Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám
Nevét se ejtsd ki, gyermekem!»
(Hübele asszonyság)
Kit csók s arany nem hagy pihenni,
Térdem ma mégis párna néked
Fejed alatt, mit könnyüvé tett
A tánc s a vad zaj: olvatag
Tagokra hulló forgatag:
Jennym, ledér-szép ölelő te,
Kinek csókját egy pír előtte
Alig tehetné édesebbé,
Mint szeme kékje ékesebbé
Lesz haja hulló aranyával:
Virág, melyen nincs jel, mi rávall,
Hogy melegágya kéj-tövén
Tegnap letört szegény növény,
Holnapra már rajt' semmi disz;
Friss forrásból maréknyi viz,
Mit el sikoltva nyelt a fertő,
Rossz Jenny, bájjal szivet ejtő,
Fejecskéd térdemen felejtő;
Ki képe vagy bankója von
Árnyat merengő arcodon?
Könyv oldalán könyv silbakol
S tömötten ifju éltem árva
Óráit őrzi, haj, bezárva, -
Mikért napot s éjt meglopott,
Hogy majd betél egy szent robot,
Mit mégis ugy hagy szanaszéjjel,
Mint én hagyám munkám ma éjjel:
És látva, hogy szemen s agyon
A tánc hatalma nagy vagyon,
Nem lehetett lábam se bamba: -
Eként akadtál hát utamba.
Fájt volna nyilván tovamenni,
Mert itt vagyok. S most kicsi Jenny,
Feküdni térni sincs erőd.
Könnyű legényt, ily kis szobákhoz
Emlék elég. Mily változást hoz
Pár kurta év sok célja, lám!
S tekintetem szobád falán
Most idegenként tétovázik.
Melytől kavargó táncba szédült
S betű betűre elsötétült.
Lásd Jenny s így elnézve téged,
Özön hajad, mely gazdag éked,
Ruhád, mely oldott és övetlen
S a lámpafényt a drága keblen,
Amint fehért aranyba csillant, -
Könyvhöz hasonlitsz, egy elillant
Álom világán ha kivillant.
Nem sejted ezt te s bárha nyom,
A szégyen tiltja szólanom: -
Szép Jenny, csókok dús szegénye!
De mig csapongó úri kénye
A gondolatnak igy sodor,
Vajjon te min gondolkodol?
Mi jut eszedbe? - tán, miken
Tünődni kár, gyászteli dolgok?
Vagy ami szép van, összetoldod
Csábul nekem? - vagy (keserü
Sejtés!) csak onnan a derü,
Hogy nem vagyok részeg, se durva
S enyhet találsz ölembe hullva?
Hahogy pihenned mód akad,
Ha nyugtot ád a vad zsibongás,
A nagy csömör s a gúnysikongás,
Mellyel kajánság: bősz erény
Ront rád, ruhád mert nem szerény;
A vérszegény szüz néma vádja,
Kinek nyütt képe s rossz kabátja
Láttatja, hogy mely fagyban ég el
S mily máskép virraszt, mint te, éjjel;
S az iskolás tacskó, aki
Nagyokoskodón oktatja ki
Kis társát, hogy ki vagy s mifajta: -
Ha belefáradsz bajba, zajba,
Szégyenbe s mi legyűri benned,
Jó ugye néha megpihenned
S még jobb feledned, hogy a férfi
Ha mit kiélvez, elfecsérli,
Hogy mit beszél és tesz, galád
S ha nem szorult már vágya rád,
Undorral eltol, mint, ha tort
Lakott, az étket és a bort.
Ülj fel s együnk. Kell bor? Nesze,
S ne tűrd, hogy igy töprengve hosszan
Gyalázatod terhét megosszam.
Nem birsz? Sebaj, hagyd itt fejed
S hacsak nem alszol, el se vedd;
Fogd s idd ki ezt, hogy messze muljon
Kábúlatod s a szív viduljon.
Ah, lomha liljom-kéz, beh kár,
Hogy keztyü is rejtette már
S gyürű hagyá ujján nyomát!
Lám, nem fon az, munkát se végez;
(Igy áll megirva, oh beh rég, ez
Oly nyugalomról, mit nem enged
A sors neked). Másféle enyhet
Kap új urától nyár-betelt
Sétányi közt a büszke kert,
Mint melynek áldó vize érbe
Szaladt, a dús gazdát dicsérve,
Még mielőtt a nyár vidor-vad
Hevén a liljom mind lesorvadt.
S a sok lehullt hószin levél
Ágyuk belepte, mint a tél.
De még virágos májusodnak
Rózsái vannak. Nem-e fognak
Elhalni ők is s melyeket
Száz szépmivű rügy rejteget?
Biz ugy; lelankad szirom-ajkuk,
Még ott a tört sziv rőtje rajtuk
S itt a töviskes szár, a pőre.
Árnyát a tél még. Két komor
Rém van csupán: kórság s nyomor -
S csak kéj-facsarta könny omol.
Nagynéha tán kéretlenül
Egy tünde emlék felmerül
A messzi multból, mely neked
Régibb ma, mint sok porlepett
Könyvben talált ódon regény:
Heversz a rét fűszőnyegén,
Kis Jenny, s túl égen, mezőn
Szemed a várost kérdezőn
Réved, minek zűrös zaját
Mesékbe szőtte volt anyád.
Megmondja minden kisgyerek,
Hogy dolgokat, mik ma sem állnak
Árlajstromon, vesznek s kinálnak,
Mig a vasárnap regg alászáll
S még szombat éjjel áll a vásár
S ha száraz, ha eső beeste,
Vásárt üt a Haymarket este.
London tudós porontya tudja,
Fel s le hogy ível sorsod utja,
Ő látja ringó rokolyád
Mint kellet bájt a lucskon át,
Hintód gunyt az erényre mint
Fröccsent s szemed hogyan tekint
- Arany s egészség tovafutván -
Le végig a részvétlen utcán,
Hol park körül s hidon keresztül
Hüs járdalámpák fénye rezdül
S kanyar-vonalt himbálva ró,
Tüzes kigyó, szived maró.
S ha mit a sziv formál, a száj
Kimondna minden szót, mi lenne?
Mint félig feltárt könyv, ha benne
Rég nem lapoztak, összecsattan,
Ugy nyilna fel szómtól agyadban
Egy lap s a ködlő értelem
Könyvét becsukná hirtelen.
Mert tiszta formát s szint ki lelne
Itt, hol salakba hullt az elme
S reá a szennynek árja rútul,
Mint utcamenti Léthe, zúdul?
Nem, tükre nincsen arcnak abban,
S hol hömpölyög, hab egy se csobban,
Alvadt-tunyán gyürűz az örvény
Éjek s napok képét elölvén.
Alszik s felejt: az arc derült -
Nem szebb s aléltabb senki nála,
Dús hajözönben pihen álla,
S mintha szemhéján - szinte kék! -
Egy álomég átfénylenék.
S láttán a borzadt szivbe döbben
Az ó talány, mely nem hagy épen
Érzést s felérni nincs miképen:
Müves hatalma a cserépen!
Megmondatott, egyfajta légyen
A sár, miből a dics s a szégyen
Edénye készül. Egyik ez.
Oly asszonyi mindenben ő,
Bókot, ruhát, dalt kedvelő.
S ifjú szemében a szeszély
Ha ajka-ként valót beszél,
Nell húgom édes csókra termett.
Kedvencem ő, a drága gyermek.
Becézve nézünk s féltve rája.
A csapodár kedv, mire párja
Méltó kerül, nyugton megül,
A csacska jókedv is lehül
Mások, nem önnön bánatán
S szépsége dölyfös tudatán
Átsüt azé, ki birja s kapja:
Megosztott Minden kis darabja.
Mert dús-gyümölcsü érzelem
Hosszu szakán áldást terem
Jó földben itt a szerelem.
A sár, miből a dics s a szégyen
Edénye készül. Im a másik.
- Hinnők-e? - mégis vérrokon!
És Jenny, mig a föld ki nem hül,
A szörnyü forgás meg nem enyhül;
S e szép fa egykor, úgy lehet,
Ha sorsa ily sort rejteget,
Fiad fiától kér kegyet.
Kiátkozott lesz, mint te vagy -
S a férfi gőgje mégse hagy
Alább, holott zeng az Itélet
S egy, kit mint téged vert az élet,
Előlép, hogy Birája lássa, -
Önnön leánya, anyja mása!?
Tán gúnyolódik bús mivoltán,
Hogy íly időt mér untalan.
Ám holdezüst és naparany
Neki s nekem egyforma érték
Szerint az élet pénze: mérték,
Mellyel a föld javát kimérték.
S ha más miatt egy vakeset
Folytán ez élet elveszett,
Lélek leend-e lélek ára?
Mellyel egy élő asszony esdő
Arcát köríti régi festő.
S míg Jenny nyakát félrehajtja,
Az arc s az álom enyhe rajta,
Az árny, hol keskenyebbre válik
S a kedves iv fültől le állig, -
Egy Raffael- s Da Vinci-képen
Lelkekbe tárva, példaképen
Élne örökkön, úgy lehet,
Jelűl, hogy Isten mit tehet.
S mit tett az ember? Ó Egek,
Lesz mód ezt jóvá tennetek?
S a lélek és test, melyre lenn,
Hol ember ítélt, gyötrelem
Mély pokla várt, mely könnytelen
Feltámadást ér tulnan el?
Éj rejti. Nem láttatja jel,
Minő a béke, melybe háza
Számos lakát az Úr ruházza.
Egy nősziv, mely nem vétkezett,
Látná! De arra nincs eset.
Mit tiszta nő nem vesz kezébe,
Mert belenézve, lelke élő
Virágit összezuzni fél ő;
Holt szirmon át, mely a betün
Mint lepkeszárny tapad, kitün
A csúf szöveg, mit látni bün
S mitől a hölgy arcúlatán
A rózsa rózsább volna tán;
S bár rá közönnyel, mig enyész,
Csak korcs konokság szeme néz;
S bár rossz tudás szennyezte vér
Fut a levélen át, fehér
Lyánykéz mihez hozzá nem ér:
Le róla végkép mégse hullt
A himporos emlékü mult
És látva dúsrajzú erét,
Halódó kelyhe csábszerét,
A nő szivének, min virág a
Jóság s a részvét, érte drága
Lenne a föld minden virága: -
Csak ép hogy erre nincs eset: -
Ez, nők előtt, az elesett.
Homályba vész a nő egészen
S marad a mult, jelen s jövendő
Kéjének ős-egyet jelentő
Summája. Rejtvény, mit az ember
A sanda szfinksztől kérni nem mer.
Egy kőben ül időtlenül,
Mióta földünk birja s Ádám
Bukása súlyát hordja hátán;
Átélve minden századot,
Nem látta, nap hogy támadott,
Hideg büvkörbe zárva, vére
Nem pezsdült soha nyár hevére;
Csak ül, kövének bárhová van
Röpte, - süket, vak, - ül magában,
Ül s börtönét nincs, ki kitárja,
Mignem, mi körben odazárja,
Az Ur kezétől szétomol
S pora szétenyész, mint füstgomoly
S az Ember magva, mint por, enyész: -
A Kéj e földön úgy tenyész.
Én csókos árva kedvesem,
Nem is hiszed, mily furcsa pálya
A léleké, mely Jenny bája
S varangy közt utját megtalálja.
Kelj, Jenny... Éjünk véget ér!
Vásárba tart és valahol
Birkák mögött egy eb csahol;
S az ódon utca, hogy kirévül
London eggyel több éjjelébül,
Lidérces, mint a lámpasor.
Elszáll. Homály tovareszket,
Amint a félig leeresztett
Tüllfüggönyön nap fénye tör be
S kék árnyat ejt a lámpa körbe,
Mely, mint okos szüzé, egész
Éjhosszat ég, vendégre kész!
S az alkovban hűsen kitárt
Ágyadra hajnal küld sugárt;
S visszkép gyanánt néz rám nyugodtan
Térdemre hajtott főd amottan,
Hol gyémántgyűrükkel bekarcolt
Tükrödre sejtés ró bizarr sort.
Csendülne, messze elható,
A londoni verébsereg
Koncertje vígan megered
S itt benn kanári csicsereg
Az ébresztődal hallatán,
Mert Jennynél is virrad ám.
Mögül, bennem is ébredőn,
Rátűz a nap. Ne bántsuk álmát.
De felriadna-e, ha párnát
Gyürnék fejaljul ide, lágyat,
Térdem helyén? Nem, - imhol ágyad,
Jennym. S hajadba csendesen
- Aranyt aranyba - beteszem
E kis marék pénzt, álmod édes
Tárgyát tán.
Hogy most is ott jár Jenny épen
A bűvös erszény büvkörében, -
Töppedt legyeknek síri háló,
S a füst, a szálak közt kiszálló,
Az agyban álomképet alkot.
Csatakos utca nem kavarg ott,
Kan éhe nem fen ott agyart,
De lágy negéddel kiagyalt
Bók zeng a pézsmás budoárban;
Vagy dalba rezgő csillagárban
Hangverseny-est zihál a fény
Gyorslüktetésü üterén;
Tán üzletről üzletre ring
Hintója; vagy gőggel kering
Korzóidőn (tündéri kép!)
A park körűl az úri nép.
S habár sötétben ott, mikép
Itt, titkos tiszte megmarad,
Napfényben és lámpák alatt
Hóditva jár a büszke dáma
S ruháinak nincs szeri-száma...
Lásd, Jenny, álmos ellesem.
Ragyog, ha őrt hüs berke mélyén
Ezüst szekrény nem áll személyén;
Vagy fedje csak Priápot egyszer
Az ildom-elrendezte kegyszer
Derékig és szemed legott
Egy tisztes istent lát meg ott.
Több lesz talán emléked eggyel,
Bár duplapárnás hajnalod
Legtöbbje benned rég halott.
Ah, szinte látom ébredésed,
Amint szemed dörzsölve nézed
Tüntöm s hajadból, hogy felállasz,
- Uj Danae - pénzeső a válasz.
Mert néma minden sziv-kaland,
A pénz ha nem szól: gingalang.
Szégyelve szégyenem, - zavartan,
Hogy egy szegény szép lánynak arca
E pár nem torz eszmét sugalta?
S ha kérded, mindez mit mutat:
Egy vaksötétbe tünt utat
S egy fényt, ki tán már közeleg
Elüzni éjem s éjjeled.
Gáspár Endre forditása