Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Bonyolult könyv. Ha a sok el nem kötözött szála közt olyat keresünk, ami rendezni segít, talán ez a mondat az: «Kommunistáknak nincsen életrajzuk». A mai orosz kommunistának nincs külön élete, ha róla beszélni akarunk, harcokról, gyűlésekről és bizottságokról, győzelmekről ésvereségekről kellene beszámolnunk, ismert eseményekről - végeredményben történelemről. Az író nem találja speciális anyagát, az ő korának előharcosai beleolvadnak a közösségbe, cselekszik és szenvedik a kort, ez az életük, a többi jelentéktelen. - Hanem az életrajz még eleven érdekesség; életek menetét követni, gyorsított egymásutánban átélni apályaik és dagályaik zárt sorát - gazdagodás, sűrített tudata a levésnek, levések összefüggésének. - Az író tehát regényt, életrajzot akar írni, de aki a korának hőse, az ő hőse nem lehet. Neki valami egyéniség kell, színes legyen és rendkívüli, valami szeszélyes temperamentum, de a világért sem holmi vértelen intellectuel, a korának a gyermeke ő is, de a mostoha, aki a magateremtette rendbe sem tud beletörődni, föl-föl veti a rakoncátlan ficánkolás, - anarchista, - gazember, - végeredményben áruló: Michail Lykow. - Veszélyes játék. Ha az olvasót magával tudja ragadni, ha azonosítja magát vele, ő is árulóvá válik a korán, ha hidegen hagyja, a regény nem sikerült. Az író, aki nyilván egyiket sem akarja, valami közbenső megoldást keres. - Van egy ember, akit a sivár gyerekkorból, csapongó fantáziából, a rossz- és jóhajlamok zavarosságából, - szóval az egyéniségből, magáhozemelt, -nemesített, -gerincesített a Nagy Élmény, - a forradalom, a forradalmi mámor. «A hős hőssé válik» jelzi a fejezetcím is és valóban, itt Lykow, aki inkább megérezte, mint megértette a forradalmat, a hős - lehetne, ha a nagy aktivitásnak ez a nagy passzivitása nem mutatna rá az igazi hősre, aki személytelen, mert ezerfejű. Itt tehát az útja egybeesett a jó fiúkéval, a «birkák»-éval, ahogy ő nevezi, vagyis a mai vezető oroszokéval. Túllőtt a célon néha, nem találta a helyét sokáig, de végülis helyesen orientálódott, sőt eljutott az önfeláldozó hősiességig. De aztán jöttek a józan idők, a munka, a hálátlan és dicstelen mindennapi robot, - a rend. A nagy vezető eleresztette a kezét és ő menthetetlenül visszaesik az ingadozásba, a jó és rossz, - egyre inkább a rossz - hajlamok zavarába, szóval az egyéniségbe. A hős pályájának eme lefelé iramodó korszakán ott látjuk magát az írót is, aki körülnéz a tabula rasan, amit az elmúlt világ maga után hagyott. Valami még eleven érzést keres a régiek között. És rábukkan, a kegyetlenség forradalomutáni végvonaglásai között - a részvétre. - A lélek ugyan egyáltalán kétes valami - mélyen problemetikus maga az irodalom is, - de ha már nem vetjük el ezt az enyhe bódítószert, - az író folyton küzd a kételyeivel, - akkor el kell fogadnunk a részvétet is, az együttérzést a tévelygővel. Az író kijelenti, hogy ő sajnálja Lykowot - és ez volna aztán a közbenső megoldás, - hogy az olvasó is sajnálja őt. És valóban - sajnálja. Mint ahogy Artjom, a jófiú Gegenspieler is sajnálja a forradalom halálraijesztettjeit s talán a megrövidített széplelkeket is, az előző generáció csalódott idealistáit. Dehát - ha fát fürészelnek, forgács hull, - mondja Artjom. Sajnálni kellett a Dostojevszkyk, Tolstojok, a Flaubertek tévelygő hőseit is, de ezekkel velük tévelygett az egész generáció, mert bennük a koruk megoldatlan kérdései békétlenkedtek és ez a veleérzés a legtöbb volt, amit, regényhős és olvasó, maguknak és egymásnak adhattak. Itt, - az Ügy - és Artjom - érintetlenül állnak a Lykow bukása fölött, aki minden állati fájdalmával az egyéni esetlegességek tengerébe vész, - a roppant háttér elnyeli a főalakot. - Valami korcs és torz a szerelem is, amit mint másodikat próbál kimenteni az író a tabula rasaból talán csak azért, mert teljes önmegtagadás-igényével hasonlít a másik nagy mámorhoz. És a nagy mámor, vagy akár csak a miértje vesztett nagy szenvedély az, ami emberré teszi az embert és szabadítja meg ugyanakkor önmagától, úgyhogy a nagy sivárságban, ami utánuk marad, körülöttük és nélkülük van, a részvét nem találja többé a tárgyát. Ezért is nem lehet alapbeállítása a veleérzés ennek a felfogásnak.
A mai orosz élet minden ízében érdekes képének csak egyik szimptómája ez a hős-csaló. De ha csak médiumnak tekintjük is, akiben élménnyé, - irodalommá hasonulnak a történelmi faktumok, vagy az ő életét és mivoltát e faktumok olyan plusszának, mely nélküle elvész, - túlsokat foglalkoztat, pedig a regényben mint főalak aránylag kis helyet foglal el; különösen csalásainak hosszú története határozottan nem érdekel. De csak nagyon mérsékelten maga a hős-csaló tipus megrajzolásának pszihológiai kísérlete is. Az orosz iskola jó átlag-produkciója, ami persze mindenkor könnyedén fölülmúl más, p. o. amerikai iskolát. A női mellékalakok viszont már a kutya-hűbe és bután-gonoszba torzultak, valami türelmetlen egyszerűsítési kísérlettel, mely - különösen a «hőshöz méltó hősnőről», - tulajdonképpen inkább karrikatúrát rajzol. - Hatást azonban mégis ki tud váltani velük; a kiáltó ürességek, az elpocsékolt energiák, a részrehajló jóság hiábavalóságának, kártékonyságának segítségért kiáltó hatását. De a felrakott túlerős színek mögött egy kicsit negligálja az «embert» ez a felfogás, - nem is tehet máskép, - részint valóban nagyobb dolgokra irányul figyelme, mint az ilyen hulldogáló forgács, a minden emberi megértése csak illendőségből kötelezi, amennyiben irodalom s az elnagyolt rajz leginkább átsegíti ezen. Másrészt maga az emberábrázolás, a túlságos sokféleségek, ellentétességek meglátásának öröksége is terhessé válik; a bonyolult ember először torzba fajul, feloszlik, végül egyszerűsödik. Még vannak kínjai, de nincsenek valódi problémái, - minthogy az igazság föltétlenül adva és az egyik oldalon van, nem oszlik meg, az olvasó ítélkezik a regényalak fölött, - sajnálja, de vele nem bukik el, más szóval az egész eset nem érinti mélyen. - Ezzel az emberlátással az író könnyen elintézhette volna Lykowot is egy széles ecsetvonással. Csak a regény akarásából következett vajjon, mikor közelebbhozta a reflektort, hogy éppen ennek a kor-szimptoma-embernek latolgassa a tetteit, hogy a meghozott és helybenhagyott elmarasztaló ítélet után még álldogáljon mellette, megértésre odaszólítson hozzá? Azt kell hinnünk, hogy nem; hogy túl a regény akarásán az élet makacsul visszafelé folyó árama is élteti Lykowot; hogy amikor hazudozik az ifjúmunkásoknak az életéről, amikor válogatott durvasággal löki el a feléje érző asszonyt, vagy mikor szinte a kést a hallgatója mellének szegezve teszi meg nagy önvallomását, stb., - valami faszcinálja még benne a tudat alatt lobogó rakoncátlan ösztönöket, - hogy nem tud «üvegben élni», mint Artjom. Azért az egyénnel szemben nem egyformán betartott disztancia defektusával is érdekes, életes könyv.
Mégis egyre vissza kell térnünk a másikhoz, a reprezentánshoz, az új emberhez. - Nem csak a történelem, - az egyéni élet is ellentétek folytonos harca. Ennek az Artjomnak pedig már nem valódi harc, legföljebb időnkint nehéz feladat az egyénit feláldozni a közösért. Hol vannak hát az ő, az új ember legsajátabb, legmiénkebb küzdelmei, amiknek az ábrázolása, ha nem is életrajz, - mindenesetre irodalom?!