Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

FENYŐ LÁSZLÓ: SZILÁGYI GÉZA: SZÓ ÉS KÖNNY
Versek, 1927

Vajda Jánostól Ady felléptéig Szilágyi Gézáé az egyetlen szenvedélyes hang líránkban. Ezt a megállapítást megkockáztathatjuk annak az ismeretében is, hogy a századvég más költőinek is voltak a szenvedélyességig felizzott lírai pillanataik. A Tüzek és a Knyáz Potemkin például ilyen szerencsés pillanatok, mégis, költőjüket egész költészete tükrében a legkevésbé sem lehet szenvedélyesnek mondani. Ignotus költészetének is voltak szenvedélyes pillanatai, ezek azonban jóval későbbre: a Nyugat első esztendeire esnek.

A kilencvenes éveket tehát nyugodtan nevezhetjük szenvedélytelen kornak s e szenvedélytelen kor lírájának uralkodó-vonása az igénytelenség. Az igénytelenség mint költői attitüd. Heltai, Makai és a nyomukban felcseperedett még fiatalabbak a felfedezés friss és túlzásokra hajlamos örömével élvezték ki az ünnepélyesség, a heroikus lendület és más «romantikus költőiségek» alól való felszabadulásukat és valósággal tüntettek a «nem kell komolyan venni» gesztusával, - minden versük tudatosan érzékeltette költőjük felfogását: kis dolgokról van szó, csak líra: csak játék az egész.

Szilágyi Géza már abban is kiötlő jelenség, hogy nála ez a játék kezdettől fogva vérre és idegekre megy.

A chansonok akkorában kezdik felfedezni a Tabánt, a budai kiskorcsmákat, a flörtöt, a bohémkedélyt, Szilágyi ezekkel szemben mindössze Baudelairet fedezi fel és azt a csekélységet, hogy a férfi és a nő örök harcban állanak egymással, örök harcban, amelyet csak a megsemmisülés csillapíthat és a testi szeretkezés azért a legfőbb földi jó, mert a megsemmisüléssel: a csillapító ideállal legközelebb rokon.

Természetesen, ilyen súlyos belső küzdelmekkel fűlt érzéstartalom költői kiállásában is jóval súlyosabb igényeket támaszt.

Szilágyi strófáinak fulladt levegőjében megperzselődnek és szétkuszálódnak a kispolgári arányosságok. Az ő látszólag hagyománytisztelő formáiból tikkasztó nyugtalanság száll fel, amelynek feszítő-ereje, fékezett kiáradása olykor a belső ritmus erején szabálytalanná lazítja a versmértéket. Néha frappáns, néha modoros szóösszetételeket használ. De sohasem a meglevő készletből. Dikciójának «alanyi hévömlésével» pedig maga Arany János is meg volna elégedve.

S ha a Tristia és a Holt vizeken ma már kissé szinpadiasan ható bíboros-izzásában megbecsüljük a kezdeményezés bátorságát és tisztelettel gondolunk arra a Szilágyi Gézára, aki egy sereg érdekes cikkben jóformán elsőnek dobta be a magyar szellemi életbe Weininger, Panizza neveit, - külön öröm a számunkra Szilágyi új versgyűjteménye, a Szó és könny, amelybe tizenöt esztendő lírai termése van bezsúfolva s amely ha avantgardista jelentőségében minden bizonnyal elmarad a Tristia mögött, irodalomtörténettől elvonatkoztatott mai érzékelésünk számára hasonlíthatatlanul különb költőt revelál.

S mint amiképen egyetlen igazi művész sem tagadhatja le kezdetének gyökereit, bármi változáson ment légyen is át új meg új kereséseinek szakadatlan vándorútján: ímhol Szilágyi Géza férfikori líráját - amelyet itt-ott már a rezignáció is meglehelt - teljességében még mindig az a démonikus láz fűti, mely első verseinek adott megkülönböztető lendületet. De hogy felgazdagodott ez a láz, hogy megnemesedett ez a szenvedély, fuvallása milyen skálát fog be: lehelettől viharig.

Kegyetlen, önsanyargató szenvedély Szilágyi szenvedélye, ez hajtja őt történelmi időkbe, a középkorba, ahol gátlások-nyügözte lelke fellelheti emberideálját: a tettek emberét, az erőstestű kalandort, aki fenékig üríti az életet, hogy elhajítsa, mikor úgy érzi: értelmetlenné vált. Ez az örök vádverejték «kárhozott lúgjában» felmart szenvedély hallja a «létre nem bocsátott gyerekek lelkét nyöszörögni». Ez a szenvedély a szenvedélyért önmagáért van, a szenvedély öröméért - és «rossz mámort, beteg varázslatot» kér inkább, csak ne kelljen «a higgadtság gyászsátorában» vesztegelnie, csak kiragadja «a józanság örök nyomorából». Érzéki képekben tobzódó fantáziájának a halál: az örök íztelen és a szeszélye-szerint édeset és keserűt öntő Sorsot akkor érzi leggonoszabbnak, ha mitsem önt, mert akkor «ízetlen üressé sápad az élet». De ez a szenvedély szenvedés és lelkiismeret is egyben: magát Istent is átugorhatod, «ám sohasem tudsz átalugorni tenmagadon». Méltó párszenvedélyét és szenvedését csak az Isten jajjában ismerheti fel: a világháborgás közepette százezer agyonlátott szemétől, százezer agyonhallott fülétől szeretne elmenekülni és legutolsó férgét irígyli, mert siket és vak lehet. Lélegzetelállító látomás!

És ha az Isten jajja a legmagasabbra hágott szenvedély kirobbanása, e szenvedély megfeszített mélységeit a Hátak szólaltatja meg, az egész Szilágyi-oeuvre kiemelkedő remeke:

Vannak hátak, melyek hátak csupán,
És nyak nincs rajtuk, fej sincsen fölöttük,
Derék nincs rajtuk, láb sincsen alattuk;
Hátak, ó jaj, merő hátak csupán;
Hátak, melyek örökre hátak maradnak,
Ölő tehert várók, vivők, nyögők,
Szégyenletes súly alatt roskadozva;
Emberhátak képében állatoknak
Agyonsanyargatott bús hátai;
Hátak, feltörtek, vérzők, sebhedettek,
Miket sosem remegtet lázadó vágy:
Ledobni világrengető szilajság
Lázában minden aljas terhüket;
Hátak, mik öngyilkos alázatosság
Merevgörcsében idők végeiglen
Isten felé görnyednek, mint a néma
Kétségbesés púpos hegyláncai.

Mintha a Rajna kincse nibelungjait látnók menetelni aljas terhük alatt roskadozva; a legfeneketlenebb, mindenség-átfogó szenvedély fojtódik e tagbaszakadt költemény bányalégszagú komorságában. Éreznünk kell: ha felrobbanna, magát az Isten jajját is túlkiáltaná...

Szilágyi lírájának megragadó lapjai, amelyeken újabb líránknak egyik sürűn visszatérő panasza lel hangokra s amelyet az arriváltság, a nincsentovább-beérkezettség lírájának neveznénk. Kosztolányi férfikori verseinek adja meg ez a költői panasz fanyar-bús alaphangját. (- Ó csillagok ismertek-e még engem? - Itthon vagyok immár a földön, de nem vagyok otthon az égben... könny nélkül én csak nem-látó vak vagyok stb.) De míg Kosztolányiban a desilluzionáltság végül mégis csak elégikus szomorúságban oldódik fel, Szilágyi kollektívebb és állástfoglalóbb lélek. Ő is elpanaszolja, hogy szavai «elrekednek a robotban», könnyei «elszikkadtak kényszerű vigyorgás örök álarca mögött», de megégett életét intő például mutatja fel a fiataloknak egyik legszebb versében:

A nagy Adakozó ajándokáúl
Mindnyájatok éhes fejet kapott,
Mindnyájatok rúgó lábat kapott.
Rohamba jó láb bele sose sántul,
Futásba friss fej bele sose kábul.
Honnan mind jöttünk, anyás éjszakábul
Apai örök fénybe fussatok.
A Napnak törni örök jussotok.

Nevetve kívánok víg jónapot!
Csak egyenest, gyorsan ne jussatok
Hamar elért s megúnt cél langy ölébe,
Hol megszokás pang szívetek fölébe
S elfedi tompult fejetek galád
Elégedettség butító sapkája,
S hajló vesszővé vékonyul a láb,
Mikor a tétlenség rokkantra vájja.

Itt-ott románcokkal, ötlet-versekkel is megpróbálkozik; Szilágyi inkább Vajda János, mint Heltai Jenő rokona s e könnyedebb műfaj madárka-bordái porrá zúzódnak az ő jóindulatú tenyeres-talpas ölelésében.

Annál meghatóbbak azok a fínom, dalszerű versei, amelyeket már megérintett a közeli öregség «szélütött magánya».

A csöndes szem napfényesen békés még,
De lenn a szívben már inog a mélység.
Vigyázz: a nyárutón a sok sóhaj már
Bús szél, minek nyomán őszi vihar jár.

Vagy a Szív ki vén mosoly a könnyek között életbölcsessége.

Vagy amikor a méltóságosan induló strófa ilyen döbbentően keserű kérdésben cseng ki:

A hegyorom
Isten felé köszönt,
Hódolva, ámde büszkén,
Hajolva s mégis büszkén.
De kinek hódol a korom
Egy agyonlángolt élet kihült üszkén?

S magunk is önváddal és bűnbánattal szeretnők megcsókolni azt az elfáradt apa-kezet, amelynek maradt tán annyi ereje, hogy Isten kezébe visszahelyezze. (Egy öreg kézhez.)

Húsz-harminc verset idézhetnénk még, Szilágyi legjobb nívóján. (Szó és könny, Zarándokok éneke, Hetvenhét fátyol, Isten és a Sors, Hideg költő?, Az Élethez, Születendő gyermeknek, Gyárkémény, A Rémülők, Apák, Sivatagban, Ólom stb.) S ha ezek csak kisebb részét teszik is a testes gyűjteménynek, a Szó és könny egy jelentékeny művész jelentékeny próbája; Szilágyi lírájának vitán felül álló csúcspontja. Embertartalmában mélyebb, jelentősebb és tágabb kört felölelő, hangjában bensőségesebb, nyelvében kiforrottabb, mint ifjúkori versei; meglepetés lesz mindazoknak, akik Szilágyit «A kapu alatt volt első nászom» költőjeként rögzítették meg emlékezetükben.