Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

François Gachot: JACQUES CHARDONNE: "LE CHANT DU BIEN HEUREUX"

Körülbelül hat éve már, hogy Jaques Chardonne neve és első műve feltünt a francia regényirodalomban. Az Epithalame-mal kapcsolatban, amely majdnem elnyerte a Goncourt-díjat, azonnal Proust nevét emlegették, az események menetének bizonyos vontatottsága s a lélektani finomságok aprólékos volta miatt, - bár hisz hasonló sajátságok, ha más alkalmazásban is, de már a XIX. század akárhány regényében fellelhetők. Ez a történet, hősnőjével, Berthe-tel s anyjával, a magányos Madame Degouy-val; azután Berthe találkozása, szerelme és házassága Albert Pacaris-szel; majd a házasság után, valami mély elégedetlenség s valami fokozódó lázadás felfedezése; s végül ennek a lázongásnak fásult s csak ideiglenes lecsillapodása: mindez a francia regénynek abban a fejlődési vonalában talál helyet, amely Adolphe-tól Rivičre regényéig, az inkább racine-i mint proust-i ízű Aimée-ig terjed s amely Fromentin Dominique-ját mintegy derékban szeli ketté. Ez utóbbi regénnyel még a földrajzi régió is rokon: az Epithalame hősei még Párisban is magukkal hordják a saintonge-i tájéknak, ennek a tengerparti mocsárvidéknek levegőjét. Talán ez az atmoszféra okozza azt a furcsa nyugtalanságot, amely mind a Dominique, mind az Epithalame alakjait nem annyira önmagukkal, mint inkább önnön boldogságukkal állítja szembe...

Chardonne hat évig hallgatott, s új könyve, bár témájában nem egyezik teljesen az előbbivel, mintegy újra átéli ugyanazt az etikai problémát, a házasság okozta lelki változást és megszálltságot: mintha csak két festményt látnánk, amelyek, bár különbözők, mégis kiegészítik egymást, bizonyos közös vonások és közös alaptónusok révén. Ebben az új regényében az író lerázta mindazt a sok terhet, ami az Epithalame-ot itt-ott még nehézkessé tette: emlékeket, részleteket, zavaró kitéréseket, amelyek, igaz, Proust kezében megannyi remek rögtönzésnek és eredeti szemléletnek szolgálhattak ürügyül, míg Chardonne-nál csak szétzilálták az érzelmek és a helyzetek egyöntetűségét. A regényalakok tevékenysége ezúttal nem nő ki a regényből, hanem annak keretein belül, mintegy a függvényeként szerepel; s Pierre, ez új regény hőse, a hasonló helyzetek és ideák ellenére, legfeljebb úgy hasonlít Albert-hez, mint a tipus egy tetszőleges emberpéldányhoz. Már a prológus érezteti azt a sajátos fatalizmust, amely az anyát, mint később a fiát, boldogsága lerontására készteti; a fiú elmegy hazulról, s miután éveket tölt Afrikában, hazatérve nőül veszi, anélkül, hogy szeretné, gyermekkori barátnőjét, Rose-t. Az esztendők tovább múlnak s Pierre és Rose mind kevésbé értik egymást, - míg aztán vagyonának veszte új ürügy lesz Pierre-nek a távozásra. Párisban, ahol munkához lát, beleszeret egy román nőbe, Jeanne-ba, azonban, mint Eliot mondja, akit maga Chardonne idéz, a magamegölte házasság, akárcsak egy gyilkos tett, ezentúl sosem hagyja nyugton. Három évi viszony után megint csak Rose-ra gondol, aki szenved, s a feleség halálakor szeretője is elhagyja a férfit. Az első asszony kisértete ezentúl mindig vele marad. Egyideig teljes a magánya, Afrikában, ahol a levelekre sem felel, - mikor egy este, egy arab kávéházban, az alkotás vágyát és formáját érzi. Megírja azt a boldogságot, amelyet tán ismert is egyszer, csak épp hogy tudomást nem vett róla. Odahaza, a régi házban, hozzáfog a «Rosine vagy a Boldogság Éneke» megírásához. Mellette él leánya, aki visszautasítja egy fiatalember szerelmét, talán mert apja sem szereti, talán mivel engedelmeskedik fajtája egy titkos törvényének. S amikor benyit apjához, hogy értesítse elhatározásáról, az öreg ember meg sem mozdul - «magára akart maradni, hogy ne zavarják». Itt, ebben a mondatban rejlik e regénynek és Chardonne-nak, a férfinak és a magánynak problémája, amelynek a házasság csak az egyik formája. Az Epithalame Albert-jét s ez új regény férfihősét asszonyaik részéről ugyanazok a vádak érik, - holott sosem szabadulnak, hiába is vergődnek, a házasság eszméjétől s asszonyaik emlékétől. Minden megpróbáltatásuk mellett, ebben látják mindmáig a legideálisabb életformát, jóllehet az új valóságok kegyetlen és győzhetetlen ellentétekre mutatnak. A férfi s az asszony között egyre mélyebb a félreértés; vajjon eljön-e a kor, amikor majd a babonák, amelyek összekovácsolnak két lényt, végképpen s önmaguktól elenyésznek? Itt, ebben a kérdésben, Chardonne könyve rokonul akárhány új és nyugtalan íróéval, így Jouve Crevel s Drieu la Rochelle legutolsó műveivel. Chardonne mai világképe mintha egy utolsó szónak döntő kiejtésére várna csak; legközelebbi könyvében bizonnyal elérkezik idáig is...