember: kétcsövű puskájával piff-paff, - kettő pottyant le egyszerre! Zsupsz! Nagy madarak! A többi három elrepült, de különös...
- Egy helyen es-tek le?
- Úgy... tíz lépésre egymástól... Farkas-kartáccsal lőtt... A másik három pedig... kört írt le - és - különös, - megint ugyanazon a helyen ereszkedett alá!
- Ahol amazok fe-küd-tek?
- Ahol amazok...
- Meg-saj-nál-ták őket.
- Nyilván... Vagy talán csak kiváncsiság volt, még soha senki sem lőtt rájuk. Leereszkedtek és... Én most sem lőttem, - az unokafivérem egyedül: Piff! Paff-puff! Az én puskámból is, - mind a hármat... Én nem lőttem.
- Nos, és megették?
Az öregasszony nyakas, Alexéj Iványcs pedig nem tudja, hogy eszik-e a hattyúkat.
- Kettőt megettünk, - határozza el magát hirtelen, - sőt vendégeket is hívtunk: a papot és a felcsert, - hiszen elképzelhetik, milyen hatalmasok voltak!... Hármat kitömettünk: egyet nekem, egyet unokafivéremnek, a harmadikat meg... egy szomszédnak ajándékoztuk: jó ember volt, - békebíró, - neki. Ritkajó ember!
- Lá-ám!... Az én fi-am is... Volt egy fi-am, meg-halt... Had-ap-ród... Ő is... Egy haty-tyút ki-tö-mött... Húszon-öt rubelért el-ad-ta... - nyújtja el az öregasszony végtelenül lassan és nyugodtan: ha csak valami is megrezzent volna kövér arcán; úgy tetszik még ajkai sem nyíltak széjjel.
- Mama! - mondja az ajtó mögül Natálja Lvovna szigorúan, azon a tartóztató hangon, amelyen anyák beszélnek fenyegetésre szoruló gyermekeikkel.
- Mi az?... Mit akarsz? - fordítja fejét arrafelé a vak.
- Ne szopjon ki semmit az ujjából! - és Natálja Lvovna hangja undorodó.
Az ezredes pedig, - itt, a szobákban, este, alacsonyabbnak látszik, és tapad, mint a bojtorján, - Alexéj Iványcshoz ugrik, megragadja a karjánál és úgy siet, hogy a szó szinte a torkán akad:
- Albumjaim vannak, - gyerünk, nézzük meg... pompás vadászalbumok... vagy idehozzam őket?
Alexéj Iványcs megindul az ezredessel, de mikor a másik szoba küszöbére érnek:
- Ne felejts itt, vigyázz, - mondja a vak asszony, lépteik irányába emelve fel arcát. - Vigyázz, - itt ne felejts!
- Hogy felejtenélek?... Hogyan?... Na, hogyan? - kiabálja az ezredes.
- Azért... Ne felejts.
- Kereszt!... Hm?... Te - keresztem!... Ez az én keresztem! Kereszt!
Csontos keze haragosan csípett bele Alexéj Iványcs karjába valamivel a könyök felett, amitől az kissé zavarba jön. Az ezredes lépései még kemények; cipősarkai magasak és hangosan kopognak.
Az albumban megsárgult, ujjakkal összefogdosott képek ugrálnak (az ezredes kezei erősen remegnek): az ezredes farkasvadászaton, az ezredes kecskevadászaton, az ezredes leterített nyulak hegyén, az ezredes agarakkal, az ezredes kopókkal... Vannak vele még fegyveres tisztek, katonák, civilek is, - de mind csak töltelék, a főszemély ő. És a felvételeken mindenütt méltóságteljesen komoly és szigorú. Bajusza, baslykként leereszkedő orra alatt sűrű; szemöldökei bozontosak.
Az ezredes bajusza most keskenyre van nyírva, és Alexéj Iványcs sajnálja a régi bajuszát, és azt is sajnálja, hogy ő maga keveset vadászott, nem látott szabadon sem farkast, sem kecskét, sem nyestet, sem hattyút, és ha váratlanul legalább unokafivére akadna tényleg a rezányi kormányzóságban, aki hirtelen született meg elméjében, hogy legyen miről elbeszélgetnie az öreggel, és kétségtelenül azért született meg, mert kecskeszarv-fogas állt az előszobában.
Kettejük előtt az asztalon egy rózsaszínű porcellángyertyatartóba szúrt gyertya kék láng-nyelvecskéje lobog, amitől fénycsillag játszik az ezredes kemény homlokán, míg hangja rekedten és recsegve hagyja el érdes gégéjét, mikor elmagyarázza a felvételeket:
- Eh, kellemes így visszaemlékezni!... Ez itt - Moszolov földbirtokos erdejében, a sacki járásban... Aratómunkán voltam ott századommal, - akkor kapitányi rangban, - összebarátkoztunk... Kilenc darab farkas, mit szól hozzá?... Hajtóvadászaton! Ez pedig... ugyancsak Moszolovnál, - ménese volt... Híres... Nem hallott róla? Nagyon gazdag!... Tízezer gyeszetyin erdeje leégett, - még egy arcizma sem rándult meg! Oda se utazott... Olyan vöröses, köpcös... Ez meg... hogy is hívják... Liv... Liv... Biztosan rá van írva: Mitau, Livland, - persze, már emlékszem, hogy Livland; Osten-Sachsen báró erdejében... Hm... Akkor Rigába voltam vezényelve... A székváros Riga, a kormányzóság mégis livlandi. A németeknél «minden fordítva van»... Ezek itt kecskék... Ez itt pedig, mellettem, a körletparancsnok, - a nevét már elfelejtettem, szintén valamilyen báró... Nézze meg ezt a képet; milyen kár: pompás felvétel, - leöntötték vörös borral... A feleségemmel vagyok rajta lóháton... Korlátugratásra is megtanítottam... Nagyszerűen lovagolt, drága barátom, csodásan... Csodásan... Csodásan...
- Az én feleségem, - Valentyína volt a neve, - Valentyína Mihájlovna, - szintén jól lovagolt... - vetette közbe Alexéj Iványcs. - És korcsolyázott is... Igen, nagy kár, hogy elrontották: kitünő felvétel.
- Festmény! Egyenesen - művészi alkotás... Ez pedig - leányom kislány korában... Még fehér ruhácskában futkározott... - E szavaknál az ezredes felsóhajtott, krákogott és a fejét csóválta.
Az albumból egy tízéves leányka szégyenlős, nagy szemei néztek Alexéj Iványcsra, aki számára az egész élet még olyan ködös mese, olyan titok... Ime, elszólították valamilyen nagyon fontos, gyermeki dolga mellől, kérik, hogy álljon mozdulatlanul egy percig, és nézzen egy pontra, - és felállt, fehér köténye szélét gyűrve ujjai közt, és mogorván néz, feltétlenül arra, aki a gép mögött áll, a gép mögött pedig, nyilván, a meghívott fényképész áll, egy teljesen új és kissé talányszerű arc, blúzban és széles peremű kalapban... Felülről erősen tűz rá a nap, és úgy tetszik, hogy csak az imént mondta apjának: «De minek, papa?! Nem akarok... Inkább később»... Vagy tüstént mondani fogja, mihelyt elkattant a gép és a fényképész beleegyezőn bólint feléje banditakalapos fejével.
Alexéj Iványcsnak kellemes nézni ezt a leánykát, rövid, intézeti copfjával és nagy szemeivel, - és sokáig nézi. Elképzeli mellette fiát, Mítját és így szól az ezredeshez:
- Az én Mítjám, - a megboldogult fiam, - csaknem ugyanebben a korban halt meg nemrég, torokgyíkban...
Szeretné hozzátenni, hogy ha Mítja élne, ezzel a leánykával itt most mindenféle gyermek-témákról beszélgetne: arról például, - hogy van-e szaga a buzavirágnak, és miért nincsen errefelé nefelejts, és nagyok-e a cirkálók, és drágák-e a karneol-kövek, amelyek a parton, a tengeri homokban találhatók.
De amikor visszagondol Natálja Lvovnára, aki unalmában otthagyta az imént, hogy leveleket írjon a szobájában, valamiért sajnálni kezdi, hogy már régóta tudja, mekkorák a cirkálók, és milyen olcsók a karneolok, és van-e szaga a búzavirágnak, - és már nem volna miről beszélgetnie az ő Mítjájával... Ezért egyáltalán nem azzal folytatja, amivel akarta:
- Nagyon tudnivágyó fiú volt... és romlatlan... és szép, kedves... Maga vezette a házat nálunk, - amikor ketten maradtunk...
Az ezredes azonban már tovább lapozott az albumban és a rövidkötényes leányka helyett egy divatosan kisütött hajú fiatal bakfist mutatott, oly kifejezéssel a kihívóan felvetett arcon, amilyen csak tizennyolc éves korban szokott lenni, amikor minden nem-buta ifjú lángésznek tartja magát, minden bájos fiatal leány pedig királynőként tekint körül, - és így szólt:
- Ez is Natása.
Natása előkerült aztán még néhányszor (a vadászalbum után észrevétlenül megkezdődött a családi) - majd mint tanítónő, majd különféle szerepekben, amelyek az ezredesnek nem jutottak az eszébe, s amire Alexéj Iványcs nem is volt kiváncsi. Mindannyiszor, valahányszor elsuhan előttünk egy idegen élet, valamit kiszorít a lelkünkből, és ha lökőereje nem nagyon heves, mint egy rendes szállodában, pontosan megkapja az őt megillető helyet. Így foglalta el helyét a fehérkötényes kislány: éppen a szégyenlős gyermekszemei hatoltak le legmélyebbre az emlékezetben, és minden egyéb csak poggyász volt vele.
Az ezredes szobájában pedáns öregember-rend volt, és az ablakon, két hosszúkás, teknőalakú ládában, almák és körték érlelődtek, már sárgák, de látszatra még kemények.
Jellegzetes, őszi, édeskés illat volt tőlük a szobában... Mikor Mítját szeptemberben eltemették, a temetőkapu előtt kofák ültek sorjában almával és körtével, és - erre összeborzongva emlékezik vissza Alexéj Iványcs - ugyanilyen szag volt... Az ezredes csodálkozására Alexéj Iványcs megrándítja vállát, elgondolkodva fütyörész egy darabig és egyszerre a körtékről kezd beszélni:
- Egyenként papirosba kell őket csavarni: akkor hamarább megérnek... Hogy miért, nem tudom, de úgy van, ahogy mondom: hamarább megérnek.
*
- Visz-sza-jöt-tél? - kérdezi az öregasszony színtelen hangján, amikor ismét belépnek a szalónba.
- Hová is mehetnék el tőled?... Hová?... Keresztem! - mondja az ezredes most már nyugodtan.
- A-há... keresztem! - ismétli az öregasszony és váratlanul édesen, hosszasan és szélesen felásít, mintha egy egész életen keresztül hajszolta volna a férjét, aki folytonosan kibujt, kisiklott a kezei közül és csak most került a hatalmába, örökre a hatalmába és többé nem menekülhet tőle, - és megpihenve, megengedheti már magának, hogy békésen és mélyen felásítson, amennyire ugyan lepetyhüdt és nehéz orcáitól megteheti.
- Hozz hát egy po-hár sört... - mondja azután. - Vagy két po-hár-ral: talán a ven-dég is iszik velem. I-szik sört? - keresi Alexéj Iványcsot jobb fülével.
- Iszom... Mindent iszom... - siet Alexéj Iványcs a felelettel.
És melléje ül és figyelmesen, szemérmetlenül figyelmesen (hiszen az asszony nem látja) végigméri kezeit, kockás flanellből varrt, lompos, szürke blúzát, a kendőt lapos, széles fején, nagyon ritka, vékony, meghatározhatatlan színű hajával, szivacsos kis orrát, végül zavaros szemeit... Gyorsan hátranéz, hogy nem tért-e még vissza az ezredes, és még közelebbről megvizsgálja a szőrtelen szemöldököket, a pórusokat az orron, a lapos, petyhüdt füleket, barnás lyukakkal a fülbevalók számára...
Alexéj Iványcs szeretné megkérdezni, hogyan és már régen megvakult-e, de a vak maga tesz fel kérdést:
- Gyó-gyu-lást ke-res-ni jött ide?
- Nem, nem vagyok beteg, nem... És sohasem is voltam beteg!... Nem emlékszem, hogy...
- P-pfuj, uram teremtőm! - kiáltott fel az ezredes az ajtóból, sörrel kezeiben. - Hiszen megmondtam neked, hogy Alexéj Iványcs - e-e... városi mérnök, - hidakat épít itt... na.
- Ú-úgy... Al-kal-ma-zás-ban van itt!... Drá-ga itt az é-let... És enni-való sincs...
- N-nem, valami csak akad néha... A klubban nem rossz a konyha.
- Pedig bjelocerkovi son-kát nem tud-tak kerí-teni a számomra.
- Bjelocerkovit?
- Igen, - fenyő-tobozokon füstölik, - elegyedett a beszélgetésbe az ezredes, sört töltve a poharakba. - Mondhatom, pompás íze van ennek a sonkának!
- Bo-ró-ka-bo-gyón füstölik és egyáltalán nem fenyő-tobozokon...
- Nem, már megbocsáss, - a tambovi sonkát, - azt igen... Bár nem igaz, - a mogiljovit... Ez sem igaz... A kovnói sonkát füstölik borókabogyón és nem a tambovit... De akkor min is füstölik a tambovit?
Minthogy az ezredes várakozón nézett Alexéj Iványcsra, mintha tőle remélt volna választ, az sietve mondta:
- Nem, azt nem tudom... Az itteni polgármester (e szavakkal közelebb húzva magához a befőttet) valami ízletes, valósi tatár csemegével vendégelt meg, gyümölcsdarabokból főzik... Főzik és főzik, és persze cukorral főzik, mindaddig, amíg késsel lehet vágni... bekmesznek hívják... nagyon ízletes!
- Ra-dom-ban et-tünk ilyent... emlékszel?
Dobycsin kerek szemeket meresztett, vállat vont, vértanuarccal fordította erőscsontú fejét Alexéj Iványcs felé és egyszerre, akadozva, egészen másról kezdett el beszélni.
- Á-á... e-e-e... Az imént ön azt mondta - a gyümölcs... ha papírba csavarjuk... gyorsabban megérik... Miért is van ez így tulajdonképpen?
Szemei szürkék, kifakultak, vörös aggastyán-burkokban, sötétbarna zsákokban... «Az asszonynak pedig, nyilván, gesztenyebarna szemei voltak», - dönti el magában Alexéj Iványcs és gyorsan felel:
- Nem, ezt már nem tudom megmagyarázni, - és nagy kortyokban, erőlködve issza sörét.
A villa-bútorok, éppenúgy, mint a szállodák és várótermek bútorai, utálatosan egyhangúak és ridegek. Schmidt emellett, takarékosságból, csupa szedett-vedett darabbal tömte meg ezeket a szobákat, és csupa kemény darabbal, holott öregembereknek puha bútorok kellenek; Alexéj Iványcsnak megesik a szíve Dobycsinékon és hogy valami kellemeset mondjon, így szólt:
- Az obszervatórium jóslatát hallották? - Meleg idő marad egészen decemberig!... Igen, igen... És erős szelek nem lesznek...
- Á-há! - élénkült fel Dobycsin. - Bár ezek a jóslatok, legnagyobbrészt... Hm... Amit az erős szelekről mondott, annak örülök a legjobban, ez a legkellemesebb az egészben - ah, mennyire torkig vagyok velük!... Csontig keresztülfujják az embert!... (még most, a szobában is, megborzongott az ezredes).
- Hát pre-fe-rán-szot ját-szik? - kérdi a vak, váratlanul.
«Hát persze!» - akarja mondani éppen Alexéj Iványcs, de látja, hogy Dobycsin fejével és kezeivel tagadó jeleket mutogat, és sietve feleli:
- Nem... Semmilyen kártyajátékot sem játszom... Még a kárót és a kőrt sem tudom megkülönböztetni egymástól...
- Eh, ma-ga... rossz em-ber!
- Mit tegyek... Dominót...
- Á-á! - mondta az öregasszony elégedetten.
De amikor Alexéj Iványcs látja, hogy Dobycsin kétségbeesett mozdulattal kap a fejéhez, így folytatja:
- Dominót nagyon szeretnek játszani ezen a vidéken, - nem értem, micsoda élvezetet találnak benne...
- Én meg azt hit-tem, hogy ját-szik...
- Szenvedélyes játékos! - mutatott Dobycsin a feleségére és szinte ragyogott az örömtől, hogy Alexéj Iványcs ennyire értelmesnek bizonyult. - Mikor Obuh kapitány ütegparancsnokságot kapott és feleségével elutazott, - rendkívül bájos emberek voltak, persze, és állandó partnereink, - «Tavasztgusztban majd meglátogatjuk magukat, mondja nekik... Várjanak bennünket!...» Mit szól hozzá? Tavasztgusztban... valahol a világ végén! Mindnyájan azt gondoltuk, hogy csak úgy mondta... hm... baráti tréfából... Pedig - komolyan gondolta! Komolyan gondolta!... (Dobycsin még el is vörösödött.)
Alexéj Iványcs igyekezett elképzelni, hogyan lehet a vak asszony szenvedélyes játékos, és nem tudta; úgy döntött tehát, hogy ez is a multba tartozik... mint a vadász-album és a másik, a családi album, a vörös borral leöntött fényképpel, és a másik fényképpel: a fehérkötényes kislánnyal.
- Női szeszélyek!... - folytatta az ezredes. - A leányommal is így vagyok: nem eszi meg a fiatal csibét! - «Hogyan van az, hogy kivétel nélkül mindent megeszel: marhahúst, borjúhúst, bárányhúst és halat és vadat és csirkét... (képzelje!)... Hiszen csirkét is eszel! Miért nem szíveled a fiatal csibét?» - «Nem bírom...» - «Hogy értsem, hogy: nem bírom? Miért nem bírod, vajjon?» - «Nem bírom és kész...» Nem bírom és kész! - vonogatta hosszasan a vállait és bánatosan nézett Alexéj Iványcsra.
- Mi még el-u-ta-zunk hoz-zájuk, - mondta a vak, ásítva.
- Hová? Hová utazol?
- Obuhékhoz... Tavasztgusztba...
- Na látja?... - Dobycsin oly szomoruan csóválta a fejét, hogy csak Nelli tudta felderíteni: bejött egy csonttal a konyhából, letette az ezredes lábai elé és morogni kezdett.
- Mi az, csontocska, Neljúszja?... Ah, milyen jó csontocska! Ah, milyen pompás csontocska! Ah, milyen szép csontocska! - Ha nem dicsérem, meg nem eszi a világ minden kincséért!
- Megérti önt...
- Csodálatos kutya!... Határozottan megért, - mindent a világon!... Egyél, Neljúszenyka, egyél: nagy-gyon jó csontocska... Igen-igen-igen... Pom-pás csontocska!...
Az ajtó most csendesen kinyílt: Natálja Lvovna jött be a szobába és leült a diványra, maga alá húzott lábakkal. Alexéj Iványcs udvariasságból úgy fordította a székét, hogy arccal legyen feléje, de Natálja Lvovna nem elegyedett a különös beszélgetésbe: teljesen nyugodtan ült és csak nézte felváltva mindhármukat, kissé összevont szemöldökökkel - Alexéj Iványcsot ugyanúgy, mint az apját, az anyját. Alexéj Iványcs most figyelmesebben vette szemügyre, mint az előbb, és megállapította, hogy az egész arca - csupa szem; de ezek a szemek - nem azok, amelyek az albumban, a fényképeken suhantak tova, hanem olyan már sokat látott és sokat tudó szemek, amelyeknek pillantása alatt fészkelődni kezd az ember a székén.
A fekete blúzból fehér oszlopként emelkedett ki a kerek nyak, és az arc, - amikor a szemek lehunyódtak, - szabályos volt, kissé likacsos anyai orral és atyjáéhoz hasonló homlokkal; de látni lehetett a szemein, hogy milyen búskomornak érzi magát itt és milyen búskomornak érezte magát a szobájában, ahol a leveleket írta és nyilván eltépte és eldobta, - és nem tudta befejezni egyiket sem és ugyanúgy nézett a tűzre, a gyertyákra vagy a lámpaernyőre, mint mostan őreá.
A merőn átható tekintet mindig kellemetlenül hat, még ha semmi rossz sincsen mögötte. Alexéj Iványcs tíz percig kibírta, forgolódva és feszengve, aztán hirtelen felpattant és búcsúzkodni kezdett, egy bérelszámolást vagy munka-jelentést hozva fel ürügyül, amelyet haladéktalanul, még ma el kell készítenie.
Az ezredes unszolva kérte, hogy jöjjön el máskor is.