Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Azt hiszem, Kodolányi Jánosnál még nem bántó az a sokaknál oly nevetségesen stereotip «egyike a kitünő fiatal íróinknak» megjelölés. Még igen-igen távol van pályája delelőjétől, bármily hatalmas léptekkel tart föl-fölfelé. Persze, azért bizonyos vonatkozásban ő benne is ilyen érzést kelthet ez a fölényeskedő ifjú jelző. Hiszen nem a deres fő és évek száma tesz valakit nagysággá, ha különben akceptálom, hogy sokat járul hozzá a kifejezési lehetőségek szélesbbítéséhez. Vannak azonban olyan írók és ezek közé lehet sorozni Kodolányi Jánost, akiknél az, amit leginkább a gyakorlat és idő hoz meg, a magát szabatosan kifejezni tudás, vagy hát stílművészet, úgyszólván készen hozott s tatarozásokra nem szoruló.
Természetesen olyan nyelvben, mint a magyar, ahol még tart a kisérletezés, ottan még nem állott be a kifejezési lehetőségek teljes kiaknázottsága (amit különben valahol Kosztolányi Dezső ujjongva nevez olyan égi ajándéknak, akár az ifjúság), sok vita áll elő az eredetiség, első foglalásuság kérdésein s ezzel sok indokolt és persze sok alaptalan gyanusítás a kölcsönzések tárgyában.
Az már különben is fő vesszőparipája a kritikáknak, hogy szeretnek apát keresni minden újabb irodalmi műnek, ami legbántóbb ténykedés az írói, a művészi hiúságra nézve, ha szükségtelen és igaztalan tudákoskodás vezérli.
Azért jegyzem meg ezt itt Kodolányi Jánosról írva, mert már nem egyszer hallottam róla effélét, mielőtt ezt a könyvét, tőle az elsőt, elolvastam, hogy ez és amaz volt hatással rá.
Nyugodtan mondhatom, hogy igaztalan volt vele szemben minden ilyen irodalmi apahajhászat. Ha vannak is hibái, ezek egészen más természetűek, mint az irodalmi hatások vádjai.
Mert hiszen természetes, hogy a 900-as évek nagy magyar irodalmi nekilendülés után következő nemzedékéből való lévén, joggal él bizonyos közkinccsé vált eredményekkel. De csak eddig lehet menni s még ebben is csak módjával Kodolányi Jánosnál.
Egyébként valami oly egyszerű, egészséges, világos, nyugodt nyelven ír, ami meg nem bír semmi modort s modoroskodást meg éppenséggel nem.
Természetes, hogy ez a külsőségnek látszó dolog bizonyos fokig szerves kapcsolatban van magával a mondanivaló lényegével, a tartalommal. Hát Kodolányi életszemléletében és nem tudom, a többi, de ennek a kis regényének belső tartalmában is ugyanaz az egyszerűség, nyugodtság s egészség van meg, mint a kifejezés módjában. Talán az a megjelölés illik rá legjobban szemléletére, hogy: huszáros.
Nem kontemplál és nem okadatol, nem magyaráz, hanem cselekedtet, vagy leír és ezzel fejez ki mindent.
Érzik valami halvány igyekezet itt-ott az élet helyzetének megérzékeltetésében, hogy szimpátiát akar kelteni mondanivalója iránt ötlettel, humorral, de az egészen a becsületes művész jogos hatóeszközei határán belül marad nála. Olcsó fajta számításról szó sem eshet nála. Legjobb példa erre ennek a könyvének gyöngébb oldalai s egész megszerkesztése.
Valamiféle túlzott nosztalgiát lehet megállapítani például a könyv meséjében, egy kis diák szerelmi történetében, a betegségek és a halál mozzanatainak szinte aggodalmas elaprózása iránt. Kodolányi inkább elnagyol úgynevezett ziccereket előnyös cselekvény-fordulatoknál, de a komor és majdnem ellenszenves helyzeteket okvetlen realizálja és elnyújtja.
Ezzel persze nincs az mondva, hogy ezek a részek nem kitünően vannak megcsinálva. De túlsúlyba jutnak a valóban előnyösebben ható részeknél és maga a mese rovására. Ezért van az például, hogy némileg kielégítetlen hagy a különben kerekded történet, mert az elágazottságától valami mást, valami folytatást várunk, holott, mondom, különben egész, befejezett a regény.
Hogy világos legyek egészen, arra a kisdiákra lennénk csak és maradunk inkább kiváncsiak, akinek vonzalmával indul meg a történet és nem a mellékalakokra, akiknek túlzott közrejátszása mozaik- vagy életképszerűvé teszi a történetet.
Persze, mondom, ezek közt a mellékrészek közt vannak nagyonis pompásak. Az például, ahogy a kis kamasz anyjával áll szemben az apja mellett, egyenesen remekelt valami.
Először megdöbbent a leírás kegyetlensége és kegyetlensége pont az édesanya szent személyével szemben, ahogy az író nem magyaráz, csak leír és cselekedtet. Legföllebb az a kénytelen ítélkezésünk enyhít felzúdulásunkon, hogy valóban, semmi sem jellemzőbb ennek a kisdiák kornak szertelen és vérig őszinte lelkületére. Aztán, ahogy az író, anélkül, hogy enyhítő jelzőt használna az édesanya alakjánál, csak az eseményekkel visz valami megbékülésig, ez frappirozó és mesteri.
Természetes, még mindig megmarad a hiba, hogy ez a részlet is tehertétel marad magán a mesén. Érdekelne szinte követelőleg, mi van, mi lesz hát a kisfiú anyjával? Azaz hol kerül még a kisfiú életébe? Minek fontosabb az írónak egy tüdőbajos fiatalember, aki véletlen a kisfiú kvártélya környezetéhez tartozik? Minek nem nyújtja azokat a részleteket, amik érdekesek és szorosan a történethez tartoznak?
Nos, ebben a kérdésben benne van a felelet. Azért, mert Kodolányi János nem számító taktikus, hanem becsületes, vérbeli művész. És ha van hibája, ez sokkal nagyobb reményt jelent a fejlődése útján, mint a száraz, koravén, számító tökély. Akinek csak a saját ízlése, sőt szeszélye szab törvényt a művészetben, csak az bízhat önmagában és csak abban érdemes bízni másoknak is.
Sok mindenről lehetne még beszélni ebben a könyvben. A délmagyarországi kisváros plasztikus leírásáról, az író jellegzetes képeiről, amik a legjellemzőbbek a tehetségre és így tovább.
Egy bizonyos, aki elolvassa ezt a könyvet, szívesen és biztosan kezébe fogja venni Kodolányi János minden más írását.